Amerika történelme telis-tele van számtalanszor megénekelt hőskorszakokkal, egy ilyennek lehetünk most mi is szemtanúi. A nagy gazdasági világválság idején foganatosított szesztilalom idején erősödtek meg a gengszterek is, félelmet és törvényi fennhatóságot nem ismerő alakokként szálltak szembe a karhatalommal. Elég csak megidézni a Gengszterkorzó című sorozatot, mely az HBO egyik legsikeresebb projektjeként szakmai és anyagi sikereket aratva idézi meg a ’30-as évek lokálhangulatát, a legendás bűnözők idejét. Ebbe a korba kalauzol minket Matt Bondurant családi ihletésű regénye is, melyben elődeit, a nagyhírű Bondurant-testvéreknek állít emléket. A forgatókönyvet Nick Cave vette gondozásba, míg a rendezést John Hillcoat vállalta.

A három Bondurant-fivér közös családi vállalkozásként üzemelteti útmenti fogadóját, melynek bevételeit nem kis mértékben egészítik ki szeszfőzéssel – ahogy teszik azt a környéken a jóravaló amerikai polgárok tömegei. Az egész hegy szinte úgy világít, mintha szentjánosbogarak lepnék el minden éjszaka a vadont. A törvény őrei egytől egyig megvesztegetve, elvégre a vidéki amerikainak nem egy szövetségi törvény fogja megszabni, mikor és hogyan ütheti ki magát a házi főzésű lőrétől! A törvény azonban új erőre kap, mikor Chigaco-ból megérkezik a hivatal új embere, Rakes ügynök (Guy Pearce) megérkezi:  az új szelek révén még nagyobb részesedést várna a helyi hatóság összes tagja. Forrest (Tom Hardy), a Bondurant Brothers szellemi vezére legendás természetének behódolva megtagadja a behódolást, magára haragítva az egyébként is belső problémáktól szenvedő ügynököt. A hajtóvadászat során előtérbe kerül Jack (Shia LaBeouf) is, aki a legkisebb testvér örökös elnyomásából próbálkozna meg kiszakadni egyedi meglátásai és vakmerősége révén.

A testvértörténet kegyetlenül realista elmesélése eleve adott, elég csak felidézni a rendező-forgatókönyvíró korábbi közös munkáját, Az ajánlat című westernt. A pszichedelikusan balladai stílust ugyan messze elkerülik, de a ridegen nyers vidékábrázolást sikeresen átemelik az Újvilágba is. El kell ismerni, most nem sikerült akkora benyomást tenni az emberre, mint tették azt 2005-ben, mégsincs az embernek hiányérzete. Amit lát és hall a néző, az bizony a kortárs filmművészet egyik legjobb párosának hathatós működésének köszönhető, még ha nem is lesz klasszikus az alkotásból. Egyrészt a téma épp közszájon forog, másrészt a mondanivaló sem annyira egyedi. Ami kiemeli a többi közül, az egyfelől Hardy zseniális alakítása: a mackós férfi végig egy kinyúlt kardigánban játssza a keményfiút, aki szó szerint fékezhetetlen, olyan személyes legendákat ápolva, melyekre egy szuperhős is büszke lehetne. Marcona külseje mellett mind az egysoros szövegei, mind a monológjai roppant feszült helyzetet teremtenek, amiket csak zseniális hümmögései és dünnyögései múlnak felül. Rajta kívül LaBeouf nyújt emlékezeteset, a korábban csak No-színészként ismert fiatal sztár (emlékezetes összevágás a Transformers-filmekben rá jellemző szófordulatai miatt) elképesztő jellemfejlődést mutat be a nézőnek, így leszögezhetjük: számára egyértelmű nyereség lesz, ha otthagyja a mainstream filmeket. Rajtuk kívül a harmadik testvér, Howard szerepében Jason Clarke csak a kiégett piást tudja hozni, igaz, azt maradéktalanul. A női finomságot Jessica Chastain és Mia Wasikowska szolgáltatja, míg a gyengédséget egyértelműen csak Wasikowska. Chastain van olyan kemény és kitartó, hogy teljes mértékben egyenlő partnere lesz Hardy karakterének, amellett üdítő, hogy bevállalta a meztelen jelenetet. A két női szereplő pont olyan ellenpólus, mint Hardy és LaBeouf, bár náluk nem következik be az a fejlődés, mint az említett uraknál.

Hillcoat és Cave ismét nagyszerű szórakozást biztosít minden nézőnek, hiába fedezi fel a gyermekbetegségeket a gyakorlott néző is. Nem lehet elhanyagolni azt a tényt, hogy a korábbi sikereket lehetetlen lenne egy ilyen alapanyaggal megismétel ni, de szerencsére erre nem is törekedtek. Ugyan zeneileg messze nem olyan erős az alkotás, mint azt vártuk Cave szerepvállalása miatt, mégis fülbemászó a zenei szekció is. Ezzel szemben a látványvilág terén mentették az elődből Benoit Delhomme operatőrt, aki az ausztrál sivatag mellett az észak-amerikai vidéket is legalább annyira fájó gyönyörűséggel fényképezte. Hillcoat rendezői munkássága mind jobban specifikálódik, hiába hoz be minél több szereplőt, annál jobban koncentrálódik a cselekmény egy személy felé, akit már az elejétől kiemeltebb módon kezel. Az eltérő korokban játszódó filmjei egytől egyig a magára maradt férfi karakter harcát ábrázolja egy olyan világban, ahol idejük már lejárt, ahol halálra vannak ítélve, mégsem törődnek bele sorsukba.

Talán a magányos pisztolyhősök kora ismét erőre kap!