Prolihisztor

Ötödik éve dübörög az Alkonyat-franchise, s ezzel el is értünk a végére: Stephenie Meyer világsikerű könyvsorozatának záró epizódját a "minőségi feldolgozás" elvei mentén két részletben mutatták be, ennek jött el éjfélkor a második, a záró rész lezárása - ha ez logikusan meg nem is fogalmazható. Semmiképp sem lehet elmenni szó nélkül a jelenség mellett, ami kis kamaszlányoktól egészen a középkorú nőkig lázba hozza a társadalom feminim tagjait (ha nem is teljes körben). Tény, hogy az éjféli vetítésen alulreprezentált volt a hímnem, ennek ellenére érezhető, hogy próbálnának nyitni a még nagyobb rajongótábor jegyében a közönség férfi tagjai felé, azonban ez a kísérlet hamarabb elvérzik, mint a vámpírok áldozatai.

Ne is szaladjunk előre, vegyünk sorba a záró etap pozitívumait: első körben örvendezzünk, mert lezárták az Alkonyat-szériát. És, csapó! Nincs más, ami pozitívumként említhető. A történet szerint Bella tökéletesen átalakult vámpírrá, Edward ujjong, hogy él a felesége és közös gyermekük is. Aki a legkomolyabb vérszívó, elvégre még a méhben majdnem kiszipolyozta a saját anyját (ennyit az áldott állapot szimbolikus ábrázolásáról). A kislány, Renesmee úgy nő, mint máshol a vírustenyészet, pár hét alatt átlagos nyolcéves kislánynak simán eladható. Közben a gaz Volturi tudomást szerez a halhatatlan gyermek létezéséről, ami önmagában is törvényszegés a szabályozhatatlan gyermekek ámokfutásai miatt. Jön is a nagy szembenézés, az előzetesből ismert "epikus" méretű csatajelenettel - aminek végén az egész mozi felröhögött! Úgy hinné az ember, éjféli premierre a mániákus blogger mellett csak a tényleg hardcore-fanok járnak (na meg a trendkövetők), épp ezért volt mellbevágó, hogy ilyen reakció megszülethet.

Akárhogy is nézzük, a dokumentarista stílus napjainkra nem csekély mértékű szimbiózisban él a voyeur-mentalitással, elég csak a valóságshow-k emberkísérleteire gondolni. Már nem elégszik meg az ember annyival, hogy lássa a valóságot, látnunk kell motivációt, mögöttes tartalmat, akár még a vizsgálat tárgyától elütő eseményeket is. Erre az egyre égetőbb szükségre erősít rá a filmszakma, mikor "belsős" filmek készítésével arcunkba tolja a valóságot, természetesen kontraszelektív elvek mentén. David Ayer író-rendező pályafutásának szinte teljes egésze az amerikai városi rendőrök életének bemutatása körül forog, akár pozitív, akár negatív történetről is legyen szó. Kaptunk már tőle hideget (Kiképzés, Az utca királyai) és meleget (S.W.A.T.) egyaránt, melyek során mind mélyebbre ástunk a hétköznapi rendőrélet mocskában. Mindehhez most a legtökéletesebb insider formulát is bevetette, a kézikamerás megoldások (legyen szó a film operatőréről, vagy csak a jelenet során kamerázó szereplőkről) egyenesen beszippantják a nézőt, aki eggyé válhat a vászon eseményeivel.

Köszöntük szépen, Rob Cohen nem igazán érezte ennek az alkotásnak a súlyát. Valahogy se a színészi játékra való direktori kihatás, sem a kohéziós egység, sem a következetes történetvezetés nem lett a rendező erőssége. Pedig annyira jól indult minden. Első körben az amerikai feketék modern kori emblematikus színész-rendezőjét, Tyler Perry-t találta meg egy férfi főszereppel (aki nem tudná, ő a Médea-széria egyszemélyes háttérembere, aki női karaktereken keresztül osztja az afro-amerikai észt a 21. században), ráadásul a Lost egyik világhírű aktorát, Matthew Fox-ot is rábírta némi szálkásításra és pszichopata közreműködésre. Akkor mégis hol szálltak el a hangsúlyok? Sorolnám:

Első körben a legnagyobb dilemma a korhatár-besorolás volt, hiszen a nagy vízen túl akár milliós nézőszámot lehet veszíteni egy piros karikával. Így beáldozták a véres és sokkoló jelenetek vizuális ábrázolását, helyette kaptuk annak verbális tényét. A film felütését adó gyilkosság, melyhez úgy hívják ki a derék Cross doktort, hogy készüljön, elvégre itt halálra kínoztak egy nőt. Na, aki Helyszínelőkön, netán keményvonalas thrilleren edződött, az került igazán sokkos állapotba, hiszen vértócsát sem mutattak a a halálra gyötört nő holtteste körül. Igen, PG-13-as a karika, vagyis tényleg majdnem mindenki beülhet kint a filmre, de ennél még az esti híradó is több vizuális kegyetlenség-ábrázolással bír - s a java, vagy inkább legalja csak azután jön, mert biza tényleges kínzásból szemernyit sem engednek a vászon közelébe.

