Prolihisztor

Hektikus időjárással megvert hosszú hétvégén vagyunk túl, amikor a hazai forgalmazók mind a hölgyek, mind az urak jegyvásárló kegyeit keresték, na persze erősen szeparálva. Míg a hölgyek számára A tökéletes hang 2 megtekintése adott enyhet a futószalagon érkező blockbusterek tesztoszteronszagának elviselésében, addig az urak a szuperhősös felhozatalt enyhítve kaptak egy 30 éve várt benzingőzös adrenalinlöketet. Azt el kell ismerni, bőven volt átjárás a nemi szerepek kőbe vésett etalonjaira fittyet hányva, azonban mégis erős a választóvonal a két alkotás műfaji sajátosságai révén elszeparált nemek között.

Elizabeth Banks első rendezői nagyjátékfilmjének a 3 évvel ezelőtti meglepetésszerű sikert arató Tökéletes hang folytatását választotta, ami azért előzetesen huszáros vállalás. A szedett-vedett, messze nem bikinis plakátokról szalajtott lány a capella kórus a diverzitás jegyében megtalálta azt a mélyen rejlő erőt magukban, a csapatukban, hogy országos bajnokságon le tudják győzni az egyazon egyetemről érkező fiúkórust. Eltelt 3 év, a csapat fő tartóoszlopai végzősök, a tehetséges újabb generációs lányokat sikeresen beépítették a csapatba, azonban világméretű botrányt sikerült fazonírozatlan női altestet villantani az Egyesült Államok elnökének születésnapi partiján. A csapatot felfüggesztik, egyetlen esélyük pedig a világbajnokság megnyerése, különben megszűnik a kórus.

A növekvő tétek mellé nem felejtették el a humorfaktort is feljebb tekerni, a nyitó jelenet csak megalapozta, hogy a film cselekménye Koszorúslányok stílusában fog zajlani. Ettől az áthallástól függetlenül sikerült egy nagyszerű ellenfelet találni a Das Sound Machine (továbbiakban DSM) csapata személyében, így az amerikai piac számára is elfogadott ellenségkép most a világháborús időket emelte be a német kórus szerepeltetésével. A dalok terén sajnos nem sikerült megismételni sem az első rész ütős soundtrack-jét, bár a DSM dalai terén csak az angol kiejtés okán lehetett hányérzet, mert a választott zenék és az ipari lézer pontosságával bíró koreográfiák, valamint a német felsőbbrendűség kiemelésével bőséggel szórakoztató pillanatokat szereztek – ergo megtették mindazt, amit igazából a Bardeni Belláktól reméltek a rajongók. A Bellák azonban elmentek a lelkizős cukiskodásba, hiába a fanszőrzetes kezdés és a sátorponyvás székletürítés. Dalok terén visszalépés érezhető, a Treblemakers szinte teljes kihagyása és a Bella-dalok színvonalának jelentős visszaesése pont azt az egyedi hang hiányát jelzi, amit a zenei producer is kifogásol Bella mash-upjainál.

A visszatérő szereplők egytől egyig hozták az elvártakat, sikerült némely karakternek fejlődnie is – Háj Amy érzelmi hullámvasútozása talán a leginkább számottevő ezek közül. Humor terén voltak megbicsklások, a guatemalai lány bevándorlós poénjai a második nekifutás után önismétlésbe csap át, ezzel fedve a forgatókönyv üresjáratait. Ezek alól a zenei összecsapások sem kivételek, a többcsapatos dalváltó csak egy felcicomázott és túlhúzott megismétlése az első rész üres medencés megmérkőzésnek, míg a világbajnoki döntő egyenesen gyengébbre sikeredett az európai színhely ellenére, mint az első rész Lincoln Centerben lezajlott Treblemakers – Barden Bellas csörtéjének. Az új felvonás inkább a nosztalgikus érzésekre igyekezett hatni a dalválasztással, saját mítosza előtt tisztelegve. Minden gyengeség ellenére is simán biztos szórakozás, a DSM profizmusa és a minél erőteljesebben bevetett altesti humor sikerre vitte a projektet, értékelését nézve pedig nincs könnyű dolog, hiszen a poénok jobbak lettek, a dalok kicsit halványabbak, a Treblemakers hiányzott, azonban így is megérdemel egy 7/10-et.

30 évet vártunk arra, hogy egy biztatóan induló, de borzalmasan összeomló trilógia-zárást követően George Miller ismét elkalauzoljon minket Mad Max posztapokaliptikus, benzingőztől bűzölgő koszos világába. Az már tudvalevő volt, Mel Gibson nem tér vissza a volán mögé, de Tom Hardy szerepeltetésével mindenki jó irányba érezte terelődni a projektet. Ezt követően jöttek a brutálisan nyers forgatási képek és a zseniálisan a zsigereinkig hatoló előzetesek őrülete, úgyhogy a nép abszolút mértékben beszippantva. Kellett is a népnek valami masszív gázfröccs, mert ugyan a Halálos iram 7 is ledózerolta a jegypénztárakat, de az már messze nem az autós műélvezetekről szólnak, sokkal inkább a heist mint zsáner lett domináns.

A sivatagban elindul egy páncélozott kamion, hogy üzemanyagot és lőszert szerezzen, a sofőr azonban máson ügyködik. A diktátorként végnapjait élő emberi roncs, Halhatlan Joe csodás háremét és egy tartálynyi anyatejet meglovasítva próbál eljutni Imperior Furiosa (Charlize Theron) eljutni a zöld vidékre, ahonnan származik. Üldözéskre indulnak a hadfiak, hogy a szépséges tenyészeket visszajuttassák a várba. A hajtóvadászathoz csatlakozik két másik település vezére is, hogy példát statuáljanak a renitens hadvezérrel. A menekülő hölgykoszorúhoz csatlakozik Max (Hardy) és egy hadfi, Nux (Nicholas Hoult) is, hogy más-más indíttatásból, de megváltást találjanak a küldetés sikerében.

Miller sikeresen túltette magát a messiástudatú globális üzenet megfogalmazáson, ami a 3. részt dogmatikusan nézhetetlenné tette. Sikerült mondandóját egy kétórás üldözésbe csomagolnia, ahol a küldetéstudat tökéletes pihenést nyújt az extrahosszú autós kaszkadőr show közepette. Az pedig kifejezetten jó ötlet volt, hogy itt nem Max a mozgatórugó, itt minden Furiosa körül forog. Ő a katalizátor, a csapatvezér matriarcha, aki az undorig lecsupaszított társadalomkritika egyetlen igaz embere, aki megőrizte józan eszét és tartását a borzalmak közepette is. Nem véletlen, hogy a patriarcha által uralt, kizsákmányolásra építő diktatúrát egy posztszovjet életérzést a zöldmozgalmakkal ötvöző női karakter készül megdönteni, még ha csak közvetve is. Hiszen nem Furiosa, hanem Max terve a Vár bevétele, Furiosa csak vissza a természetbe-vezérelv mentén vág át a végtelennek tűnő sivatagon.

