A nagy nyári dömpingben sikerült elhavazódni, így csak mostanra pótoltam pár nagyobbnak szánt nyári slágerfilmet - milyen szép magyar mondat mindjárt az elején…  A lényeg, minden körülményt sikerült legyőzni, így Gore Verbinski, Johnny Depp és a Disney újabb hatalmas kalandját is szemrevételeztem, szigorúan csak az egybehangzó negatív vélemények miatt. És akkor most szembeszélbe pisálnék, mert ez bizony jó és szórakoztató, bár tény, a játékidő és a dramaturgia nem épp a nézőbarát megoldást választotta. Sajnálatos, hogy ekkora elhasalás lett belőle: a Szörny Egyetem és a Gru 2 párosa tökéletesen kifárasztotta a és lefoglalta a családos célközönséget, így érthető módon kullog a 2013-as bevételi szégyenlista prominensei mellett. Hozzá képest a vele egy időben bemutatott Gru 2 már több négyszer annyi bevételt hozott, mint ez az alkotás… Hiába, a nyári indítás idén temette a nagyokat, mellette a Tűzgyűrű is csúnyán buktaszagú. Mindezek ellenére érdemes időt szakítani rá, a felnőttek a nosztalgia-faktor miatt tudnak jót szórakozni, a gyerekek számára pedig ott vannak Johnny Depp szokványos megmozdulásai és jó néhány rejtett gyöngyszem, mely szórakoztatóvá teszi az alkotást.

Amerika hőskorában járunk, mikor a vasútépítés lázában készülnek összekötni a keleti és a nyugati országrészt – nem mellékesen alapos népirtást rendezve az indián őslakosok körében. Eleinte még tart a fehérek és az indiánok közti béke, a mélyben azonban komoly érdekellentétek feszülnek: az ezüstláz és a vasútban rejlő lehetőségek miatt a fehérek szembe mennek a békével, hogy teljesen birtokukba kerüljön a térség. Ezen nagyívű törekvéshez képest eltörpül főhősünk, John Reid (Armie Hammer) törekvése, hogy törvény elé állítsa a hírhedt és állatiasan kegyetlen bandavezért, Butch Cavendisht (William Fichtner). A hajsza során megismerkedik a kicsit dilis indiánnal, Tontóval (Johnny Depp), akivel a rögös barátkozási szakasz lezártával közösen erednek a gyilkos nyomába – ezzel együtt igyekezve megóvni a törékeny békét fehérek és indiánok közt.

Ahogy azt a Disney-től megszokhattuk, lóvé volt dögivel, ami látszik is: az épített díszletek Hollywood hőskorát idézik, mikor nem zöld vászonrengeteg előtt bohóckodtak a sztárok, hanem fizikailag is lenyűgöző díszletek közt kelthették életre a figurákat, teljes beleélést biztosítva a nézők számára is. Ugyan az akciójelenetek néha túlzóak és elemi realitást is mellőznek (mondjuk ma már melyik film nem?!?!), így sem horkan fel a kritikus kicsiny lelkemben, mert bizony jó érzés volt legeltetni a szemem. Igaz, hogy ezen tétel mínuszos lesz a Disney-nél, de ahogy tavaly a John Carter beégése után a Bosszúállók extra bevétele bőséggel tömte a kasszát, most a korábbi Vasember 3 volt az, ami teret engedett ennek a csúfságnak. Igaz, ideje lenne valamelyik fejesnek realistábbnak lennie, mert presztízs értékű szégyenfoltok ezek, ha gyártói oldalról nézzük, hiszen a két Marvel-szuperhősös alkotásból csak mint forgalmazók részesültek.

A Disney-hez mérten Johnny Depp szénája sem áll túl jól, tavaly az Éjsötét árnyék, 2011-ben a Rumnapló, 2010-ben pedig Az utazó csorbította korábbi nimbuszát, melyet lényegében A Karib-tenger széria tart még életben. Nem csoda, hogy 2015-re már készül is Jack Sparrow 5. kalandja, valamint az sem meglepő, hogy szignózta az egyelőre még céldátum nélküli Alice Cosdaországban folytatása kapcsán elé tett papírokat. A 2000-es évek közepe óta valahogy nem találja belső iránytűje a helyes utat, évekre visszamenőleg nyomát sem látni a korábbi tehetséges és szélsőséges kvalitásoknak. A már 50 éves élő legenda ugyan megteheti, hogy átlag 50 millióért elbohóckodik egy kalózgúnyában, netán egy nyúlüregbe szorulva, mindenesetre érdekes, hogy mennyire egysíkú lett a szerepválasztás.

Persze a bukásnak más oka is van, nem csak a szokványos Depp-közönség távol maradása. Armie Hammer képében simán elfogadható, de hazai és nemzetközi vizeken kvázi ismeretlen és érdektelen címszereplőt választani legalább akkora mellényúlás, mint a John Carter esetében volt Taylor Kitsch. Nem a konkrét aktor volt alkalmatlan, csak az őt körülvevő sztárkultusz hiánya. Míg utóbbi a sorozatrajongók egyik legkedveltebb karakterre volt a Friday Night Lights című gimis amerikai foci-eposzban Tim Riggins szerepében, azon kívül világszerte csak a Csatahajó hasonló buktája miatt ismert a neve. Vele párhuzamban Hammer sem ismeretlen, elvégre a Social Networkban már sikerrel hozta a Winklevoss-ikreket (igen, egymaga), azon kívül csak egy gyengébb Hófehérke-adapt jutott neki Julia Roberts oldalán. Na meg egy nagyjából csak a kritikusok által ismert FBI-történelmet felgöngyölítő film, a J. Edgar – Az FBI embere, ahol a Hoovert alakító Leonardo diCaprio oldalán hozta az évtizedekig hűséges meleg szeretőt. Ezek után nem lehet csodálkozni, hogy már a startnál besült minden, lehet is a könyvelőket ostorozni, hogy addig kozmetikázzák a számokat, míg a főnökök lenyugszanak annyira, ne legyen mészárlás a székházban.

Akárhogy is nézzük, bámulatosan ambíciózus és szemrevaló produkcióról van szó, mely hozza a kötelezőt, szórakoztat és kikapcsol, de semmi több. Abszolút nem lesz újranézős, maximum a Disney háza táján, hogy okuljanak és nemet mondjanak a megalomán producer, Jerry Bruckheimer filmes vágyainak. Mondjuk a 3 forgatókönyvíró sem biztos, hogy jót tett, mert érződik, ahogy váltják egymást a különböző stílusok és szekvenciák. Ezektől függetlenül nem sokat gondolkodtam az értékelés során, egyértelműen 7/10, látvány, fun factor és elhivatottság terén példás a produktum.