Prolihisztor

Liam Neeson megunta az albánok mészárlását, így átváltott egy nemzetközi szinten jobban kommunikálható népcsoport szélsőséges tagjaira, a magánzóvá váló egykori szovjet elitalakulatos szabadcsapatok leszámolására. Ezen szép körmondat summázza is, mi volt a fikarcnyi újdonság, emellett azt is, mi minden volt a hibája az alkotásnak. Szokásos 3. résszel van dolgunk, minden nagyobb léptékű, bár most országhatárt csak a forgatási stábok léptek, a történet maradt a jó amerikai földön. Ugyan vártunk némi drámai hatást, hiszen az előzetesek tökéletesen bemutatták a sztori dramaturgiájának legfőbb eseményét, de ennek elmaradása okán csak a mind hatékonyabb egyszemélyes hadsereg csodálatára korlátozódtunk volna. Azonban megkaptuk kiegészítésnek a régi társak segéderőként történő bemutatását, hajtóvadászatot és az űzött vaddal való azonosulást, még is marad a hiányérzet, több fronton is.

Elsőre ami már logikailag is értelmezhetetlen, hogy miért jár ennyire rá a rúd Bryan Mills családjára. Hasonló helyzetben lévő családok maximum a 2. rész eseményei után tanúvédelmet kapnak, nem pedig szabad autózgatást a megszokott Audi kabrióban. A történet katalizátoraként ható személy elvesztése a drámai háttérzenével sem okoz az elvakult rajongókon kívül senkinek hosszantartó traumát, mert egyből az üldözés mód kapcsolt be. Innen érezhető, hogy az egyes elemeket a 4 forgatókönyvíró panelszerűen rakta össze, a film dinamikája minden ilyen váltásnál élesen megtörik és percekbe tellik az adott hangulatba rázódni. A váltások révén teljesen elidegenedik a néző, a hosszú beszélgetős snittek és az agyonvágott autós üldözés (nem stoppereltem, de percekig úgy ment az üldözés, hogy nem volt 2 másodperc egy snitt) éles kontrasztja fejfájdítóan életidegen egységet alkot.

A rablópandúros résznek egyáltalán nincs súlya, hiszen szinte az elejétől érezni, az üldöző végtelenül tiszteli az üldözöttet, így pedig nehéz feszültséget teremteni, hogy majd mindenki (vásznon innen és túl) is a főszereplőért szorít. Hiába a verbális csörte, mást sem látunk, mint a mélységes hódolat megnyilvánulását, csak az idegesítően felszínes rendőri segéderők mormogása lenne a földhözragadt realitás érzékeltető eszköze. A rend őrei mellett a fegyveres és veszélyes oroszok reprezentálják az ellenoldalt, akik rém egyszerűen, arcmimikájukhoz méltó baltafaragással jelenítik meg a rosszfiúkat. Talán ha a kis főgonosz karaktere az egyperces montázson kívül kapott volna valami fajsúlyosabb árnyalatot személyisége megjelenítéséhez, akkor nem úgy maradna meg az emlékezetünkben, mint egy fecskegatyás szőrtelen lárva, aki AK 47-essel lövi szét a penthouse lakosztályt.

Megaton a rendezői székben tisztes folytatásos iparos, behúzta A szállító 3. része után az Elrabolva 2-3-at is, ezek közé ékelődött egy középszer alatti Colombiana is. Hiába az izmozó felhozatal, ez utóbbit leszámítva a többit csak a főszereplő köré épülő presztízs menti csak meg. Az is csak ideig-óráig, a hype hamar elül és már csak a keserű szájíz marad, amit csak erős igyekezet árán lehet elnyomni. A Besson-istálló harmadik tagja pedig Robert Mark Kamen forgatókönyvíró, aki együtt munkálkodott rendezővel és producerrel az említett alkotásokon. Az anyagi okok mellett szakmaiakat kár is keresni, teljesen esélytelen ebben filmművészeti célzatot látni.