Az üzenet azonban csak másodlagos, itt bizony az autós üldözésen van a hangsúly, abból pedig nincs hiány. Az egész film egyetlen hatalmas hajtóvadászat, ami csak percekre pihen meg, hogy új, kényelmesebb pózt vehessünk fel az újabb és újabb akcióorgiát bámulva. A szinte gusztustalanságig tuningolt többszintes autókasztnik és a homok- és kősivatag véget nem érő ütközetét a homokvihar sem tudja megakasztani. A száguldás és a gyilkolás vallási áhítattól övezve zajlik a szemünk előtt, Halhatlan szektája pedig ijesztően komoly kritikája napjaink médiafelhajtást elérő csoportosulásainak: Iszlám Állam, Boko Haram és a többiek. Nincs mit tenni, Miller összehozta az idei év legütősebb autós akcióját, példát statuálva a Halálos iram-alkotótársainak. Értékelés 9/10, amit mindenképp nagyvásznon kell először látni.

A zsaruzsáner is átesik a kötelező emancipációs hullámon, aminek első nagysikerő prominense a Női szervek című film volt 2013-ból. Kellett hozzá két tehetséges színész, hogy a tróger és ordenáré utcai zsaru (Melissa McCarthy) és az előírások mentén élő eminens FBI-ügynök (Sandra Bullock) szórakoztató kétórás felvonás végén megteremtsék a buddy cop női változatát. Közel két évet vártunk egy akár csak nyomokban is hasonló színvonalú női filmre, de a kreatív folyamatok most szó szerint megálltak az altesti szintnél, arról nem beszélve, a színész- és történetvezetés során elkövetett bakik tucatjai okozta sebek idő előtt elvéreztetik az alanyt, nem kell megvárni, hogy a hátsó ülést is összemocskolja.

Kicsinyke történetünk szerint a mexikói drogkartell aktuális vezetője várja a tárgyalást, mely során korábbi alvezére tenne terhelő vallomást ellene. A szokásos folyamatok szerint védett házban rejtegetik a szövetségiek, ahova protokoll-előírás miatt egy aktakukac női rendőrt visz magával az ügyért felelős nyomozó. A megbeszéltekhez képest egy órával hamarabb érkeznek, így szemtanúi lehetnek, amint két rivális duó is a koronatanú életére tör. Miután csak a tanú „érzékeny és temperamentumos” kolumbiai felesége és az egyszem rendőrnőnk maradt életben, kénytelenek egy államon keresztül száguldozó menekülésbe fogni, ahol rendőr, bűnöző és civil is az ő életükre törne.

Annyi klisét sikerült a sztoriba olvasztani, hogy az is kérdéses számomra, volt-e egyáltalán kreatív folyamat a forgatókönyv terén vagy minden a South Parkban látható Á.L.L.A.T. nevű robot és az általa felvázolt hollywoodi filmes ötletelés során született. Nem tervezek női egyenjogúsági élharcot vívni, de egész egyszerűen számtalan ponton sértő, megalázó és inkább csak kínunkban röhögős a végeredmény. Az pedig, mire elérünk a végkifejletig, igencsak lefáraszt szellemileg, ahogy lemennek kutyába és még lejjebb is próbálkoznak. Felfoghatatlan, hogy mikor és hogyan gondolták az eseményeket és szituációkat viccesnek, mert a humorfaktor nagyjából a hímsoviniszta ’50-es éveket idézi fel, csak nincs meg benne a Mad Menből ismert klasszikus stílus. Modern mázolmány ez, mely csak leminősíti a jobbra érdemes színészgárdát, akik korábban is tudták bizonyítani, hogy a sztereotípia ellenére is lehet viccesnek lenni.

Reese Witherspoon érthetetlenül kóvályog a jelenetekben, láthatóan nem tudta beleképzelni magát mindenki céltáblájává, az ügyeletes balfék szerepébe. Kínosan feszeng az egyenruhában, mintha nem csak a nemi jellegek terén, de a ruhaválasztásban is alárendelt lenne Sofía Vergara-val szemben. Aki képes lehetett volna a kolumbiai drogkartell-feleség bőrébe bújva felülemelkedni a szövegkönyv balfogásain, de inkább beleszürkült a történetbe. A szexuális jellegű poénok jelentős része az ő világbajnok idomain csattannának, ha vígjátékhoz képest nem lenne fásultan önismétlő minden egyes alkalommal. A mellékszerepekben szépen elsüllyesztették Michael Mosley-t, aki a 2014-es kábeltévés újoncok legjobbjában, a Sirens-ben mutathatta meg, milyen jó a komikus szerepekben. Ide azonban alkotótársak kellettek volna, a forgatókönyvért felelős David Feeney (Jim szerint a világ) és  John Quaintance (Joey) azonban inkább a tévésorozatok terén értek el maradandóbb érdemeket. Anne Fletcher direktor pedig csak leszerepelni tudott az egyébként sem túl veretes életmű (Step Up, 27 idegen igen, Nász-ajánlat) legújabb produktumával.

Közepesnél jobb szórakozást sehol sem nyújt, talán 2 jó poén van az egész játékidő alatt, nézőként inkább kínosan elfordítjuk a fejünket, mert sokszor már nem bírjuk nézni a kínlódást a vásznon. Szerencsére másfél óra sincs az egész, így ha a blockbuster-szezon nyitányán szegény barátnőnknek elege lenne a szuperhősökből és az epikus történetekből, akkor igazán megbüntethetjük őt és magunkat is ezzel a félresikerült komédiával, melynek a magyar címe is épp elég beszédes színvonalú, hogy tudjuk, semmi jó nem vár ránk. Értékelés: 3/10

U.i.: Címjavaslat, ha önirónikusak lennének a forgalmazónál: Fájlalunk és félünk.

2012-ben a Bosszúállók első része letarolta a világot, anyagilag és szakmailag a csúcsra értek a szuperhős-filmek. A kevés fanyalgó hang mellett egyöntetűen zúgtak a fanfárok, tömegek árasztották el a mozikat világszerte, a franchise-termékek is eszméletlen mennyiségű pénzt hoztak a Disney-Marvel háza tájára. Bebizonyosodott, filmes tendenciák között a képregény-adaptációk a leginkább megtérülő befektetések, leszámítva néhány csúfos kudarcot – ami nem a Marvelhez köthető. Idén, három évnyi további univerzumépítés (Vasember 3, Thor 2, Amerika Kapitány 2 és A galaxis őrzői) után újra összeálltak a Bosszúállók, hogy ezúttal egy közvetve általuk létrehozott fenyegetést győzzenek le, egyszersmind a felvillanó ellentétekkel és új karakterek bevonásával előre vetítsék a mostani csapat kudarcát, megteremtve a kontinuitást ebben az igencsak népes galaxisban.

