Prolihisztor

Liam Neeson megunta az albánok mészárlását, így átváltott egy nemzetközi szinten jobban kommunikálható népcsoport szélsőséges tagjaira, a magánzóvá váló egykori szovjet elitalakulatos szabadcsapatok leszámolására. Ezen szép körmondat summázza is, mi volt a fikarcnyi újdonság, emellett azt is, mi minden volt a hibája az alkotásnak. Szokásos 3. résszel van dolgunk, minden nagyobb léptékű, bár most országhatárt csak a forgatási stábok léptek, a történet maradt a jó amerikai földön. Ugyan vártunk némi drámai hatást, hiszen az előzetesek tökéletesen bemutatták a sztori dramaturgiájának legfőbb eseményét, de ennek elmaradása okán csak a mind hatékonyabb egyszemélyes hadsereg csodálatára korlátozódtunk volna. Azonban megkaptuk kiegészítésnek a régi társak segéderőként történő bemutatását, hajtóvadászatot és az űzött vaddal való azonosulást, még is marad a hiányérzet, több fronton is.

Elsőre ami már logikailag is értelmezhetetlen, hogy miért jár ennyire rá a rúd Bryan Mills családjára. Hasonló helyzetben lévő családok maximum a 2. rész eseményei után tanúvédelmet kapnak, nem pedig szabad autózgatást a megszokott Audi kabrióban. A történet katalizátoraként ható személy elvesztése a drámai háttérzenével sem okoz az elvakult rajongókon kívül senkinek hosszantartó traumát, mert egyből az üldözés mód kapcsolt be. Innen érezhető, hogy az egyes elemeket a 4 forgatókönyvíró panelszerűen rakta össze, a film dinamikája minden ilyen váltásnál élesen megtörik és percekbe tellik az adott hangulatba rázódni. A váltások révén teljesen elidegenedik a néző, a hosszú beszélgetős snittek és az agyonvágott autós üldözés (nem stoppereltem, de percekig úgy ment az üldözés, hogy nem volt 2 másodperc egy snitt) éles kontrasztja fejfájdítóan életidegen egységet alkot.

A rablópandúros résznek egyáltalán nincs súlya, hiszen szinte az elejétől érezni, az üldöző végtelenül tiszteli az üldözöttet, így pedig nehéz feszültséget teremteni, hogy majd mindenki (vásznon innen és túl) is a főszereplőért szorít. Hiába a verbális csörte, mást sem látunk, mint a mélységes hódolat megnyilvánulását, csak az idegesítően felszínes rendőri segéderők mormogása lenne a földhözragadt realitás érzékeltető eszköze. A rend őrei mellett a fegyveres és veszélyes oroszok reprezentálják az ellenoldalt, akik rém egyszerűen, arcmimikájukhoz méltó baltafaragással jelenítik meg a rosszfiúkat. Talán ha a kis főgonosz karaktere az egyperces montázson kívül kapott volna valami fajsúlyosabb árnyalatot személyisége megjelenítéséhez, akkor nem úgy maradna meg az emlékezetünkben, mint egy fecskegatyás szőrtelen lárva, aki AK 47-essel lövi szét a penthouse lakosztályt.

Megaton a rendezői székben tisztes folytatásos iparos, behúzta A szállító 3. része után az Elrabolva 2-3-at is, ezek közé ékelődött egy középszer alatti Colombiana is. Hiába az izmozó felhozatal, ez utóbbit leszámítva a többit csak a főszereplő köré épülő presztízs menti csak meg. Az is csak ideig-óráig, a hype hamar elül és már csak a keserű szájíz marad, amit csak erős igyekezet árán lehet elnyomni. A Besson-istálló harmadik tagja pedig Robert Mark Kamen forgatókönyvíró, aki együtt munkálkodott rendezővel és producerrel az említett alkotásokon. Az anyagi okok mellett szakmaiakat kár is keresni, teljesen esélytelen ebben filmművészeti célzatot látni.