Színészek terén sok panasz nem lehet, Famke Janssen betöltötte a dögös 50-es milf karakterét, Maggie Grace hozza a faltól falig kétségbeesést és a semmiből felnövő erős női karaktert, Neeson pedig az a kétkezes pusztító, akinek megszerettük az első részben. A drámai jeleneteknél kevés szőrös szívű ember marad gombóc nélkül a torkában - főleg, ha emlékszik, milyen személyes tragédiát élt meg a színész pár éve. Aki mélységesen alulteljesít, az Forest Whitaker, aki szinte funkcionális autistaként hozza a nyomozó karakterét, miközben eleddig számára ismeretlen személyes hőse után kajtat. A postásgumival és a sakkbábúval bűvészkedő aktor inkább nevetséges, semmint esőemberi szinten drámai és karakteres. A gonoszok tábora kellemesen ismerős karakterszínészekkel lett feltöltve, Sam Spruell és Andrew Howard az elvárható szinten hozta az ex-szovjet blokkban edződött fegyveres alakulat kiemelkedő tagjait.

Hiába lett meg a 100 ezres nézőszám itthon is a nyitó hétvégén, valamint az amerikai kezdés is nyertesnek bizonyult, hamar kikophat a mozikból a rosszabb viszhangok és az elkövetkezendő hetek díjszezonra esélyes filmjeinek árnyékában. Túlélhet a Jupiter felemelkedésének megérkezéséig a mozikban, de utána gyorsan el is temethetik. Azt pedig szokjuk meg, hogy a filmek hazudnak. A poszterek szerint itt a vég, erre Neeson már lenyilatkozta, hogy potenciálisan esélyes lehet egy 4. rész. Értékelés 4/10

Luc Besson érthetetlen mint művész a számomra.. Olyasmi kapuzárási pánik lehetett úrrá rajta, mint alkotón, aki mindenféleképp nyomot akar hagyni maga után, ráadásul a lehető legtöbb zsánerben. Pályája elején olyan máig ható alkotásokat tett le az asztalra, mint a Nikita, a Leon a profi, a Taxi, Az ötödik elem és a Jeanne d’Arc, az Orleans-i szűz, A szállító, B13 – A bűnös negyed, Elrabolva. Aztán jött a fordulat, csupa olyan film, amely el nem homályosítja az addigiakat, de feltételezi a művész irányváltását: Taxi 2-3-4, Amerikai taxi, Artúr és a villangók-trilógia, A szállító 2-3, Adéle és a múmiák rejtélye, Elrabolva 2 és a Vérmesék. Nagyjából körülhatárolható, hogy minden zseniális zsánerfilmjére jön legalább kétszer annyi mellényúlás, és ezek még csak a folytatásai az eredeti ötletnek. Kicsit kétségbeesetten próbálja megvetni a lábát Hollywoodban, aminek az volt eddig az ára, hogy a régi európai rajongói lassan hátat fordítanak neki, nem jövünk lázba, ha azt nyomják az arcunka, hogy Luc Besson’s film… Ehhez képest most megint talált valamit a kalapban, amit előrántva nem csak a tengerentúliak figyelmét sikerült felkelteni, hanem kis reménysugarat adott az Óhazából őt követő rajongóinak. Ez pedig nem más, mint a Lucy Scarlett Johansson főszereplésével.

Lucy egy egyszerű amerikai lány, aki Tajvanon él és jár egyetemre, bulikban tölti az idejét és összeszed egy szakadt kalapos ürgét, Richardot. A csávó kényszeríti, hogy egy fém aktatáskát bevigyen egy hotel recepciójára, ott pedig leadja egy bizonyos Mr. Jangnak (Min-sik Choi), aki a helyi alvilág egyik, ha nem a legnagyobb alakja – azért ez a kitétel, mert mást nem ismerünk meg az ottani maffiából. A lány és három férfi hasába 1-1 kg-nyi drogot varrnak be, amely mesterségesen előállított CPH4-et tartalmaz (ez a film áltudományos részének kezdete, a szer természetes előfordulása alapján a terhes anyákban termelődik, a magzati fejlődés robbanásszerű beindításáért felel). A szer az előállítói szerint az új slágerdrog lenne Európában, ehhez kell a négy cseppet sem lelkes futár, akik eljuttatnák az itteni nagyvárosokba (Berlin, Róma, Párizs). Lucy-vel azonban nem ilyen egyszerű a helyzet, az egyik fogvatartója rátámad, és a bántalmazás során kiszakad a drogos zacskó, így a hasüregen keresztül elkezd felszívódni a lány testében. Innentől kezdve versenyfutás indul nem csak az idővel, de a tajvani maffiával is, akik még Párizsban is a helyi erőket megszégyenítő fegyveres jelenlétre képesek, csak hogy megszerezzék a terméküket. A fő szálként pedig nyomon követhetjük, ahogy az átlagos emberi agykapacitás 10%-os kihasználtságáról Lucy milyen buktatókon keresztül jut el a 100%-ig, szintén megannyi áltudományos, de mindenképp elgondolkodtató felvetések során.