A Hydra a végnapjait éli, épp az egyik utolsó nagy bázisukra csapnak le sokak kedvenc hősei. A rajtaütés során szembe találják magukat a mutáns Maximoff-ikrekkel, akik Strucker báró hathatós segítségével igencsak impozáns képességekre tesznek szert. A rajtaütés sikere ellenére Stark és Banner ismét eljátszik az Ultron-program gondolatával, mely mintegy védőhálóként működhetne a Föld védelmében. Ezúttal a mesterséges intelligencia megalkotásában Loki jogara és annak eddig ismeretlen képességei lesznek segítségükre és megalkotják az első nyers verziót. Ez azonban érdemi felügyelet hiányában kiszabadul és kivételesen nem világuralmi, hanem világpusztítói törekvéseknek áll neki. Ebben lesznek segítségére az ikrek, akik évtizedes traumával küzdenek a Stark Industries-nak köszönhetően, így igencsak ütős trióként szedik szét a hősök csapatát.

Joss Whedon a logikus változtatások ellenére nagyon is impozáns alkotást hozott tető alá, ha hihetünk neki, akkor utoljára ebben a filmes Marvel-univerzumban. Ugyan sok a negatív vagy legalábbis kevésbé ajnározó értékelés, mint volt 3 éve, de sokan el is felejtik, mekkora feladatot vett a vállára ez a felvonás. Nem csak az eddigi filmekre kellett reflektálnia, de az eddigieknél is nagyobb léptékű folytatásokat is úgy kellett felvázolnia, hogy önmagában is helytálló alkotás maradjon. Ehhez az eddigi legjobb Marvel-főgonoszt sikerült vászonra vinni, természetesen Loki után – már ha ő tekinthető főgonosznak. Ultron alakja nem más, mint egy digitálisan megalkotott Übermensch, aki objektív éleslátással és emberfeletti tudással felvértezve a Föld egyetlen reményeként nem az emberiség megmentését, hanem annak kiirtását látja megoldásnak. Ehhez azonban nem csak az ikrek segítsége, saját tudatának hadseregnyi robotba klónozása, de testének teljes újratervezése is segít. Ez azonban önmagában hordozza saját későbbi vesztét is, mert az emberi tudatnál (Banner-Stark) is erősebb alapot, Loki pálcájának erejét használja fel.

Aki nem ismeri a Marvel-univerzum ezen szegletét, annak kicsi spoileresebb lesz a következő pár sor. A galaxis őrzői erőteljesen bedobta a filmes köztudatba a Végtelen kövek létét, amit ez a film ki is bont és egységes halmazzá formálja, hogy a következő, kétrészes Végtelen háború alcímet viselő Bosszúállók-kaland már teljes mértékben csak a történetre fókuszáljon, nem kell háttérmagyarázatokkal bajlódni. Az eddig megismert kövek szinte egytől egyig megfordultak a Föld környékén: Thesseract, Loki pálcája, az Aether és az ellopott kő A galaxis őrzőiben. Ezek majdnem egyidejű megjelenése végképp a Föld felé fordítja Thanos figyelmét, aki minden eddiginél elképesztőbb ellenféllé válik majd.

A csapatépítés most inkább rombolásba fordult át, a bizalmatlanság felütötte a fejét, a két markáns alfahím, Amerika Kapitány és Tony Stark között meghúzták azt a határvonalat, ami elindítja a Marvel-hősöket a Polgárháború eseményei felé, ami a képregényeket ismerők számára nem sok titkot rejt azzal kapcsolatban, miért is van szükség az Ultron kora végéig megismert új vagy eddig csak kiegészítő karakter csapattá kovácsolására. Ugyan eddig is voltak sötétebb fellegek az égen, amik beborították hőseink hangulatát, de az elkövetkezendő események már jóval komplexebb és leépítőbb jellegűek, mint a Vasember 3-ban pánikbetegséggé finomított alkoholizmus kérdésköre. Ezért is bízhatunk abban, hogy további eufemista szépelgésre nem kerül sor – bár mind a Polgárháború, mind a Végtelen háború ismerői előtt egy karakter létének kérdése villan csak fel, amelyre a Polgárháború végén kaphatunk leghamarabb választ.

Whedon emberfeletti írói-rendezői munkával minden vállalását tudta teljesíteni, aminek tudatában bajnokként vonulhat vissza a Marvel világából. Hihetetlen odaadása és háttérismerete fényében csak bizakodhatunk, hogy a Russo-testvérek nem csak A tél katonája kapcsán tudtak villantani egy embereset, de mind a Polgárháború, mind a Végtelen háború rendezése kapcsán elkél a tehetség és szorgalom. Ez két olyan fordulópont a Marvel világában, amely révén újabb 10 éves etap következhet új karakterekkel, akár beépítve a Netflix-en már sikerrel debütáló Daredevilt, akár a későbbiekben érkezőket is. Kevin Feige zsenije eddig sem kérdőjeleződött meg, a 2019-ben záródó Phase 3 után pedig teljes sorcsere következik, immár megalapozva a kozmikus történetek egész sorának.

Külön a szereplőgárdával nem foglalkoznék, egyrészt szinte senkinek sem kell bemutatni őket, másrészt pedig mindenki zsigerből hozza ezeket a figurákat, most annyival árnyaltabbak, hogy az esendő, emberi oldaluk is előtérbe kerül, ami mind a Polgárháború eseményeit villantja fel. Az újak közül Paul Bettany Víziója volt előzetesen aggodalommal övezve részemről, de teljes mértékben megnyugodtam, mind az írók, mind a színész ráérzett arra a gyermeki ártatlansággal övezett személyiségre, mely egy frissen ébredő tudat zsigeri velejárója, ha nem rögtön a negatívumok érik, hanem van ideje rácsodálkozni a világra.

Értékelés is kell, mert ez alapján helyezik el a mozinézők a lajtromban. Sima 8/10, ami az eltelt évek és A galaxis őrzőinek fantasztikus stílusa miatt nem lehet magasabb.

Ez a hét világszerte a Bosszúállók: Ultron koráról, itthon pedig egy inkább számunkra kedves folytatásról, az Argó 2-ről szólnak a hírek, ezekre vált mozijegyet boldog-boldogtalan. Azonban a farvízen érkezett egy kis film, mely mindkettőnél kreatívabb, betegesebb humorral bír és talán emlékezetesebb szórakoztatást is nyújt. Ez a Persepolis rendezőnőjének, Marjane Satrapinak az első amerikai nagyjátékfilmje, A hangok, Ryan Reynolds-szal a főszerepben. 

A történet szerint Jerry (Reynolds) egy jólelkű, kissé bugyuta gyári munkás, aki nemrég került szabadlábra a javítóintézetből. Ennek okán még pszichiáterhez jár, akinél állandó visszatérő kérdés, hall-e bármiféle hangot ill. hogy szedi-e rendesen a gyógyszereit. Munkahelyén mindenki meg van vele elégedve, a felettesei a munkája révén, hölgykollégái testi adottságai miatt. A lassan saját szexuális igényeivel szembesülő fiatalember először a cég dögös brit alkalmazottját, Fionát (Gemma Arterton) szemeli ki. Kettejük közt csak Jerry fejében létezett kémia, így a félresikerült elutasítás végén kegyetlenül béna módon szúrkálja halálra a nőt. Ehhez hozzájön az is, hogy a kegyetlen macskája és a szolgalelkű kutyája tanácsai közt lavírozva gyengelelkű főhősünk rááll a sorozatgyilkos útra, mind több könyvelésen dolgozó nőt téve el láb alól, fejükkel gazdagítva hűtője tartalmát. Alternatív valóságban élve fel sem fogja se cselekedeti súlyát, se azt a tényt, hogy elkövetőként milyen metódusokat követve kellene menekülnie a hatóságok elől. Innen nézve sorsa eleve elrendeltetett, így nincs más dolgunk, mint hátradőlni és élvezni ezt a nem szokványos ámokfutást. 

Sajnálatos vagy sem, Satrapi nyomába sem tud érni a Persepolis kortárs klasszikus színvonalának, arról nem beszélve, Jerry karakterének vívódásai sokszor el is homályosítják a szituáció aberrált szarkazmusát. Nyilván ebben inkább a forgatókönyv és az azt jegyző Michael R. Perry felelős, aki főleg sorozatos munkái révén sokkal bőségesebb játékidővel dolgozhatott a korábbiakban. Így hiába Reynolds debilitást súroló alakításának előnyei, nem képes megszerettetni és nézőhöz közel hozni beteg figuráját. Ami zseniálisan sikerült, az a háziállatokkal folytatott párbeszédek gyilkos humora: a 9gag-generáció igazolást láthat a macskák világuralmi terveiben. Sajnos a poszter és a trailer is elsüti azt a kiszámítható fordulatot, miszerint minden hang csak Jerry beteg elméjének szüleménye. Ez a szemléletváltás degradálja is a beteg elme viselkedésének fontosságát, elejét véve egy kicsit komolyabb önvizsgálatnak. 

Az áldozati bárányok sorrendje monoton csökkenő, Gemma Arterton szándékoltan dögös és mutatott tulajdonságai ellenére nehezen kapható angol hölgyeménye még értelmesen megmagyarázott halált nyert, ellenben a soron következők már csak a tudatra ébredő sérült elme áldozataivá válnak. Anna Kendrick jelenetei egy nem kevésbé sérült személyiséggel büszkélkedve hozza be a szexuális megváltás lehetőségét a viszonyrendszerbe, de tolakodó természete és kíváncsisága még indokoltabbá teszi halálát. Zárásképp pedig a duci Allison szerepében Ella Smith egyértelműen a menekülés áldozata lesz, még ha ennél esetlenebb gyilkost keresve sem találni.

Nem lesz kortárs klasszikus az alkotás, de üde színfolt a hazai kínálatban a film mozikba kerülése. Ryan Reynolds humoros oldala szinte kivétel nélkül szórakoztató, itteni elesettsége és gyilkos attitűdje pedig remek felvezetés lehet a jövőre érkező Deadpool-filmhez, ahol címszereplőként egyrészt le kell számolnia a 2009-es X-Men kezdetek-beli félresikerült karakterrel, másrészt pedig új lendületet adnia a kint R-, itthon 18-as karikás besorolású szuperhősfilmeknek. Értékelés: 7/10, de csak a macskás dialógok miatt.

Lezárult a 2014-es díjszezon az Oscar-gálával, így ismét a látványfilmek, a közönségsikerek felé billen a mozis mérleg nyelve. Ez valahol nem is baj, mert ha megnézzük, hogy idén is mennyi drámával acélozták meg lelkünket a legjobbak, akkor tényleg felüdülés látni egy olyan magyar produkciót, mint a Liza, a rókatündér, de olyan stíluskísérletet is, mint a Chappie. Sci-fibe bújtatni teremtéstörténetet, vallást, társadalomkritikát ritkán bizonyul rossz döntésnek, most mégis nagyon negatív a visszhang. Legalább annyi megvetés kering Neill Blomkamp harmadik nagyjátékfilmje körül, mint a Watchowski-tesók szokásos nagy buktája, a Jupiter felemelkedése kapcsán. Pedig mind a két alkotás képes érdemeket is felmutatni, igaz, jelen cikk tárgya bőven többet, de egész egyszerűen a szerzői filmek mostanság elszállnak az eleve elrendeltetett tartalom felé, maximum a színészválasztás révén érvényesülnek a stúdió elvárásai. Jelen esetben is hasonló a helyzet, azzal a különbséggel, hogy itt az előzetes alkotóval szembeni elvárások hátra hagyásával és nyitott elmével olyan üzenet- és szimbólumhalom teríti le az embert, ami ritkán sajátja a modernkori stúdiófilmnek.

2016-ra annyira súlyos probléma a Dél-Afrikai Köztársaságban a bűnözés, hogy egy fegyvergyártó cég kidolgozza a Cserkész-programot, melyben előre programozott robotok segítik a rendőrség munkáját. A bűnözés visszaesik, állandóak a rajtaütések, így a bűnözők kénytelenek belátni, nem a robotokkal, az irányítójukkal kell megbírkózniuk. Foglyul ejtik Deont (Dev Patel), aki vezető programozóként felel a projektért, szabadidejében pedig megalkotta otthon az első mesterséges intelligenciát. Fogvatartói nyomására beüzemel egy leselejtezett robotot, aki a Chappie névre hallgat - ami egy rágómárka arrafelé, nem kutyakaja. A gyermeki öntudatra ébredő mesterséges intelligencia (Artificial Intelligence - A.I.) sajnálatos módon a gettógengszterek iránymutatásai szerint nevelkedik, így mire kamasz lesz, be is veszik az utolsó nagy buliba. Eközben azonban a fegyvergyártó másik projektjéért felelős katona, Vincent (Hugh Jackman) nem jut elég támogatáshoz, így megfúrja Deon projektjét, hogy az ő Szarvas névre keresztelt repülő D-209-es tankszörnye kerüljön pozícióba.

A történet finomságaira direkt nem térek ki, mert iszonyatosan élvezetes látni, hogy a megrekedt szellemi szinten élő bűnözők gyermeknevelése mennyire visszás és öngerjesztő folyamatként automatikusan kitermeli saját új generációját. Ezzel párhuzamba állítva elmélázhatunk azon is, hogy vajon hogyan is viszonyulna az ember, Isten teremtménye ahhoz a gondolathoz, ha tényleg önálló tudatot lenne képes alkotni. Egyetemes jóra szánnánk, vagy tipikusan rossz kezekbe kerülve az emberiség végét jelentené? Kapzsiságtól, hatalomvágytól és még megannyi önös emberi érdektől vezérelve az utóbbi lenne valószínű, de vajon lenne-e olyan küldetéstudattal bíró ember, aki képes lenne ezt a gyarló cselekménysort az emberiség hasznára fordítani? 

A mélyebb filozófiai lehetőségeket inkább csak megpendíti egy-egy jelenet, a társadalomkritikus hangvétel azonban Blomkamp sajátja elejétől fogva. Ahogy a kisstílű gengszerek először megijednek Chappie-től, majd pedig összeverik és Molotov-koktélt dobnak rá, ezer szónál is szemléletesebben mutatja meg az ember igazi énjét. Olyan nukleáris családokra jellemző kettős nevelési szatírát kapunk Yolandi és Ninja révén, ami nem csak az elvált szülők gyermekeinek sorsa. A bűnözők csak ironikus skiccek, akik eleve elrendeltetett szerepükben tetszelegve megkísértik Chappie-t, a teremtett lényt, akinek alkotója szerint neki szánt szerepe alapján az emberiség új hajnalának előfutára lehet. Igen erős keresztény szimbólum, nem vitás, nem is csoda, hogy konkrétan nem is tolják a néző arcába.

Ehelyett sokkal kommerszebb módon a genszterré nevelés pamfletjét látjuk, amivel megpróbálják elvenni a félelemfaktort a jelenségből. Hisz iskolázatlan, erőszakra hajlamos és reménytelen embereket mutatnak meg, akiket tényleg csak a golyó vagy a titán páncél állít meg. Ezen erőhatás elvételével még akár szerethető embereket is kapunk, akik csak egy kis iránymutatásra várva képesek megváltani magukat önnön múltjuk bűneitől.

És már megint a keresztény szimbolika. Ne kerülgessük, ez egy megváltó-történet, amelyben egy isteni programozó megalkotja a digitális kis Jézust, akit rossz kezekbe kénytelen adni, de végül megváltják egymást és találn idővel a világot is. Órák hosszat lehetne elemezni ezeket a szimbólumokat, ezért így rövidre is zártam magamban. Dev Patel hiteles kocka, mint mindig, csak elég motivációt nem kapni tőle. Hugh Jackman inkább csak színészkedik, semmi több. Sharlto Copley most csak a testjátékával szerepel, de mint kiskamasz robot, iszonyatosan hiteles a mozgása, a viselkedése, a reakciói. Már az új Majmok bolygója kapcsán is elhangzott, de ez itt és most tovább erősíti, a mo-cap (motion capture - digitálisan rögzített mozgás) színjátszás is legalább annyira jelentőségteljessé válik, mint a hagyományos színészkedés. Azon azért elgondolkodtam, hogy vajon Sigourney Weaver csak azért kapott itt szerepet, mert a következő Blomkamp filmben, ami az Alien folytatása lesz, szerepet kap(hat). Yolandi és Ninja, a Die Antwoord rapbanda tagjaiként ugyan nem váltják meg a világot, nem nyomnak egy Eminem-szintű 8 mérföldes alakítást, de mind a stílusnak megfelelő hitelességgel, mind a zenei közreműködéssel üde színfoltját jelentik az utóbbi évek sci-fi felhozatalának.

Ezen zengedelmek mellett azonban el kell ismernem, Blomkamp egy dologban hibázott. Erre a sztorira az emberiség per pillanat nincs felkészülve, globális szinten csak egy 50 millió dolláros bohóckodásnak tűnik, amiben rossz arcok bajba kevernek egy gondolkodó robotot. Ezek a gyors sarkítások minden alkotó és kritikus rémálmai, hiszen ugyan van lehetőség egy mondatban értékelni és véleményezni alkotásokat, de azok annyit is érnek. Itt a szerzői szándék igyekezett legalább említés terén kitérni arra az ezernyi szálra, ami egy A.I. létrejöttével megtörténhet és figyelemre méltó, már ha a környezetet vesszük alapul. Ettől függetlenül a közönség szájíze megint keserű marad, ahogy az már Wachowskiéknál is állandóan megesik. Hiába a pénz, a mondanivaló, ha arra nincs befogadó közönség. A civilizációs fejlődésünk ezen szakaszán csak pár forradalmi gondolkodó és szaktudós tekint a jövőbe, az emberiség nagy része még csak most néz szembe a múlt démonaival. Elég csak az Oscar-díjátadó legjobb filmjes jelöltjeit megnézni: az Amerikai mesterlövész az iraki szerepvállalást járja körül, a Kódjátszma egy utolérhetetlen tudós szexualitása miatti boszorkányüldöztetésével és halálával záródik, a Selma pedig egy újabb amerikai bocsánatkérés a feketék szegregációja miatt.

A jövő előttünk áll, tanuljunk a múlt hibáiból és ne gördítsünk akadályt a forradalmian zseniális ötletekkel előálló egyének elé. Mert csak bukunk rajta és visszacsúszunk a sötét középkorba. Értékelés: 7/10.

Zenész környezetbe ágyazott drámával nagyot nem lehet hibázni. A nyughatatlan óta biztos Oscar-forrás a zsáner, ha elég erős karaktereket gyűjtenek össze színészként. Ehhez társuljon még a megfelelő feszültség, esetlegesen drogprobléma, mert akkor tuti az arany szobrocska. Szép emberek játszanak megható és szívszorító érzelmekkel teli hullámvölgyet, miközben szól a zene - abszolút favorit. Na de akkor hova pozícionáljuk a Whiplasht? Nincsenek benne drogok, se semmilyen függőség. Azt is el kell ismerni, szép emberek sincsenek benne, sokkal inkább karakteresek. Míg Miles Tellerre rá lehet még fogni, hogy bizonyos értelemben jóképű, de J.K. Simmonsra ezt még jóindulattal sem. Generációs különbségeik ellenére mindketten iszonyatosan tehetségesek, dominálnak a vásznon, erre kapnak egy olyan lehetőséget, hogy egymást múlják felül. Mindezt az őrületig hajszolt és feszített jazz-környezetben, ami se a mainstream magyar zenei ízlést nem fedi le, feliratossága miatt pedig a tömeges jegyvételre sem fogja buzdítani az embereket. Pedig akik veszik a fáradtságot és a megtekintik a filmet, sodró feszültsége révén új aspektusból is megnézheti, mire képes a határokat feszegető tehetség.

A Schaffer konzervatórium elsőéves hallgatójaként Andrew (Miles Teller) másra sem vágyik, csak hogy bekerüljön az iskola sokszoros győztes zenekarába, a Studio Bandbe. Mindent megtesz azért, hogy felkeltse a bandát vezető Fletcher (J.K. Simmons) figyelmét, aki csak a külső szemlélő számára marad meg különc módon hóbortos és magánakvaló zenésznek, a kari tagok számára egy megalomán és vérgőzös dühkitörésektől sem mentes pszichopata. A még csak szárnyait bontogató tehetség kész a meghunyászkodásra az elismerésért cserében, saját testi épségét is kockáztatva. Fletcher azonban inkább a megalázva kiteljesítés híve, így a mester és tanítvány közti természetes függés inkább kiszolgáltatottsággá fajul, mígnem fizikai erőszakba nem torkollik. De hogy ne legyen ennyire egyszerű a kép, még innen is van visszaút, hogy egy zenei fesztiválon a szó szerinti őrületbe hajszolják egymást, halálos fenyegetésektől sem mentesen.

El sem tudom hinni, hogy ez a film bekerült a magyar mozik kínálatába. Ha nem Oscar-szezon lenne, nem lenne ötszörös jelölt az alkotás (Legjobb film, férfi mellékszereplő, adaptált forgatókönyv, vágás, hangkeverés), akkor bizony nem nagy valószínűségét látnám a bemutatónak. Arról nem is beszélve, hogy a film sikertörténet a javából. A korábban általam is szapult Damian Chazelle (Hibátlan előadás - forgatókönyv) a saját korábbi, azonos című kisfilmjét dolgozta át egész estés alkotássá, mely már a 2014-es Sundance óta sikert sikerre halmoz. Legjobb filmes, férfi főszereplői és vágásbeli díjaival már Dunát rekeszthetnek az alkotók, az Oscar pedig megkoronázhatja kicsiny projektjüket. Egy alig több mint 3 millió dolláros független filmről van szó, mely letarolta a mezőny nagy részét irgatmaltna energiáival és a tomboló feszültséggel. Szó szerint a kényelmetlenség érzetéig tolja el a nézőt, próbálna azonosulni a főhőssel, de minduntalan falakba ütközik. Az önfeláldozástól sem félő Andrew feladja a magánéletét is, csak hogy egy kibírhatatlan alak kedvére tehessen egyre jobban fejlődő zenei tehetségével. Ez a fajta fizikai alávetettség nem nagyon volt jellemző zenei filmek kapcsán, hasonló stressz mellett már rég a drogok problematikáját feszegették a hasonló alkotások. Itt azonban se helye, se ideje nincs ennek a kérdéskörnek, egész egyszerűen a megszállottság az, ami függővé teszi ezeket az embereket.

Nagyon jó látni, hogy Miles Teller továbbra is generációjának egyik legjobbja igyekszik maradni, hiába is bukkan fel egy-egy Beavatottban, Csajkeverőkben, amikor a serpenyő másik oldalára bedob egy Az élet habzsolva jó-t (Spectacular Now), na meg feltornázta magát a fiatal A-listások közé, ha már viszi az egyik főszerepet a Fantasztikus négyes reboot-ban is. Zenei képzettsége révén nem kellett azzal sem bíbelődni, hogy vágásokkal rejtsék el az igazi dobos és a színész közti váltásokat, arról nem beszélve, mennyire lett hiteles így a saját őrülete a végkifejlet során. Ehhez jön J.K. Simmons zsigeri szemétládája, aki se a lelki megalázástól, se a fizikai bántalmazástól nem fél, csak hogy a teljesítőképességét feszegesse tehetséges diákjainak. Olyan elementáris erővel veti bele magát minden közös jelenetbe, hogy kétségtelen, ki lesz az igazi győztes. Hiába lépi túl minden egyes alkalommal Andrew a saját korlátait, ha ezzel csak a mentor igazát igazolja, ezzel tovább hajszolva magát a teljes megsemmisülésig. Mert kétség sem férhet hozzá, ez a film a frenetikus siker helyett a sikerért való megdöglést emeli piedesztálra, mely bemászik a bőrünk alá és meghunyászkodásra késztet. Nagyon kevesen lesznek képesek úgy nekikezdeni a zenének, hogy ez a film inspirálja, mert ez inkább feloldja a belső késztetést. 

A zene sodrásában kétség sem férhet hozzá, hogy kinek és miért szurkol a néző, azonban csalódni fog. Főhősünk életkorából fakadóan még csak kisebb szemétláda, de cseppet sem kell szégyenkeznie mentora előtt. Egymásra találásuk magában hordozza az egyikük bukását, még ha nem is a klasszikus értelemben. Mert győztes itt egy sem lehet, ahhoz egyikül mentalitása sem alkalmas. Fanatizáltságuk hajtja őket a záró jelenetig, mely olyan szintre emeli a zenei párbaj filmes megjelenését, amire kevés példa akad a filmművészetben. Főleg, hogy nem is párbaj, mert az egyik hol vezényel, hol megaláz, míg a másik csak fokozza a tempót, míg át nem szakad benne a lelki és a testi gát és át nem adja magát a jazz örületének. Akinek tetszeni fog a film, az is szorongva megy haza, mert olyan háttérbe nyerhet betekintést, amire talán sosem volt kíváncsi. Ez a backstage-élmény azonban minden kétséget kizáróan odaszögez a székbe és elgondolkodtat mindenkit, mennyi akaraterő és kitartás párosul önmagában. Értékelés 9/10

Kétség sem férhet hozzá, Angelina Jolie erőteljesen átpártolt a kamera túloldalára. A Vér és méz földjén tömény délszláv háborús filozofálgatása még nem találta meg a széles közönséget, de a 20. század egyik legnagyobb emberi története, a Louis Zamperini életrajzi könyvéből készült film, a Rendíthetetlen már hasznot hozó projekt lesz. Persze ehhez kellettek az ismert színészek mellé az a fantasztikus tartást sugárzó háttér, ami Zamperini általunk megismert jelleméből fakad. Ami sajnálatos, hogy az öreg már nem érhette meg a róla készült film bemutatóját, és hogy hiába az erős történet, valószínűleg Jolie kisasszony szerepvállalása miatt kapott kevesebb Oscar-jelölést (Legjobb operatőr, hangvágás és hangkeverés - micsoda emlékezetes lista...). Etőtl függetlenül az idei Oscar-szezon egyik erős és minden kétséget kizáróan nagybetűs filmélménye a Rendíthetetlen, minden hibájával együtt.

A történet Louis Zamperini (Jack O'Connell) olasz-amerikai férfi élettörténetét mutatja be, mely leképezi a 20. századi amerikai bevándorlók életét. Kamaszként kortársai megvetik, iszik és balhézik, majd bátyja látja meg benne a potenciális bajnok futót. A családi háttér bevetésével gimnazista bajnokot faragnak belőle, aki 1936-ban eljut a berlini olimpiára. Érem nélkül marad, de az 5000m-es távon olyan hihetetlen rekordot fut az utolsó körben, amire még sokáig nem volt példa. Az 1940-es tokiói olimpia nagy esélyese lehetett volna, de a futás helyett a világháború révén bombázógép célzójaként kénytelen eredményeket elérni. Egy balul sikerült kimentési kísérlet révén lezuhannak, a legénység nagy része meghal, két társával, Phillel (Domhnall Gleeson) és Mac-kel (Finn Wittrock) hetekig hánykolódnak a tengeren, míg a japánok már csak Louie-t és Philt találják életben. A japán hadifogság alatt rendszeresen bántalmazzák és megalázzák, többször csak a saját lelki erejének köszönheti, hogy túléli a fogvatartást.

Sajnos túlságosan dagályos felvezetéssel és sok flashbackkel szaggatják szét a sztori dinamikáját, így mire belelélné magát a néző valamelyik idősíkba, már váltanak is. Ezt a fajta stílust lassan elhagyhatnák, mert főleg ennél a filmnél erősen érződik, mennyivel nagyobb hatással bírt volna a lineáris szerkezet. A jellemfejlődés és az események láncolata is sokkal erőteljesebb lett volna, így azonban egyes pillanatokban igencsak kizökkenti az embert. Ettől függetlenül vannak olyan váltások, ahol indokolt és még találó is ez az átkötés, de többségében maradhattak volna a sima történetvezetésnél.

A színészek terén panaszra kevés okunk akad. Jack O'Connell hiába volt már ismert brit tévés arc, 2013-ban berobbant a Starred Up című börtöndrámával. Ezt követte egy felejthető 300: A birodalom hajnala epizódszerep, amit már a Rendíthetetlen főszerepe veszejt a feledés homályába. Elképesztő, milyen tehetségek teremnek a ködös Albionban, hiszen Domhnall Gleeson is egyre feljebb kúszik a színészlistán, még ha nem is akkora léptekkel, mint O'Conell. Szerepelt már A félszeműben, a Dreddben, volt ő háttérben a Harry Potter lezárásakor, de igazán nagyot a Black Mirror-széria egyik epizódja és az Időről időre romantikus sci-fije lendített rajta. A Rendíthetetlen után visszalép egyet a kis költségvetésű Ex Machina sci-fi fedélzetére, hogy onnan már a Star Wars: Az ébredő erő fedélzetén landoljon. Hozzájuk csak kis mértékben nőtt fel Garrett Hedlund, mint a fogolytábor elsőszámú tisztje Fitzgerald szerepében. Aki még iszonyatosan erős, az a japán Takamasa Ishihara a tábort vezető Watanabe szerepében. Ennyire ellenszenves és visszataszítóan céltudatos karaktert rég láttam már. Negatívum itt is akad, mégpedig az eddig szinte mindenhol problémás Jai Courtney. Kezdem nem érteni, mire fel ezek a szereplehetőségek számára, mert egyáltalán nem hiteles vagy meggyőző.

Hiába az öles léptekkel történő fejlődés, Jolie kénytelen lesz nagyobb mértékben a rendezői gyeplőt szorítani. Az ismétlődő pátoszos jelenetek egész sora, a flashbackes magyarázatok és ráerősítések nagyszámű alkalmáza még inkább a forgatókönyvet jegyző Coen-testvérek keze nyomát idézi, semmint egy erős női direktor karakteres rendezését. Ezen hibáktól eltekintve nagyon is ajánlott film, Roger Deakins nem véletlenül kapott akadémiai jelölést operatőri munkájáért. Sajnos azonban érdemben csak ennyire taksálták, mert összképet nézve tényleg sokkal erőteljesebb a mezőny, ha odavesszük a Kódjátszmát, A mindenség elméletét, az Amerikai mesterlövészt, a Sráckort, a Birdmant vagy a Whiplasht. Ha nem 8 filmre szűkítették volna a Legjobb film kategóriáját, szívem szerint ez befért volna. Mert ez a film elsősorban a szívre hat, de oda elég rendesen. Értékelés 8/10.

Elég régen volt már, hogy várólistás legyen számomra egy Michael Mann-film. Valahol a 2000-es évekre elveszett az a személyes varázs vagy vonzerő, ami miatt érdemes volt jegyet váltani a filmjeire. Az utolsó négy filmje (Ali, Collateral, Miami Vice, Közellenségek) jól példázza, mennyire nem tudja ő maga sem, hogy merre kéne venni az irányt. Ezek után lehozni egy kiberhacker-sztorit, mely globális hajtóvadászattá növi ki magát, amiben Chris "Thor" Hemsworth áll neki megmenteni a világot a mellékszerep karakteréhez mérten is kőkemény Viola Davisszel az oldalán... na itt tettem le arról, hogy ez a film szórakoztató lesz. Vagyis inkább úgy mondanám, emlékezetesebb az elmúlt évek Mann-féle felhozatalához képest. Hogy miben tévedtem és miben lett igazam, kicsit később, most egy kis történet.

Egy kínai atomerőmű ellen vírustámadást hajtanak végre, mely során megsérül a hűtőblokk. Ez a fajta támadás egy oldalra tereli a mindennapos ellenségekké váló kínai és amerikai kormányt, akik ad hoc jelleggel összeraknak egy nyomozó csapatot. A kínai fél részéről merül fel az igény egy blackhat-hacker részvételére is, aki épp börtönbüntetését tölti hitelkártya-csalás miatt. A korán jött eltáv nem csak nyomozati, magánéleti szempontból is kapóra jön, elvégre nincs dráma szerelmi szál nélkül. A hajtóvadászat során Hong Kongba és Jakartára is eljutó csapat erőn felül teljesítene, ha nem lenne minden kézenfekvő módon lefektetve a forgatókönyvbe, hogy csak a végső ütközet megvalósítása és kimenetele legyen egy kicsit szokatlan, de a jó értelemben.

Az a legnagyobb bajom, hogy a forgatókönyv darabosabb, mint a 4 hetes bontott dobozos tej a hűtőben. Morgan Davis Foehl első igazán nagy dobása lehetett volna a szkript, de munkája révén visszasüllyedhet a Távkapcs és a Férj és férj szintű filmekhez, mert itt dinamikátlan, erőtlen és feszültség nélküli thrillert hozott össze, amit az operatőri munka hoz fel a nézhető szintre. Semmilyen szintű fészkelődést nem vált ki a nézőből a film, súlytalan karakterek halnak meg, drámainak szánt, de erőtlen kimenetelű jelenetek úsznak el a semmibe. Már a nyitójelenet felkészíti az embert az azt követő több mint kétórás szenvedésre: az atomerőmű számítógépes hálózatán megyünk végig a legutolsó bitekig, ahogy a RAT majd a vírus is szétterjed. Ez a majd 3 perces etap épp eléggé elveszi az ember kedvét ahhoz, hogy szorítson a főszereplőért, aki bizony az életét viszi kockára a küldetés során. Szegény színészek is csak sodródtak az árral, Hemsworth nem tudott elég meggyőző lenni, mint viaskodó hacker, Viola Davis inkább szikár és száraz volt, mintsem hiteles szövetségi ügynök, a többiekre meg annyira nem kell szót vesztegetni, hogy a kíváncsiak nézzenek utánuk imdb-n, mert itt még erre sem érdemes karaktert pazarolni. Főgonoszról beszélni is felesleges, mert amíg nem látjuk, addig legalább érdekes, amint megismerjük, inkább szánalmas és megalapozatlan. Annyira életidegennek hat, mint profi hacker, hogy az már felháborító.

A történet komplex kell hogy legyen, így belezsúfolnak egy darab szerelmi szálat is. Azért lett materializálva, mert ennyi vehető komolyan. Nő meglátja férfit, nagyjából ott helyben meg is erőszakolná a frissen szabaduló sittes programozózsenit, de kénytelen várni vele Hong Kongig, elvégre hazai vízeken romantikusabb és felszabadultabb az ember lánya. Minden egyes közös jelenet ordít arról, hogy ezek ketten össze fognak jönni, de nem érzem azt egy percig se, hogy ez engem érdekelne. A film izgalmasabb fele az embervadászat lenne, de inkább Emberfogó Freeman egészestés változatát nézné a jóízlésű közeg, nem pedig ezt a célt tévesztett alkotást. Mann igazán vehetne példát Matthew McConaughey-ről, egy hasonló szintű karrier-reboot itt is elférne - igaz, a kihagyásos része megvan, elvégre 6 év telt el az utolsó két filmje közt. Mégsem érezni azt, hogy ki lenne éhezve a nagyérdemű, inkább heti két ismétlésben letudnám egy hónapon át Az utolsó mohikánt és a Szemtől szembent. Főleg, hogy éjszakai motorcsónakos jelenettel megidézik a Miami Vice-ot is, ami aztán nagyon kellett ebbe a hagymázas katyvaszba.

Ami viszont adott egy kis vigaszt, az a végső ütközet. Ahogy Hemsworth felkészül arra, hogy leszámoljon a hacker ellenféllel és annak pribékjeivel, na meg ahogy megejtik a találkozót, az nekem egyből felkapcsolta az izzót a fejemben. Mann fogja magát és menjen egy kábeltévére utcai gengszterfilmet forgatni a nyers brutalitásával, mert láthatóan a legnagyobb élvezetet ez a jelenet okozhatta neki. Mind a képi világ, mind az akció levezénylése és ábrázolása azt mutatja, bőven lenne még potenciál ebben az életműben, ne ragadjunk le csak a nagyvászon jelentette "biztosra menő" vállalkozásoknál. A drága direktor úr most úgyis pihenőre megy 3-5 évre, addig csak utat talál hozzá ezen cikk - már ha valaha veszi is bárki a fáradtságot, hogy lefordítsa számára angolra. Addig marad a honi puffogás, aki meg teheti, az A kódjátszmára menjen a héten, mert célegyenesbe érkezett az idei Oscar-filmek hazai bemutatódömpingje is. Ennek az értékelése egy fanyar 4/10, sűrűn öblögetve utána.

Nehéz popkulturális szempontból mérvadóbb tudóst találni mindennapjainkban, mint amit Stephen Hawking jelent a tudományos és a civil szféra számára. Munkássága azok számára is ismerős, akik nem művelik kiemelt fokon a fizika tudományát, emellett számos fizikán kívüli megjelenése révén alig van, akinek be kell mutatni az úriembert. Ezen ismertség okán kész csoda, hogy ennyit kellett várni egy életrajzi filmre, mely főleg a nagy szerelem fellángolását és hamvába hunyását kövesse végig, melyet Jane Wilde oldalán talált meg. Hiába a világok közti különbség, elvégre egy fizikus és egy irodalomszakos eme példától eltekintve ritkán tud 30 évnyi házasságot és 3 gyermeket felmutatni, nemhogy egy évtizedeken át tartó élethalál-harc a motoros neuronbetegség ellen. Kettejük közti hullámvölgyek, kikacsintások és az elválás mind felfestve a vászonra, mi pedig beülhetünk 2 órán át gyönyörködni egy újabb brit csodában.

Hawking (Eddie Redmayne) válaszút előtt áll egyetemi tanulmányai során. A doktori fokozat megszerzéséhez szükséges témaválasztás kapcsán megfeneklett, mígnem a semmiből feltűnik egy házibuliban a nagy szerelem ígérete, a fiatal irodalomszakos lány, Jane (Felicity Jones) személyében. Az érdeklődési területek és a családi háttér különbözősége ellenére szárba szökken a szerelem, aminek kiteljesedése Hawking diagnosztizált és egyre súlyosbodó betegsége, a Lou Gehrig-kór árnyékol. A férfi számára két évet adnak az orvosok, mégis folytatja kutatómunkáját és meg is nősül. Születik 3 gyermeke, miközben már tolószékhez van kötve és beszélni is alig tud. Mire ismertté válik, már csak erőltetett motyogás által, de ettől cseppet sem kisebb lelkesedéssel nyűgözi le a világot páratlan elméjével és örök kétkedésével. Fizikai leépülése stagnálni kezd, felesége pedig a terhek állandósulása elől templomi énekkarba menekül, ahol megismeri a kórusvezetőt, aki új lendületet ad életének. Kettejük kapcsolata csak bő egy évtizeddel később teljesedhet ki, mikor már Jane és Hawking különélnek.

A történet sok újdonságot nem tartogathat, se tudományos, se történeti szempontból. Az események bőven a szemünk előtt játszódtak, az intim családi pillanatok meghittsége az, ami új színt hozott az eddig ismertek közé. Fájdalmas szembesülni a ténnyel, hogy egy mindinkább a teste rabjává váló férfi lesz az egyik legnagyobb szellemi gondolkodó a 20. század második felében, aki sázmos ponton friss nézőpontjával formálta át a fizika tudományát. Ehhez pedig csak annyi kellett, hogy soha ne adja fel se ő, se a környezete. Felesége ádáz harcot folytat férje és a saját teljesítőképessége határát súrolva, így nincs is más teendőnk, mint hátradőlni és hol velük együtt örülni, hogy pedig együtt sírni.

Ahogy azt várni lehet egy brit alkotástól, csodálatos szereplőgárdával és korrajzzal nyűgöznek le minket. Eddie Redmayne régóta hatalmas ígéret, A katedrális sikere óta várható volt egy iylen szintű színészi villantás. Sajnos A nyomorultak nem neki hozta meg a várva várt áttörést, hanem Anne Hathawayt emelte piedesztálra, de csak 2 évnek kellett eltelnie, hogy láthassuk a díjátadók esélyeseként. Hihetetlen az a fizikai elszántság, amivel sikerült Hawking tartását és megjelenését visszaadnia a vásznon, a leépülési folyamat pedig fájóan realistára sikeredett. