Prolihisztor

A nagy nyári dömpingben sikerült elhavazódni, így csak mostanra pótoltam pár nagyobbnak szánt nyári slágerfilmet - milyen szép magyar mondat mindjárt az elején… A lényeg, minden körülményt sikerült legyőzni, így Gore Verbinski, Johnny Depp és a Disney újabb hatalmas kalandját is szemrevételeztem, szigorúan csak az egybehangzó negatív vélemények miatt. És akkor most szembeszélbe pisálnék, mert ez bizony jó és szórakoztató, bár tény, a játékidő és a dramaturgia nem épp a nézőbarát megoldást választotta. Sajnálatos, hogy ekkora elhasalás lett belőle: a Szörny Egyetem és a Gru 2 párosa tökéletesen kifárasztotta a és lefoglalta a családos célközönséget, így érthető módon kullog a 2013-as bevételi szégyenlista prominensei mellett. Hozzá képest a vele egy időben bemutatott Gru 2 már több négyszer annyi bevételt hozott, mint ez az alkotás… Hiába, a nyári indítás idén temette a nagyokat, mellette a Tűzgyűrű is csúnyán buktaszagú. Mindezek ellenére érdemes időt szakítani rá, a felnőttek a nosztalgia-faktor miatt tudnak jót szórakozni, a gyerekek számára pedig ott vannak Johnny Depp szokványos megmozdulásai és jó néhány rejtett gyöngyszem, mely szórakoztatóvá teszi az alkotást.

A múltkori páros után most a hölgyek is kapnak egy arcposztert, hogy örüljenek a rajongók.

Az van, hogy Wesley Snipes öregszik is, sitten is ült adócsalás miatt, de a színészi véna követeli a pezsgést, így egy erősen B-filmes sztorival tér vissza (UPDATE: ami hét évig volt dobozban, mert a kutyának sem kellett). A Gallowwalkers című filmben egy esküszegő apáca fiát játssza, Amant, aki isteni átok révén bárkit is megöl, az feltámad, hogy levadássza őt -  mindez egy fegyveres igazságosztónál kicsit kellemetlen tud lenni... A zombisereg ellen küzdő főhős nem tehet mást, lelkes fiatalokat toboroz maga köré, hogy szembeszálljanak a halott hordákkal.

A rendezés és a forgatókönyv jórésze Andrew Goth munkája, akit szintén B-filmes munkájáról ismerhetünk a Mindenki a napra tör című film kapcsán. Mindezek után messzemenő következtetést nem vonnék le, eddig csak a brit Film4 FrightFest kereteiben mutatták be a filmet, ahol általában jó véleménnyel voltak az alkotásról. A poszter aktualitását pedig az European Film Market apropója adja, nemzetközi forgalmazó kerestetik a produkció terjesztéséhez.

Amerika történelme telis-tele van számtalanszor megénekelt hőskorszakokkal, egy ilyennek lehetünk most mi is szemtanúi. A nagy gazdasági világválság idején foganatosított szesztilalom idején erősödtek meg a gengszterek is, félelmet és törvényi fennhatóságot nem ismerő alakokként szálltak szembe a karhatalommal. Elég csak megidézni a Gengszterkorzó című sorozatot, mely az HBO egyik legsikeresebb projektjeként szakmai és anyagi sikereket aratva idézi meg a '30-as évek lokálhangulatát, a legendás bűnözők idejét. Ebbe a korba kalauzol minket Matt Bondurant családi ihletésű regénye is, melyben elődeit, a nagyhírű Bondurant-testvéreknek állít emléket. A forgatókönyvet Nick Cave vette gondozásba, míg a rendezést John Hillcoat vállalta.

A három Bondurant-fivér közös családi vállalkozásként üzemelteti útmenti fogadóját, melynek bevételeit nem kis mértékben egészítik ki szeszfőzéssel - ahogy teszik azt a környéken a jóravaló amerikai polgárok tömegei. Az egész hegy szinte úgy világít, mintha szentjánosbogarak lepnék el minden éjszaka a vadont. A törvény őrei egytől egyig megvesztegetve, elvégre a vidéki amerikainak nem egy szövetségi törvény fogja megszabni, mikor és hogyan ütheti ki magát a házi főzésű lőrétől! A törvény azonban új erőre kap, mikor Chigaco-ból megérkezik a hivatal új embere, Rakes ügynök (Guy Pearce) megérkezi: az új szelek révén még nagyobb részesedést várna a helyi hatóság összes tagja. Forrest (Tom Hardy), a Bondurant Brothers szellemi vezére legendás természetének behódolva megtagadja a behódolást, magára haragítva az egyébként is belső problémáktól szenvedő ügynököt. A hajtóvadászat során előtérbe kerül Jack (Shia LaBeouf) is, aki a legkisebb testvér örökös elnyomásából próbálkozna meg kiszakadni egyedi meglátásai és vakmerősége révén.