Színészek terén sok panasz nem lehet, Famke Janssen betöltötte a dögös 50-es milf karakterét, Maggie Grace hozza a faltól falig kétségbeesést és a semmiből felnövő erős női karaktert, Neeson pedig az a kétkezes pusztító, akinek megszerettük az első részben. A drámai jeleneteknél kevés szőrös szívű ember marad gombóc nélkül a torkában - főleg, ha emlékszik, milyen személyes tragédiát élt meg a színész pár éve. Aki mélységesen alulteljesít, az Forest Whitaker, aki szinte funkcionális autistaként hozza a nyomozó karakterét, miközben eleddig számára ismeretlen személyes hőse után kajtat. A postásgumival és a sakkbábúval bűvészkedő aktor inkább nevetséges, semmint esőemberi szinten drámai és karakteres. A gonoszok tábora kellemesen ismerős karakterszínészekkel lett feltöltve, Sam Spruell és Andrew Howard az elvárható szinten hozta az ex-szovjet blokkban edződött fegyveres alakulat kiemelkedő tagjait.

Hiába lett meg a 100 ezres nézőszám itthon is a nyitó hétvégén, valamint az amerikai kezdés is nyertesnek bizonyult, hamar kikophat a mozikból a rosszabb viszhangok és az elkövetkezendő hetek díjszezonra esélyes filmjeinek árnyékában. Túlélhet a Jupiter felemelkedésének megérkezéséig a mozikban, de utána gyorsan el is temethetik. Azt pedig szokjuk meg, hogy a filmek hazudnak. A poszterek szerint itt a vég, erre Neeson már lenyilatkozta, hogy potenciálisan esélyes lehet egy 4. rész. Értékelés 4/10

Nagyon kreatív címkezelés lesz (Tak3n), változatnak az alapkoncepción, nem a lány, hanem apa lesz a célkeresztben. Janurában jön a trilógia poszter által várható zárórésze, a kétes minőségű középső rész anyagi sikere is erre engedett következtetni. Anya most már kikerül a képből, apát csúnyán felültetik, így hazai pályán menekül és próbálja magát tisztázni a hős apa. Elsőre azt mondom, mindenképp kellett a változtatás, mert harmadjára már a legkitartóbbrajongó is inkább halni hagyná a lányt, így még talán ütősebb is lehet mind a sztori, mind a látvány. A film 2015 januárjában debütál, pontos magyar dátum még nincs.

Egyszerűen nem lehet nem szeretni egy olyan kibontakozó szériát, amelyben ipari gépek precizitásával felvértezett gyilkológép főszereplő szenved a családi problémáktól, majd hezitálás nélkül leszámol bárkivel, aki csak az útjába áll. Négy éve örvendeztünk annak, hogy Liam Neeson a kapuzárási pánik helyett a rosszarcú striciket lőtte halomra Párizs sikátoraiban, most pedig egy még inkább, főleg az eklektikusság terén emblematikus főváros, az Európa és Ázsia közti "határvonalat" jelző Isztambul kerül előtérbe, vérfrissített tanyasi albán maffiózókkal.

Főhősünk, a kivénhedt CIA-ügynök, mostanság szabadúszó Brian (Neeson) éli békés mindennapjait Los Angeles-ben, rendszeresen óramű pontossággal látogatva lányát, Kimet (Maggie Grace). Az amerikai kamaszok életében választóvonalat jelentő jogosítvány megszerzése körül toporgó kislány mellett azonban mind nagyobb szerepet kap a korábbiakban csak felületesen jelenlévő édesanya, Lenore (Famke Janssen) is. A szép aprólékosan összemelegedni látszó családi idillbe nemcsak anyuka egyre viharosabb válása, de a megözvegyült-elárvult-kihaló albán nemzetségfő és hűséges mackófelsős alakulata is belerondítani készül. Az épp isztambuli munkáját letudó Brian megvendégelné az ő szíve hölgyeit, ámde a rosszarcúak agyatlan dömperként közbelépnek, elkapva anyát és apát. Ezúttal a lány kénytelen segédkezet nyújtani, hogy a bátor ex-ügynök letarolhassa a török fővárosba merészkedő albánokat.