Az az ember érzése az idei ügynökfilmes felhozatalt bevizsgálva, hogy a tipikusnak nevezhető Bourne-hagyományokat végérvényesen sikerült Bond-környezetbe ültetni, ezzel is sikerrel integrálva egy olyan szériát, ami több hullámvölgyet élhetett meg mostani címszereplője révén. Daniel Craig már a bejelentés óta borzolta a hardcore Bond-fanok idegeit, a hagyományos 007-es karaktertől jelentős mértékben eltérő színész azonban rácáfolt a kétkedőkre, Előbb 2006-ban, a Casino Royale révén bizonyította rátermettségét, majd a kissé kesze-kusza és hézagos (emellett érthetetlen magyar címmel bíró) A Quantum csendjében színészi alakításával már tényleg a hátán vitte az írósztájk miatt is megbicsakló történetszálat. Ezzel pedig el is érkeztünk a jelenhez, a Skyfall címen futó "epizód" azonban teljesen új távlatot mutat a világ egyik leghíresebb nőcsábász pisztolyhőse történetében.

Több mint fél évet várt a hazai, törvénytisztelő nagyérdemű eme animációs csodára, mely ismételten egy Dr. Seuss-könyvecske megfilmesítése A Grincs és a Horton című filmeket követően. A várakozás sajnos egyáltalán nem tett jót az alkotás hazai forgalmának, már csak azért sem, mert a nem várt sikert arató Hotel Transylvania még mindig preferáltabb a jegypénztárnál. Ilyen előjelek után persze, hogy félve ül be az ember a terem sötétjébe, azonban csalódnia kell.

Pozitívan csalódik amiatt, mert egy igencsak komplex, ugyan a Wall-E környezet-tudatos megközelítéséhez képest sokkal gyermekbarátabb módon kapjuk meg a fogyasztói társadalom kritikáját (friss levegő a palacból). Pozitívan csalódik avégett is, mert a gyermekközönségnek szánt filmekhez képest sokkal ötletesebb és kreatívabb zenei háttét, amelyet John Powellnek köszönhetünk. Emellett sajnos csalatkozik abban, mennyire kis mértékben építkeztek a felnőtteket is lekötni képes anyagokból: itt bizony türelmes szülő legyen a talpán, aki képes átadni magát a tömény vattacukor-szerű cukiságnak.

A történet mint a balta nyele, olyan egyszerű: a jövőben nincs természetes alapanyag vagy termék, a friss levegőt is palackozva veszik. Egy szerelmes kiskamasz úgy dönt, lenyűgözné szíve választottját ezért elindul, hogy megtudja a fák titkát. A tanmese során szembesülnie kell az emberi gyarlóság és mohóság minden mocskával, hogy a végén elnyerhesse szíve választottját.

Szórakoztató a film, több örömöt lel benne a felnőtt lélek, mint a Sammy nagy kalandja 2 kiábrándítóan felszínes minőségének köszönhetően, mégis azt kell mondjam, kérges felnőtt szívvel nehéz alkalmazkodni ehhez a világhoz. A tanulság természetesen a helyén, ahogy lennie is kell, ahogy elvárjuk egy gyermekeknek szánt környezetvédő alkotástól, a mondanivaló mikéntjével 12 éves kor alatt csak a korán serdülő kiskamaszok és az akciórajongó gyermekek nem tudnak maradéktalanul azonosulni.

Ahogy már korábban is mondtam, animációs filmet 3D-ben nagyon sokáig nem vagyok hajlandó megnézni, amihez most is tartottam magam. A színek és a képminőség még mindig veri a plusz dimenzió élményét, arról nem beszélve, talán öt percnyi anyag lenne, ahol érdemi látványkülönbség figyelhető meg.

Igazán elgondolkodtató, hogy Ben Stiller Trópusi vihar sikere óta nem tud önálló filmben a széles közönség előtt bizonyítani: a 2008-as alkotás anyagi és kritikai sikere óta csak az Éjszaka a múzeumban folytatása, az Utódomra ütök mint a széria záró (?) epizódja, valamint a Madagaszkár oroszlánja, Alex eredeti szinkronhangjaként örvendezhetett. A Greenberg című alkotás lényegében közönséget nem talált, csak a filmfesztiválok vitték hírét; a Megaagy szinkronszínészeként még úgy-ahogy elégedett lehetett; a Hogyan lopjunk felhőkarcolót című film már egyértelműen jelezte, a közönség már nem kíváncsi a Stiller-féle vígjátékokra - épphogy megtermelve a gyártási és marketing-költségeket. Mostani filmje, a Kertvárosi kommandó már egyértelmű bukás, már ami a hazai bevételeket illeti, a 68 milliós gyártási költség ellenében eddig 35 milliós amerikai forgalom a július 27-ei bemutató óta elég hervatag eredmény, mintegy producereket gondolkodóba ejtő módon. Mindezek ellenére a film messze nem olyan érdektelen és rossz, mint ahogy a külföldi sajtóvisszhangok alapján kikövetkeztetnénk.