A képregény-adaptálási kedv messze nem csak a klasszikus, világszerte ismert darabokat érinti. Az utóbbi években a kisebb kiadók nem kevésbé jelentékeny figurái is a vászonra kúsztak már: Constantine, Jonah Hex - hogy csak egy párat említsek. Jelen kritika tárgyát adó Cowboys & Aliens kiadvány 2006-ban látta meg a napvilágot, alkotója pedig Scott Mitchell Rosenberg, aki nem más, mint a Platinum Studios elnöke. Hogy ez miért fontos? Egy olyan szerzővel van dolgunk, aki maga is képregényt írt, ami azonban az érdekessége az egész Platinumnak, hogy független kiadóként is jelentős piaci szegmenssel bír, főleg, mert nem adja el a megfilmesítési és egyéb merchandising-jogokat más piaci szereplőknek.

A száraz rizsa után lássuk, miért is érdemes ez a film a megtekintésre. Lehetne ott kezdeni, hogy Olivia Wilde pucérkodik egyet, azonban ezt csak megemlíteném (bár a geekek biztos kikockázzák majd a jelenetet a házimozizás alkalmával). Az, hogy a space-western és a kalandfilmek ikonikus alakja, Harrison Ford egy ilyen kaliberű westernben látható, mintegy szikár és nyugdíjas, mégis kőkemény Han Solo-alteregóként, megint csak a geekeknek szórt mazsolák tömegét erősítik. Daniel Craig rajongótáboráról is szó esvén ideje szóvá tenni, hogy a már cseppet sem fiatal (43 éves) brit úriember is kezdi megtalálni a neki szóló szerepeket: míg Bond miatt legalább annyian ócsárolják, mint magasztalják, addig mind ez a film, mind pedig a decemberben érkező A tetovált lány-remake is erős skatulya-feszegetés a sivatagias-kopáran kékszemű aktortól.

A sztori rém egyszerű, amivel nincs is baj. Adott az 1870-es évek aranyásó Amerikája, ahol a dolgos ember még csak kergette az amerikai álmot, munkája minden gyümölcsét a környék pénzemberei és a banditák aratták le. A magához térő férfi, Jake Lonergan (Craig) a városka felé veszi az irányt, ahol bajba keveredik: előbb a helyi kiskirály fiával akasztja össze a bajuszt, majd nem sokkal később már körözés miatt állítja elő a seriff. Az elszállítást azonban megakadályozza pár orvul támadó idegen hajó, akik begyűjtik az embereket. A fejletlen földi technológia (winchesterek, coltok) helyett az igazán ütőképes eszköz a Lonergan csuklóján pihenő csuklópánt veszi fel a versenyt a emberrabló idegenekkel és fegyvereikkel. A város lakói sajátjaik nyomába erednek, némileg kiegészülve a megmaradt indiánokkal és Lonerga régi bandájának embereivel. A szokványos végső ütközet nem marad emberáldozatok (?) nélkül, a Függetlenség napja óta pedig tudjuk, hogy ne b@szakodjon egy idegen faj se az emberiséggel, mert hiába van csúzlink, tökösséggel megtámogatva átüti még az energiapajzsokat is!

Hatalmas elvárások vannak mostanra a rendező Jon Favreau-val szemben, lévén hatalmas érdemeket szerzett a Vasember-filmekkel, anyagilag pedig erőteljesen felfuttatta a Marvel-kiadó saját filmes iparágát. A mostanra sikerrendezővé avanzsált úriember egy ponton hibázott: túl sok mindenkit engedett a forgatókönyv közelébe. Összesen nyolc embert említenek a sztorit kotyvasztók közt, ami erősen érződik is. Olyan az egész film, mintha egy Párizs, szeretlek!-jellegű szkeccsfilmet látnánk, csak itt a dinamikusan egymás után épülő jelenetsorokat készítették el egymást váltva az írók (ki ne játszott volna olyan versíró játékot, melyben mindenki mond egy sort, a lényeg a rímelés legyen!). A vezérfonalat Lonerganék harca jelenti, de a felosztások alapján: a városi jelenetek erőteljesek és vadnyugatiasak; az üldözéses időszak kicsit erőtlen és összecsapott, mégis dinamikus; az indiánok egész egyszerűen csak történelmileg és némileg retorikailag indokolt szerepüknél fogva csak élőszereplős díszletek; a végső csata pedig sok helyütt érthetetlenül bugyuta és elnyújtott (idegen részről), egy-két szaftosabb képsor azonban menti a helyzetet. Nem mondom, hogy rossz megnézni, de bizony vannak üresjáratok, vannak didaktikus jelenetek és fájó, hogy pont Favreau hagyta benne azt a potenciált, amivel a Vasember-sztorikat sikerre vitte...

