Prolihisztor

Ahogy azt tegnap mondtam, a húsvéti hosszú hétvége főleg a hölgyekről szólt a mozikban is. Második ékes bizonyíték erre Stephenie Meyer könyvének, A burok című sci-fibe ágyazott szerelmi négyszögnek a filmes adaptációja. Míg az Alkonyat a filmek minősége ellenére kasszasiker volt úton-útfélen, a kisebb mértékben sikeres könyv vászonra vitele eleve kisebb érdeklődésre tartott számot, Hiába egy tehetséges rendező Andrew Niccol személyében, hiába a jobb szereposztás és a jobb alapanyag, az utóbbi kiszámíthatósága és számos logikai hibája, valamint műfaja miatt pont a korábbi célközönség kerüli el, ami látszik a bevételi adatokban is.

A húsvéti hosszú hétvégén nem csak a locsolkodó férfiemberek, hanem a filmforgalmazók is a hölgyközönségnek kedveztek. A több szempontból is jobb alkotás a Tökéletes hang, mely címével ellentétben egyáltalán nem erről szól (lévén az eredeti Pitch Perfect zeneileg sem pont erről szól), de mindegy is. A lényeg, hogy a Glee kezdeti sikereinek ügyes ötvözeteként már egyetemi kórusversenyekbe kapunk bepillantást, vegyes és egynemű csoportok vetélkedésével. A sztereotip lehetőségeket szépen ki is fordítják, ez a "görl páwá" pedig annyi energiát és pozitív attitűdöt szabadít fel, hogy egy pasinak is elég.

Nehéz dolguk van vénülő fejemmel az animációs filmeknek, mert a cukiság, mint lehetséges faktor már régen kevés nekem, hogy megfogjon az alkotás. A történet sem mindig elég, elvégre jó belső matériához is elkél a vizuális hatás. Őszintén szólva utoljára talán az Így neveld a sárkányod volt ebben a magasságban szórakoztatás terén, míg a köztes alkotások inkább csak ideig-óráig hatottak rám - vagy még addig sem(ld. Rontó Ralph, amit még mindig hihetetlenül túlértékeltnek tartok). Most sem volt magasan a léc, elvégre egy ősember-család és a kontinensek vándorlása kapott egyidejűleg szerepet, ráadásul 3D-ben, amit alapból elutasítok, de most hagytam magam rábeszélni.

Kultregényből filmet készíteni, az az igazán író-rendező próbáló teljesítmény, ha még sikerülne is. Kortárs terén a szememben a legjobb ezen a téren Finchertől a Harcosok klubja, atmoszférikus, miközben atomjaira szedi a modern (fogyasztói) társadalmat. Valami hasonló lehetett az '50-es években a beat-nemzedék körében Jack Kerouac regénye, az Úton. Mind az első szerkesztett kiadás, mind az azóta kiadott Az eredeti tekercs a világháború utáni lelki romokból továbblépni képes, megcsömörlött és nihilista, mégis tartós és igazi értékekre szomjazó fiatalok özönlötték el Amerika útjait. Az értékválság ma inkább a gazdasági válságból való kilábalással és a lakosságot megosztó afgán-iraki háborúk megítélése valami hasonló, de inkább egzisztenciális, mint spirituális útkeresés, ebből kifolyólag messze nem nyújtja a mai mozis korosztálynak egy egyébként az eredetihez képest kilúgozott és súlytalan adaptáció.

A Feláldozhatóak megmutatta, mekkora lehetőségek vannak az idősebb generációt képviselő színészek alkalmazásában, elvégre az utóbbi évtized egyik legjobb akciófilmjét köszönhetjük Stallone és kis csapata szerepvállalásának. Azonban ezt is tovább lehet fokozni, minderre pedig Fisher Stevens (Egy csók és minden más) vállalkozott 2. nagyjátékfilm gyanánt: a már nyugdíjas korú gengszterek 24 órába zsúfolt utolsó nagy kalandja nem olyan akciódús, bőven érzelmesebb és buddy movie-alapanyag, mint a fentebb említett tesztoszteron-halom, teljesen mégsem tudja a szívünkbe lopni magát.