Liam Neeson hiába lesz idén 60! éves, az eddig messze nem a Rambo-filmek stílusában munkálkodó színész az ubóbbi években igencsak átcsapott a maszkulin oldalra: volt már Bruce Wayne tibeti tanítómestere majd ellenfele; volt félelmet nem ismerő exügynök, aki egy teljes városnyi gonoszt is képes megölni, csak hogy megmentse a lányát, most pedig egy kiégett mesterlövészt alakít, aki a halál torkából tér vissza, hogy ismét szembenézzen a rá váró veszélyekkel! Lassan az az érzésem, jót tenne az Expendables 3. részének, ha egy értlemiségi izomcsoportot is bevennének a csapatba Neeson személyében...

A Fehér pokol története szerint a mesterlövész Ottway (Neeson) egy olajkitermelő cég telephelyének dolgozóit védi a környező erdőben rájuk leselkedő vadállatok elől. Az épp pihenőre utazó repülőgépnyi melós, akik a világ mocska közül kerülnek ki, hogy ebben az Istan háta mögötti fagyos pokolban dolgozzanak kiemelkedően jó pénzért, elvégva mindenkitől, na ezek a melósok szenvednek balesetet, a gép szolidan lezuhan az alaszkai senki földjén, messze a civilizációtól. A maroknyi túlélő azonban nem a jéghideg levegő és az élelem hiánya miatt kell hogy féltse az életét, annál sokkal rosszabb vár rájuk: egy farkasfalka tanyájának közelében zuhantak le, potenciális veszélyforrásként a farkasok szemében. A gyilkos hajsza azonban nem csak ember és állat, de az ember belső ösztönös félelme ellen is irányul, hogy magára hagyatottan az erdőben a túlélésre tudjon koncentrálni, nem pedig a könnyebb utat választva feladni a küzdelmet.

Joe Carnahan rendező az utóbbi évek macsófilmjeinek javából már kivette a részét, hiszen ezelőtt a Füstölgő ászok és a remake-adaptációnak számító A szupercsapat is az ő direktori ténykedésének eredményeképp került bemutatásra. Mostani alkotása kicsit mintha keverné a korábbiak stílusát, igaz, itt a humor sokkal jobban háttérbe szorul, mintegy csak árnyékként megjelenve a csontig hatoló rettegést oldandó. A film közel sem az erdei megpróbáltatások filmje, ahogy azt mondjuk A vadon foglyainál megtapasztaltuk: mivel itt egy csapatnyi ember harcát láthatjuk a természet tökéletes gyilkológépei ellen, fel sem merülhet a happy end gondolata. Az elveszettség érzését nem csak a kopár jégmezők, a félméteres hótakaróba süppedő lábbal menekülő ember halálra van ítélve, ha már nem veszi körbe mindaz a technikai eszköz, amivel meghódította a szélsőséges környezetet. Akár bele lehetne magyarázni az útkeresést is, itt azonban sokkal helytállóbb, ha úgy tekintünk a történtekre, mint az önrendelkezésért folytatott harc, elvégre az öngyilkossági kísérlet feladásával teljesen új helyzetet teremtett a légikatasztrófa, a gyilkos erdei állatok csoportja. Itt már az ember azért küzd, hogy ne gyűrje ismét maga alá természet könyörtelen ereje, ne legyen kiszolgáltatva más gyilkos igényeinek, hanem bizony ő maradjon a csúcsragadozó. 

Nem egy átlagos túlélő-mozi, amit ne is rójunk fel, se aprócska költségvetése, se a húzónevek hiánya miatt. Egyszerűen működő film ez, ahol bele kell helyezkedni a főhős nézőpontjába, feladni az életünket, majd mindenáron küzdeni nem csak a sajátunkért, de mások életéért is.