A képregény-adaptálási kedv messze nem csak a klasszikus, világszerte ismert darabokat érinti. Az utóbbi években a kisebb kiadók nem kevésbé jelentékeny figurái is a vászonra kúsztak már: Constantine, Jonah Hex - hogy csak egy párat említsek. Jelen kritika tárgyát adó Cowboys & Aliens kiadvány 2006-ban látta meg a napvilágot, alkotója pedig Scott Mitchell Rosenberg, aki nem más, mint a Platinum Studios elnöke. Hogy ez miért fontos? Egy olyan szerzővel van dolgunk, aki maga is képregényt írt, ami azonban az érdekessége az egész Platinumnak, hogy független kiadóként is jelentős piaci szegmenssel bír, főleg, mert nem adja el a megfilmesítési és egyéb merchandising-jogokat más piaci szereplőknek.

A száraz rizsa után lássuk, miért is érdemes ez a film a megtekintésre. Lehetne ott kezdeni, hogy Olivia Wilde pucérkodik egyet, azonban ezt csak megemlíteném (bár a geekek biztos kikockázzák majd a jelenetet a házimozizás alkalmával). Az, hogy a space-western és a kalandfilmek ikonikus alakja, Harrison Ford egy ilyen kaliberű westernben látható, mintegy szikár és nyugdíjas, mégis kőkemény Han Solo-alteregóként, megint csak a geekeknek szórt mazsolák tömegét erősítik. Daniel Craig rajongótáboráról is szó esvén ideje szóvá tenni, hogy a már cseppet sem fiatal (43 éves) brit úriember is kezdi megtalálni a neki szóló szerepeket: míg Bond miatt legalább annyian ócsárolják, mint magasztalják, addig mind ez a film, mind pedig a decemberben érkező A tetovált lány-remake is erős skatulya-feszegetés a sivatagias-kopáran kékszemű aktortól.

A sztori rém egyszerű, amivel nincs is baj. Adott az 1870-es évek aranyásó Amerikája, ahol a dolgos ember még csak kergette az amerikai álmot, munkája minden gyümölcsét a környék pénzemberei és a banditák aratták le. A magához térő férfi, Jake Lonergan (Craig) a városka felé veszi az irányt, ahol bajba keveredik: előbb a helyi kiskirály fiával akasztja össze a bajuszt, majd nem sokkal később már körözés miatt állítja elő a seriff. Az elszállítást azonban megakadályozza pár orvul támadó idegen hajó, akik begyűjtik az embereket. A fejletlen földi technológia (winchesterek, coltok) helyett az igazán ütőképes eszköz a Lonergan csuklóján pihenő csuklópánt veszi fel a versenyt a emberrabló idegenekkel és fegyvereikkel. A város lakói sajátjaik nyomába erednek, némileg kiegészülve a megmaradt indiánokkal és Lonerga régi bandájának embereivel. A szokványos végső ütközet nem marad emberáldozatok (?) nélkül, a Függetlenség napja óta pedig tudjuk, hogy ne b@szakodjon egy idegen faj se az emberiséggel, mert hiába van csúzlink, tökösséggel megtámogatva átüti még az energiapajzsokat is!

Hatalmas elvárások vannak mostanra a rendező Jon Favreau-val szemben, lévén hatalmas érdemeket szerzett a Vasember-filmekkel, anyagilag pedig erőteljesen felfuttatta a Marvel-kiadó saját filmes iparágát. A mostanra sikerrendezővé avanzsált úriember egy ponton hibázott: túl sok mindenkit engedett a forgatókönyv közelébe. Összesen nyolc embert említenek a sztorit kotyvasztók közt, ami erősen érződik is. Olyan az egész film, mintha egy Párizs, szeretlek!-jellegű szkeccsfilmet látnánk, csak itt a dinamikusan egymás után épülő jelenetsorokat készítették el egymást váltva az írók (ki ne játszott volna olyan versíró játékot, melyben mindenki mond egy sort, a lényeg a rímelés legyen!). A vezérfonalat Lonerganék harca jelenti, de a felosztások alapján: a városi jelenetek erőteljesek és vadnyugatiasak; az üldözéses időszak kicsit erőtlen és összecsapott, mégis dinamikus; az indiánok egész egyszerűen csak történelmileg és némileg retorikailag indokolt szerepüknél fogva csak élőszereplős díszletek; a végső csata pedig sok helyütt érthetetlenül bugyuta és elnyújtott (idegen részről), egy-két szaftosabb képsor azonban menti a helyzetet. Nem mondom, hogy rossz megnézni, de bizony vannak üresjáratok, vannak didaktikus jelenetek és fájó, hogy pont Favreau hagyta benne azt a potenciált, amivel a Vasember-sztorikat sikerre vitte...

A színészekre nem lehet panasz, bár tény, Wilde kisasszony még mindig inkább csak hype-olt, mint tényleges sztár-karakter. Ford ugyan nem csattogtat ostort, de nem szívesen néznénk vele farkasszemet egyszer sem. Craig jól és hihetően adja a fejben magára maradt (=amnéziás) főhőst, aki jó útra akart térni, csak egy másik faj közbeszólt.

6/10 (főleg a hangulat és a látvány miatt)