Közel tíz év után forgatott ismét együtt Gus Van Sant rendező és Matt Damon, aki most színész és forgatókönyvíró is (színésztársával, John Krasinskivel egyetemben). Ugyan mindenki a Good Will Huntingot említi közös munka címszó alatt, de azért ne feledkezzünk meg a Gerry-ről sem, bár tény, jóval kevesebb rajongót tudhat magáénak. Ahogy ezen alkotás is, több okból kifolyólag. Egyrészt a multi ellenes téma nagyjátékfilmben valahogy most nem közkedvelt, másrészt a csendes tanulság sem hatja meg azokat, akik szeretik az arcukba kapni a véleményt (igen, az amerikai elsődleges piacra értem). Ugyan érezni, milyen erőteljes lenne az üzenet, de az igazán kiemelkedő színészi játék hiánya valamint a katarzis-kerülő, tisztán életszagú film túlságosan lecsupaszítja a művészi üzenetet.

Újabb posztert kaptunk a Vasember 3. részéhez. Ezúttal a címszereplő került a középpontba, térdre rogyva várja a következő csapást, miközben páncélok szelik át az eget... Hazai bemutató még mindig április 25.

Az idei Oscar-szezon (igen, tudom, van más díjátadó is az időszakban, de erre figyelnek a leginkább) lassan lecseng, alig van alkotás, ami a nevesebbek közül még nem jutott volna el kis hazánkba. A heti bemutatók közé is fért még egy nagy esélyes, a Zero Dark Thirty - A bin Láden-hajsza személyében. A magyar alcím már helyre is teszi a tétova mozilátogatót, elvégre kevés zsákbamacskával operálva már tudjuk is, mire számítsunk. A 2000-es évek egyik legnagyobb terrorista merénylete után az Egyesült Államok nem kis ráfordítással eredt az al-Kaida embereinek nyomába. Mindezt egy (enyhe képzavar) tökös rendezőnő, Kathryn Bigelow filmjében.

Nem kell félnie a tinilányoknak, a szingli nagylányoknak és az álmodozó vénlányoknak! Az elmúlt évek meghatározó szériája, az Alkonyat végeztével is van még puskapor a Summit háza táján, ha a világsikert arató könyvek adaptációjáról van szó. Még fel sem száradhattak a könnyek a novemberi búcsú felvonás után, máris szokhatjuk meg az új világot: most már nem a vámpírok csillogását és a vérfarkasok ugatását csodálhatjuk meg, hanem teljes(nek nem nevezhető) betekintést kapunk az Egyesült Államok déli államainak babonáiba. Ebből következtetve meg sem kottyan nekünk a Sötét Igézők és a Fény Igézőinek örökös harca, melyet szépen be is illesztett modern törtelmünkbe Kami Garcia és Margaret Stohl regénye, melynek most filmváltozatában gyönyörködhetnek az elvakult rajongók.

Judd Apatow író-rendező egyértelműen az édes-bús hangvételű komédiák újhullámos mestere - már ha egy negyvenes pasi újhullámosnak nevezhető. Woody Allen örökségének talán legjobb örököse már a negyedik nagyjátékfilmjével jelentkezik, a korai harsány humor (40 éves szűz, Felkoppintva) pedig szép lassan érik egy kifinomultabbnak azért még nem nevezhető, de mindenképp inkább a mélyebb mondanivalóra helyezett stílus képében (Ki nevet a végén). Ugyan a blőd és gusztustalan elemek még mindig a repertoár részei, de már sokkal inkább a válaszreakciókon van a hangsúly - ahogy az egy jó felnőtthöz illik, családdal, anyagi válsággal a nyakán.