Prolihisztor

Vannak időszakok, mikor okkal vesznek elő egy már kifuttatott filmötletet: háborús filmek esetén egy újabb fegyveres konfrontáció, dráma vagy önéletrajz esetén a megismétlődő társadalmi konfliktus, ami meghatározta a címszereplő személyiségét, adja az aktualitási alapot. Horror esetében eddig csak a zombifilmek legjobbjainak (értsd Romero művei) sikerült legitimáltatni az újrahasznosított celluloidot, azonban úgy érezték néhányan, 2013 pont az az évjárat, amikor a Carrie sikerrel debütál a piacon, mint remake. Nagyon nem lett igazuk, számtalan okból, de azt majd lentebb. Stephen King (és a nézők milliói), mint az eredeti regény szerzője, joggal foghatja majd a fejét az eredmény láttán, mert itt a látvány egyes szegmensein kívül minden elvérzett, de ez már inkább a modern kor átka, semmint az alkotók hibája.

Csütörtöktől két eltérő műfajú alkotás célozta meg a fiatalabb korosztályt, melyek közül igazából egyik sem hozta azt, amit vártunk volna tőlük: a Kamatylista csak egy a sok közepes felnőtt vígjáték közül, A végzet ereklyéi: Csontváros pedig ugyanúgy felsült, mint bármelyik Alkonyat-klón, akik betöltenék a poszt-edwardi teret a furcsa lényekkel teli emocionális maszturbációt erőltető filmek terén. Pedig mind a két induló igencsak jó előjelekkel indult, előbbi Aubrey Plaza révén egy nagyszerű és tehetséges fiatal komikát tudhatott főszerepben, míg utóbbi a regény nemzetközi sikerét lovagolta volna meg.

A nagy nyári dömpingben sikerült elhavazódni, így csak mostanra pótoltam pár nagyobbnak szánt nyári slágerfilmet - milyen szép magyar mondat mindjárt az elején… A lényeg, minden körülményt sikerült legyőzni, így Gore Verbinski, Johnny Depp és a Disney újabb hatalmas kalandját is szemrevételeztem, szigorúan csak az egybehangzó negatív vélemények miatt. És akkor most szembeszélbe pisálnék, mert ez bizony jó és szórakoztató, bár tény, a játékidő és a dramaturgia nem épp a nézőbarát megoldást választotta. Sajnálatos, hogy ekkora elhasalás lett belőle: a Szörny Egyetem és a Gru 2 párosa tökéletesen kifárasztotta a és lefoglalta a családos célközönséget, így érthető módon kullog a 2013-as bevételi szégyenlista prominensei mellett. Hozzá képest a vele egy időben bemutatott Gru 2 már több négyszer annyi bevételt hozott, mint ez az alkotás… Hiába, a nyári indítás idén temette a nagyokat, mellette a Tűzgyűrű is csúnyán buktaszagú. Mindezek ellenére érdemes időt szakítani rá, a felnőttek a nosztalgia-faktor miatt tudnak jót szórakozni, a gyerekek számára pedig ott vannak Johnny Depp szokványos megmozdulásai és jó néhány rejtett gyöngyszem, mely szórakoztatóvá teszi az alkotást.

Az előzetesek láttán annyira belelkesültem, hogy a nemzetközi és hazai negatív töltetű kritikák után fenntartásokkal ültem be végül, hogy megnézzem Guillermo del Toro legújabb filmjét. Annyit már előzetesen tudtam, hogy ez a film főleg a 10-14 éves fiúknak szól, elvégre hatalmas robotok és gusztustalan óriásszörnyek ütköznek meg az emberiség megmentéséért. Innentől fogva a sztori, amely két bunyót összeköt, már csak felvezetés a számomra, időt ad, hogy legyen időm beleinni a kólába és pár szem kukoricával tompítani az akciók okozta gyomorideget. Úgyhogy csapjunk is bele.

A könyvadaptálás nem egy könnyű útja a filmkészítésnek, elvégre nem csak az írott anyagnak és azon rajongótáborának illik és kell megfelelni, de emellett még a filmes célközönséget is sikerrel be kell csábítani a mozikba. Max Brooks regényének szöveghű adaptálása már csak amiatt is fejszecsorbító, mert egy esemény utólagos dokumentálása - ergo semmi sem zajlott ténylegesen a történetben, minden csak visszaemlékezés. Ezért pláne érdekes volt, mikor kiderült, milyen szintű katasztrófafilmet forgatnak belőle, mintegy felelevenítve a legősibb félelmeink egyikét, járványszerű pusztulását fajunknak. Napjaink vezető hírei közé tartoznak a különböző térségekben megjelenő fertőzésekről szóló híradások, elég csak a H1N1-re vagy a kergemarha-kórra gondolni.