Mint minden filmet a maga valójában, ezt is vizsgáljuk úgy, mint ami a saját valóságalapját nézve teljes hitelesség bír. Ebből kifolyólag a Lucy elméjében (és testében) végbemenő változások tudományosan megalapozottak, hiszen az agykutatások is nagyjából ezeket a kérdéseket feszegetik a való életben is. A filmben megjelenő lehetőségek nem rugaszkodnak el az eddigi filmes ismereteinktől, elég csak a Csúcshatás hasonló, bár kisebb léptékű agyi fejlődését említeni, hogy a futárfilmek talán legemblematikusabbját, a Johnny Mnemonicot ne is említsem. Ahol már a film struktúrájában is repedések jelennek meg, az a kitáguló és korlátait vesztő elme tapasztalásainak és lehetőségeinek ábrázolása és élményei. A végtelenné váló emberi tudat egészen addig képes csak visszamenni, amíg az ismeretei tartanak, lásd az emberi történelem lépcsőfokai, az általunk ismert egyedfejlődés első alanya, a Föld fejlődésének alapvető pillanatai (ld. dinoszauruszok vagy a bolygó keletkezése). Ez a fajta sorminta azonban éppenséggel az emberi tudat korlátait hirdeti fennhangon, hiszen Besson forgatókönyve nem lép túl ezeken a jelenlegi tudományos ismeretekkel felvértezve mindenki által elfogadott és ismert tényeken. Ezzel pedig a határtalan teljesítőképességgel bíró, saját magát és környezetének minden elemét irányítani képes szellemi kapacitás nem lesz más, mint az általunk vallott legmagasabb entitás, amit csak elképzelni tudunk: Isten. Egy olyan egyén, akinek csak az idő van, aki egyszerre van jelen a lét, a tér és az idő minden síkján, aki emberi testét szerves szuperszámítógép formájára alakítja át, csak hogy az alapvető biológiai szükségszerűségének, a tudás továbbadásának megfeleljen. Ez pedig ismételten egy olyan korlát, amivel a felturbózott elme hipotetikusan nézve nem kellene, hogy szembesüljön. Az emberi képzelőerő határtalanságának  tétele megdőlt tehát, hiszen az alkotó képességei korlátoltságában nem képes messzebb tekinteni, mint saját korának tudományos elitjének összes dokumentált teljesítménye. Arról nem beszélve, hogy női főszereplőt választva csak szellemi tudás átadásáról lehet szó, egy férfi ezzel szemben szexuális úton a saját felturbózott génállományát és képességeit is tovább adhatta volna - amivel szintén adós maradt az idei másik hasonló tematikájú alkotás, a Transzcendens.

Ettől függetlenül egy szórakoztató filmről van szó, amely stílusát tekintve nagyjából lefedi a jobb Besson-filmeket: az egyszemélyes hadsereggé váló Lucy Nikita legjobb pillanatait idézi; a bosszúhadjárat egyértelműen az Elrabolva stílusát idézi meg; az áltudományos háttér Az ötödik elem fantasztikumából lehet ismerős Bessonnak; az önfeláldozó női hős a Jeanne d’Arc hozománya. Hogy lehetett volna jobbat is kihozni belőle, az vitathatatlan, de az, hogy 44 millió dollárból a francia rendező egy sikeres amerikai filmet hozott össze, amit a kritika és a nézői visszajelzések is dicsérnek, az mindenképp bizalomra ad okot. Mindaddig, amíg meg nem nézzük, mivel foglalatoskodik majd Besson: Elrabolva 3., A szállító 4-5. És már el is ment egy kicsit az ember kedve, ha megint szóba kerül a Luc Besson-név. Pedig ez alapján (valamint a régebbiekre alapozva) teljes joggal emelném be a mostani élvonalba, ha női főhőst kell életre kelteni a vásznon - legyen az bármelyik képregény-adaptáció is, Wonder Woman, She-Hulk. Értékelés 8/10