A színészekre nem lehet panasz, bár tény, Wilde kisasszony még mindig inkább csak hype-olt, mint tényleges sztár-karakter. Ford ugyan nem csattogtat ostort, de nem szívesen néznénk vele farkasszemet egyszer sem. Craig jól és hihetően adja a fejben magára maradt (=amnéziás) főhőst, aki jó útra akart térni, csak egy másik faj közbeszólt.

6/10 (főleg a hangulat és a látvány miatt)

Anno a Pixar indította el azt a hullámot, mely során az animációs filmek offtopic jelleggel működtek. Ezt értem úgy, hogy filmjeik már nem a klasszikus Disney-stílusban készültek, megalapozták a felnőtteknek szóló kikacsintásokat, netán más filmes műfajokból merítve bővítették saját eszköztárukat. Majd jött a Dreamworks és a Shrek, mely már egész estés film időkeretében rombolta a műfajokat, emelte ki a sajátosságokat és süllyesztette el a sablonokat saját értelmezésének tengerében. Ezzel világszerte bombasztikus sikert értek el az alkotók, mely igencsak komoly vérfrissítést hozott a CGI-animációk terén: mind technikai, mind műfaji és szövegkönyvi értelemben megreformálták az animációs filmek megkopott Disney-jellegét. Míg a Pixar már Oscar-díjas filmekkel öregbíti hírnevét (minden filmjük jelölt, a Szörny Rt. óta csak a Verdák szégyenkezett jelölésig jutással), addig a Dreamworks eddig a Shrek és a Wallace és Gromit kapcsán ért el kiemelkedő szakmai sikereket, na meg az idei Így neveld a sárkányodat című alkotásukkal a valaha volt talán legszimpatikusabb vesztes díját is kiérdemelték, minden átadón alul maradtak a nagy vetélytárs Toy Story 3-jával szemben, pedig mindenhol értük szorítottak. Eljött azonban a Paramount Pictures ideje is, akik sok kooperációs munka után önállósodtak, a projekt erejéig összefogtak George Lucas látávnyécégével, az Industrial Light & Magic-kel, valamint a gyermekműsorairól ismert Nickelodeonnal, hogy egy rendhagyó western-animációval világsikerre törjenek.

Végy egy blockbusterben megfáradt rendezőt (Gore Verbinski), csapd oda mellé ugyanannak a sikersorozatnak a főszereplőjét (Johnny Depp), engedj nekik teret ahhoz, hogy agyukat eldobhassák, úgy játszanak az animációs és westernfilmes klisékkel, ahogy Tarantino szokott a nagyjátékfilmek esetében. Az animációs film csak fogyasztható és széles spektrumot adó alapot jelent a Rango esetében, tisztelgő fejhajtás a vadnyugatot bemutató dicső filmek között, melyet élőszerepőls sikerfilmek szkriptírói dobáltak egybe (John Logan - Minden héten háború, Gladiátor; James Ward Byrkit - Karib-trilógia), aminek eredményeként sokkal inkább a felnőttek filmes ismereteire és élettapasztalatára igyekeznek építeni, mintsem a gyerekek igényeinek kiszolgálására.

Rango drámai érzékkel agyonvert akváriumi gyík, aki egy véletlen folytán üvegkalitkástól a sivatagot átszelő autópálya aszfaltján landol. Innentől kezdve a nyitójelenet tematizáló kiselőadása élő egyenes színházzá változtatja Rango életét, akinek Por városába kell eljutnia, hogy vizet találjon. A városka lakói azonban nem épp szamaritánusi napjaikat élik, vízkészletük drasztikusan fogyóban, a település végnapjait éli. Kedves főhősünk a klasszikus nagyotmondók végzetének köszönhetően a városka seriffje lesz, a kotnyeles gyíknak kell megoldást találnia az ivóvíz eltűnésének, majd a készlet ellopásának titkaira. Eközben azonban még nagyobb kliséként magának is utat kell találnia, hogy a sok színészet és hazugság mélyén ő maga vagy csak elnagyolt vágyai lapulnak.