Mintha már láttuk volna ezt a filmet, csak épp más hangsúlyokkal, ráadásul kettébontva: Hajdu Szabolcs két filmje is körbejárta már ezt a specifikusan kelet-európai hangulattal átitatott tornász-artista világot, mely a szakma krémjét kényszerítette milliónyi megalkuvásra és menekülésre. Míg a Fehér tenyér a férfi szempontjából mutatta meg nekünk mindazt, amit mindannyian átéltünk, átélhettünk, csak sokkal kisebb hatásfokkal égve benne, addig a Bibliothéque Pascal már a nő szemszögéből vette végig a nyugati boldogulás álságos ígéreteivel terhelt elidegenítő, mégis fájdalmasan idealista mindennapjait. Ezzel szemben Deák Krisztina jelen alkotása nem fukarkodik a nézőpontokkal, mert a gyermek- és kamaszlány szemszögéből csodálhatjuk meg mindazt, ami varázslatossá tette a cirkuszt, miközben nem felejti el annak mocskát és árnyoldalait sem.

Egyszerűen nem lehet nem szeretni egy olyan kibontakozó szériát, amelyben ipari gépek precizitásával felvértezett gyilkológép főszereplő szenved a családi problémáktól, majd hezitálás nélkül leszámol bárkivel, aki csak az útjába áll. Négy éve örvendeztünk annak, hogy Liam Neeson a kapuzárási pánik helyett a rosszarcú striciket lőtte halomra Párizs sikátoraiban, most pedig egy még inkább, főleg az eklektikusság terén emblematikus főváros, az Európa és Ázsia közti "határvonalat" jelző Isztambul kerül előtérbe, vérfrissített tanyasi albán maffiózókkal.

Főhősünk, a kivénhedt CIA-ügynök, mostanság szabadúszó Brian (Neeson) éli békés mindennapjait Los Angeles-ben, rendszeresen óramű pontossággal látogatva lányát, Kimet (Maggie Grace). Az amerikai kamaszok életében választóvonalat jelentő jogosítvány megszerzése körül toporgó kislány mellett azonban mind nagyobb szerepet kap a korábbiakban csak felületesen jelenlévő édesanya, Lenore (Famke Janssen) is. A szép aprólékosan összemelegedni látszó családi idillbe nemcsak anyuka egyre viharosabb válása, de a megözvegyült-elárvult-kihaló albán nemzetségfő és hűséges mackófelsős alakulata is belerondítani készül. Az épp isztambuli munkáját letudó Brian megvendégelné az ő szíve hölgyeit, ámde a rosszarcúak agyatlan dömperként közbelépnek, elkapva anyát és apát. Ezúttal a lány kénytelen segédkezet nyújtani, hogy a bátor ex-ügynök letarolhassa a török fővárosba merészkedő albánokat.

Vagy lőttek az Oscar-gálának, vagy új korszakba lép a show

Óriási meglepetést okozott, hogy Seth MacFarlane, a Family Guy című animációs sorozat és a Ted című nagy sikerű vígjáték atyja lesz a következő Oscar-gála házigazdája. A forgatókönyvíró-rendező ugyanis senkit és semmit nem tisztel, belerúg mindenkibe nemre, korra, fajra és betegsége stádiumára való tekintet nélkül, ezért biztosra lehet venni, hogy a poénok politikailag inkorrektek lesznek. Hogyan választhatták őt? - teszi fel mindenki a kérdést, aki valaha is odakapcsolt már a gálára. (És arról is van fogalma, kicsoda MacFarlane.)

Craig Zagan és Neil Meron, a következő gála producerei egyedülálló és friss ötletnek nevezik választásukat, mert tanult emberek így fogalmazzák meg, hogy kénytelenek voltak az utolsó szalmaszálba kapaszkodni. Az Oscar-gála régóta válságban van. A nyúlós, gyorsan unalmassá váló műsort sem az old school komikusok, sem a fiatal sztárok nem tudják már feldobni. Megbukott idén Billy Crystal a fáradt poénjaival, egy évvel korábban pedig a vérfrissítésnek szánt Anne Hathaway/James Franco páros túl könnyűnek találtatott. (Franco egyenesen pillekönnyű volt, amit nem kevesen az elszívott fűmennyiségnek tudnak be.)