Majdnem napra pontosan hét évvel ezelőtt sikerült csalódni a Warner-féle Supermanben: Bryan Singer rendezésétől sokat vártak a rajongók, az előzetes bizalmat azonban nem sikerült maradéktalanul megszolgálni. A világ legismertebb képregényhőse akkor kicsit felsült, hiába mentette meg már akkor is a világot, csak akkor épp Lex Luthortól. Így logikus elvárás volt, hogy egy újabb kispadozás után neki fognak esni, főleg, mikor látták, hogy a csak emberi alapokon létező Batman-széria sokkal komolyabb anyagi, kritikai és rajongói sikerélményben füröszti a DC-univerzumot. Ugyan két éve már bedobták Zöld Lámpást is a mozis köztudatba, ott valahogy nem volt egységes a földi és a csillagközi univerzum összhangja, újra jégre téve a z Igazság Ligája kalandjait: ki ne tudná, ami a Marvelnek a Bosszúállók (vagy itthon jobban elterjedve a Bosszú Angyalai néven ismertek - ld. a képregények '90-es évekbeli hazai megjelenéseiben). Mióta tavaly sikerült minden idők 3. legsikeresebb filmjét összerakni a Marvel-Disney tengely mentén, újra lángol a DC-Warner páros. Már akkor készült Az acélember, sokan fintorogtak is Zack Snyder rendezői szerepe miatt: elvégre hiába volt szolgai másolat a Watchmen, nem robbantott kasszát, míg a Sucker Punch - Álomháború pedig egyenesen anyagi bukás, a kritikusok és rajongók nagymértékű elutasítása mellett. Ilyen ellenszélben kellett az alkotóknak kiállnia a hegytetőre és saját víziójukkal lepisálni, hogy bebizonyítsák, az ő verziójuk igenis életképes.

A kamaszokat sem elrettentő horrorok, az ötlettelen sablonvígjátékok és a képregényes folytatások korában igazán üdítően hat egy egyedi, elgondolkodtató és feszültséggel teli thriller. Persze az sem árt, ha jól sikerül a kivitelezés, de Danny Boyle rendező esetében a csalódás nem létező faktor. Na jó, a Gettómilliomos túlértékelt, de ettől függetlenül jó film, a Napfény a kis költségvetésű sci-fi, míg a 28 nappal később a hasonló árkategóriájú horror mintapéldánya, a Trainspotting pedig úgy egyébként a drogfilmek egyik legjobbja. Ilyen előélet után egyértelmű, hogy várólistára kerül egy thriller, melyben a hipnózis révén az elme mélyén rejtőző csapdák és titkok sűrűjébe ránt minket a neves brit direktor.

Minden idők legsikeresebb R-kategóriás szériájának elvileg a végére értünk. Három 30-as csóka másnapos emlékezet-túráját követhettük végig, mindezt 4 éven belül sikerült trilógiává emelni, ami azért nem rossz eredmény. Persze a második rész erős önismétlése és kreatív túlzásai érezhetőek a 3. rész eddigi jegybevételein (nagyjából feleannyit teljesített eddig, mint az elődök ugyanennyi idő alatt), de vitathatatlanul az egyik legmeghatározóbb kanmuri-élmény, amire csak vágyhatunk. Már ha a pisztolyozás, a túladagolt Gina és nyugtató annak számít, na meg a tetoválás, a saját fogunk kihúzása, a szégyenteljesebbnél keményebb emlékek megtekintéséről a telefonon/kamerán már nem is beszélve. Mostani információink szerint elértünk a záráshoz, de persze ki tudja, mi lesz a vége - főleg, ha feltornázná magát minimum 350 millió dollár környékére, ami a nemzetközi bevételek alakulási tendenciái szerint nem kizárt.

A sok trailer és Jaeger(na nem a szétcsapott partifotók, hanem a szörnyvadászok neve)-fotó után kapunk két szép képet az Empire jóvoltából, ahol a rémség, nevesen a Kaiju pózol: egyszer épp Jaeger-pofon közben láthatjuk, egyszer meg épp a tisztes emberekről üvölti le a húst is.

Kegyetlen stílusos a Kick-Ass 2 új bannerja, amolyan gerillamódban tolja az arcunkban, amit egyébként is várunk!