Ahogy az alkotók az interjúkban leszögezték, itt már nem a motion capture (digitálisan lekövetett mozgás) volt az igazi terep, hanem az emotion capture. Egy videónak köszönhetően bepillantást engedtek a film készítésébe: a hangokat is úgy rögzítették, hogy a berendezett stúdióban eljátszatták a színészekkel a helyzetet, ezzel is életszerűbbé téve az alkotást. Ami meg kell hagyni, szeniálisan sikerült, nincs olyan western-klasszikus, melyet ne idéznének meg a film során (ezeket felsorolni sem érdemes, mert a jelenetek önmagukban is tisztelgések ezen elődök nagysága előtt). Arról nem beszélve, hogy a Los Lobos és Hans Zimmer animációs filmhez képest is zseniális filmzenét raktak össze, mely csak javítja a filmélményt.

Ismerve az idei animációs felhozatal legjavát (Anyát a Marsra!, Hopp, Rio, Pirosszka 2, Kung Fu Panda 2, Verdák 2, Micimackó, Csizmás Kandúr, Táncoló talpak 2, Arthur Christmas - idén a 2. részek hódítanak!) azt kell mondjam, részemről megvan a 2012-es díjátadók tuti befutója, de ahogy idén az Így neveld maradt alul a klasszis befutóval szemben, úgy jövőre a Rango lehet a legszimpatikusabb vesztes. Vagyis inkább sokáig idézett és maradandó.

8/10

Erőteljes a különbség a fikció és a realitás között. Most éppenséggel a bűnüldöző hatóságok ábrázolása terén érdemes ezt az állítást alkalmazni. A filmművészet csak úgy hemzseg az alkoholista és kábítószer-gondokkal küszködő rendőrök figuráitól, míg a valóságban egy ilyen szintű probléma minimum lefokozással, de inkább a testülettől való elbocsátással végződik. Ezzel párhuzamosan érdemes megnézni a főszereplő Jeff Bridges ittas alakításait, főleg, hogy az utóbbiakért Oscar-díj és jelölés is járt. Ha pedig a Coen-fivérek kamera mögé állnak, biztos a díjátadós jelenlét. Ilyen állandó kitételek mellett nem csoda, ha egy kicsit kevésbé zseniális Coen Brothers-film is ott végzi, ahol, főleg akkor, ha az oly szépen eltemetett westernt keltik új életre, pontosabban erősítik a feltámasztók táborát. A még ma is élő Charles Portis regényét adaptáló Coenék egy már létező filmadapt után vállalkoztak egy inkább regényalapú alkotás filmre vitelével, mely ugyan komorságában vagy könnyed ironikus mivoltában elmarad korábbi filmjeiktől, de szinte már a vadnyugat szagát árasztó westernként nagyszerűen muzsikál.

Mattie Ross (Hailee Steinfeld) 14 éves lány, aki bosszút akar állni apja gyilkosán. A tettes, Tom Cheney (Josh Brolin) szökésben van, így a lány kénytelen felfogadni egy hatósági embert, akinek társaságában nyomára akadhat az indián területekre menekült gyilkosnak. A hírhedt rendőrbírót, Rooster Cogburnt (Jeff Bridges) bízza meg a feladattal, aki még a lányt is hátrahagyná, hogy ne legyen az úrjában. Eközben csatlakozik hozzájuk egy Texas Ranger is La Beouf (Matt Damon) személyében, aki egy szenátor meggyilkolása miatt üldözi Cheney-t. A kis csapat szövetséges hajtóvadászata azonban előbb a belső feszültségek mentén repedezik meg, majd a szerzett valós sérülések távolítják el őket egymástól még jobban.

Coenék ugyan ízesen tradícionális vadnyugati drámát tettek le az asztalra, mégsem jön az a fajta katarzis, ami az ő filmjeiket kíséri. Se a műfaji sablonokat nem értelmezik újra, se a színészek imázsát nem rombolják le a megformált karakter stílusával. Egész egyszerűen leforgattak egy westernt, mely ugyan így is a mezőny erősebb felében tanyázik, de pont tőlük kicsit kevésnek érződik. Hiába van itt két Oscar-díjas és két Oscar-jelölt színész, ha egész egyszerűen a történet az, ami a film legkevésbé coeni adaléka. Brolin és Bridges újfent zseniális, ahogy a figurák bőrébe bújnak, Damon végre egy sikeres westernt tett le az asztalra, mely bővíti a repertoárt, de a legfontosabb, Steinfeld kisasszony személyében egy új tehetséget mutattak be Hollywoodnak, emelve az egekig a hölgyet. Mégis, hiába a négy színész, sőt, mellettük még pár emlékezetes mellékszereplő, ha a sztori, ami egy Coen-filmben messzemenőkig abszurd, itt egyértelműen csak adaptáció. Hiába a 10 Oscar-jelölés, az eddigi favoritok nem gyengültek az új Coen-filmtől, csak kaptak egy méltó, de legyőzhető vetélytársat, még ha a 10 jelölés több is, mint reális.

7/10