A Csúcshatás 2011-ben egész emberes haszonnal zárt, de sokaknak nem tetszett a tanulság és a végkifejlet. Idén a Transzcendens bukott hatalmasat, és sokaknak semmilyen kontextusa nem tetszett az alkotásnak. Majd hirtelen itt van Luc Besson új filmje, amelyben a két fentebb említett filmet ötvözte, mindezt a Scarlett Johansson névre hallgató biodíszlet üzemeltetésével. Azért e kicsit szarkasztikus hozzáállás, mert Besson egész jól tud indítani (Taxi, Transporter, B13, Taken), hogy aztán sárba tiporja saját érdemeit a folytatásokkal. Most ezzel nem vesződik, hanem berántottaa két korábbi alkotás érdemesebb történetszálait, Morgan Freemant újrahasznosítja a Transzcendens után, hogy egy igazán pörgős, Mátrix-szerűen a szingularitással ismerkedő mozit tárjon a rajongók elé - azt a cseppet Johnny Mnemonicos életérzést ne is említsük, amivel az előzetes és vélhetően a film is indul

. Az eddigi anyagok meggyőzőek, egyelőre nincs kétségem afelől, talán benő Besson feje lágya és valami érdemeset is alkot az Arthur-trilógia, a múmiás Adéle és a Vérmesék után. Ha pedig sikeres lesz a film, akkor bebizonyosodhat, Johnny Deppnek leáldoztak - kivéve, ha épp kalózkodik, bár kérdéses, ott meddig tarthat az alibizés. Hazai bemutató augusztus 7.

Luc Besson ismét rendezőként jelentkezik, a korábban Malavita munkacímen futó alkotásban Robert de Niro egy tanúvédelem alatt álló ex-maffiózót alakít, aki családjával együtt Franciaországban kezd új életet. A feleség Michelle Pfeiffer, a gyerekek Dianna Agron és John D'Leo, míg a tanúvédelmi program felelőse Tommy Lee Jones. Amerikai bemutató szeptember 20., nálunk még nincs időpont.

Egyszerűen nem lehet nem szeretni egy olyan kibontakozó szériát, amelyben ipari gépek precizitásával felvértezett gyilkológép főszereplő szenved a családi problémáktól, majd hezitálás nélkül leszámol bárkivel, aki csak az útjába áll. Négy éve örvendeztünk annak, hogy Liam Neeson a kapuzárási pánik helyett a rosszarcú striciket lőtte halomra Párizs sikátoraiban, most pedig egy még inkább, főleg az eklektikusság terén emblematikus főváros, az Európa és Ázsia közti "határvonalat" jelző Isztambul kerül előtérbe, vérfrissített tanyasi albán maffiózókkal.

Főhősünk, a kivénhedt CIA-ügynök, mostanság szabadúszó Brian (Neeson) éli békés mindennapjait Los Angeles-ben, rendszeresen óramű pontossággal látogatva lányát, Kimet (Maggie Grace). Az amerikai kamaszok életében választóvonalat jelentő jogosítvány megszerzése körül toporgó kislány mellett azonban mind nagyobb szerepet kap a korábbiakban csak felületesen jelenlévő édesanya, Lenore (Famke Janssen) is. A szép aprólékosan összemelegedni látszó családi idillbe nemcsak anyuka egyre viharosabb válása, de a megözvegyült-elárvult-kihaló albán nemzetségfő és hűséges mackófelsős alakulata is belerondítani készül. Az épp isztambuli munkáját letudó Brian megvendégelné az ő szíve hölgyeit, ámde a rosszarcúak agyatlan dömperként közbelépnek, elkapva anyát és apát. Ezúttal a lány kénytelen segédkezet nyújtani, hogy a bátor ex-ügynök letarolhassa a török fővárosba merészkedő albánokat.