Egyszerűen nem lehet nem szeretni egy olyan kibontakozó szériát, amelyben ipari gépek precizitásával felvértezett gyilkológép főszereplő szenved a családi problémáktól, majd hezitálás nélkül leszámol bárkivel, aki csak az útjába áll. Négy éve örvendeztünk annak, hogy Liam Neeson a kapuzárási pánik helyett a rosszarcú striciket lőtte halomra Párizs sikátoraiban, most pedig egy még inkább, főleg az eklektikusság terén emblematikus főváros, az Európa és Ázsia közti „határvonalat” jelző Isztambul kerül előtérbe, vérfrissített tanyasi albán maffiózókkal.

Főhősünk, a kivénhedt CIA-ügynök, mostanság szabadúszó Brian (Neeson) éli békés mindennapjait Los Angeles-ben, rendszeresen óramű pontossággal látogatva lányát, Kimet (Maggie Grace). Az amerikai kamaszok életében választóvonalat jelentő jogosítvány megszerzése körül toporgó kislány mellett azonban mind nagyobb szerepet kap a korábbiakban csak felületesen jelenlévő édesanya, Lenore (Famke Janssen) is. A szép aprólékosan összemelegedni látszó családi idillbe nemcsak anyuka egyre viharosabb válása, de a megözvegyült-elárvult-kihaló albán nemzetségfő és hűséges mackófelsős alakulata is belerondítani készül. Az épp isztambuli munkáját letudó Brian megvendégelné az ő szíve hölgyeit, ámde a rosszarcúak agyatlan dömperként közbelépnek, elkapva anyát és apát. Ezúttal a lány kénytelen segédkezet nyújtani, hogy a bátor ex-ügynök letarolhassa a török fővárosba merészkedő albánokat.

Ahogy az lenni szokott, a golyóálló/állú főhősök ezúttal sem kapnak sebet, maximum rendesen elkenik a szájukon a vért, ami a patronból ráfröccsen. Neeson ideális választás, korosztályának kétségtelenül egyik legjobb színésze, akinek az is jól áll, ha egy tengelyhez kötözve telefonál egy SD-kártya tartóba applikált mobilon. Ehhez társul még a gépiesen tökéletes mozgáskoordináció, melynek köszönhetően nincs az a kockaállú üldöző, kit ne lehetne ájultra püfölni. Nála csak Janssen jobb választás, kevéske szerepében is képes kívánatos MILF-ként működni, sokkal érzékibb alakítást nyújtva, mint a majd húsz évvel fiatalabb Grace kisasszony. Ez utóbbit ugyan többet láthatjuk bikiniben, de inkább tűnik a horrorfilmekhez szokott szemek számára a szokványos csöcsáldozatnak, semmint sorsát alakítani képes nőszemélynek.

A Besson-istálló megint csak előállt egy nagysikerű alkotás folytatásával, ahogy tette azt A taxi, a Yamakasi, A szállító, a Banlieue 13 vagy az Artúr és a villangók esetében. Nehéz lett volna elhinni, ha az amerikai nyitóhétvége bevételei (cca. 50 millió $) láttán nem jelentik be azonnal a harmadik részt is. Elrabolva volt már a lány, volt már apa és anya, ergo családon belül talán már csak a leheletnyi szerephez jutó barát esedékes. Helyette mégis jobban el tudnánk viselni egy albán-mentes verziót, na meg egy harmadik várost már nem kéne felforgatni stricik és kurvák miatt. Talán Pestre jöhetnének a következő kamionosok és kurvák partyra, az embercsempészet már úgyis kimerítve.

A rendező, Olivier Megaton ezúttal jobban teljesít, mint tette azt A szállító 3 kapcsán, de nem lehet szó nélkül elmenni egypár gyermeki ügyetlenségen. Kezdve a balf@sz albánokkal, akik egyszerűen képtelenek rendesen megbilincselni valakit, képtelenek egy autós üldözés során leszorítani egy jogosítvány nélküli amcsi kamaszlányt. Sorolhatnánk még bénaságaikat, de kell az ellenpólus szuperapunak. Ami viszont teljesen felesleges volt, az az összemosolygó meghitt fagyizás a mólón: ennyire lehetetlen szituáció a világon nincs. Miután kiiktattál két tucat fegyverest, épphogy nem nézted végig az asszony kivéreztetését, a lányod lelövését, az egész család mókázva nézi a naplementét a szívószálat rágcsálva… A realitások után szomjazók pedig ne csak az autósüldözés során fogják a fejüket, hanem a nagykövetséget betámadó taxi átjutásán – ha valaki túléli azt, ahogy szitává lövik a kocsit, legyen az akár egy marcona Mercedes is, ott már szupererővel van dolgunk. Ezek a bakik azonban már csak azért is elnézhetőek, mert ha felhánytorgatjuk, jön egy telefon Neesontól, hogy megöl mindannyiunkat!