Emlékezetes, hogy Crystal idén Eddie Murphy helyett ugrott be, aki azért szállt ki a show-ból, mert a gála producere, Brett Ratner, aki jó barátja, visszavonulni volt kénytelen egy homofób megjegyzése miatt. Ehhez képest az ellenkező végletet képviseli az új producerek ötlete. Le a korrektséggel, jöjjön MacFarlane, aki arról híres, hogy belép a buli színhelyére, inzultálja a hölgyeket, felrúgja a puncsostálat, meggyújtja a függönyt, aztán letolja a gatyáját. Médiaszakértők szerint a komikus-zenész-író-rendező szerepeltetése vagy hihetetlen sikert arat, vagy azt érik el vele, hogy utána alig marad valaki, akinek kedve lesz megint díjátadót nézni.

MacFarlane bevallja, még maga sem tudja, mivel fog előrukkolni, hová teszi a hangsúlyokat, illetve meddig engedi elmenni a két producer, aki vele sötét lóra tett. A megbeszélések mindenesetre már élénken folyhatnak, mert a rendező arra a kérdésre, hogy majdnem félmilliárd dollárt termelő hőse, Ted, a trágár, füvező plüssmackó szerepel-e majd a gálán, elgondolkozva így felelt: - Valószínűleg túl sokba kerülne.

Mindenki döntse el maga, hogy ez a válasz csak egy újabb poén volt-e.

(Ted - már a mozikban!)

Biztos csak amiatt, mert egyre közelebb kerülök a harminchoz, de mind kevésbé tudok lelkesedni az animációs filmek iránt. Az idei premierek közül a Merida, a bátor csak szimplán tetszett, míg a franchise-rendszerben érkező Jégkorszak 4 és Madagaszkár 3 már egyenesen elfogadhatatlanná vált a szememben. Ezek után érthető, ha kissé szkeptikusan ül be a magamfajta egy még ismeretlen minőségű filmre, mely az elmúlt évek kevésbé szimpatikus vérszívó hullámain felbukkanva értelmezne nekünk egy színesebbet a műfaj keretein belül. Ehhez képest nem csak pozitívan csalódtam, hanem szinte folyamatosan vigyorogtam, mint a tejbe tök, a felnőttesebb poénoknál egyenesen harsányabb voltam, mint a gyerekek…

Drakula gróf 19. század végnapjaiban felépítteti a tökéletes menedéket az emberek elől bujkálni kényszerülő szörnyeknek valamint egyetlen értelmének halhatatlan életében, a lányának, Mavisnek. A történet apropóját egyébként a jányka 118. születésnapja adja, amikor vámpírlépték szerint nagykorúvá lesz. Az apuci által rendezett össznépi rém-dzsembori a sablonos unalomba látszik fulladni, mikor a hotel életében először egy élő ember téved be a rengetegből. Jonatán (beza, a Jonathan szépen lemagyarosítva) megjelenése nem csak vendéglátó idegeit kezdi ki, de gyermeke érzelmeink húrjait is megpendíti. A bújócska során szörnykörökben egyre népszerűbb lesz a kisminkelt élő legény, míg a büszke, ámde eleinte hiperóvatos vámpír-apuka pedig szép lassan revideálja az emberekről alkotott nézeteit.

A recept tökéletesen ismert, egyetlen meglepő fordulatot sem kell várni, amit csak lehetett, eltanult a Sony animációs részlege a Dreamworks 2001-es emblematikus darabjából, a Shrekből. Jó diákként igyekszik túlszárnyalni mesterét, ami felesleges, de olykor üdvözítő. A rémmesék sablonjait és szereplőit cafatokra tépik, hogy a megfelelő módon illeszthessék a mondandó kereteihez fazonszabott Frankensteint, Múmiát, Láthatatlan embert vagy épp Rémfarkast. Genndy Tartakovsky rendező (Pindúr pandúrok, Szamuráj Jack), valamint a két forgatókönyvíró, Peter Baynham (Borat, Brüno) és Robert Smigel  (Saturday Night Live) közös munkája nagyszerűen szórakoztat nem csak a vígjátéki, de a romantikus és megható jelenetek pontos adagolásával.

Amennyire tartottam tőle az előzetes alapján, annyira meglepődtem, milyen jól sikerült ez. Eddig ez a film viszi a prímet az animációk idei felhozatalát nézve, azonban magyar premierek terén még hátravan a Lorax és a Rontó Ralph is, azonban az már most biztos, animációs filmet nem fogok 3D-ben nézni. Nincs a zavaró szemüveg, mert amíg a látvány nem olyan színvonalú CGI-animációt takar, addig felesleges konvertált verzióért pluszpénzt kiadni. A képsíkok és a pixelminőség terén nincs veszteség, teljesen át tudjuk magunkat adni a műélvezetnek.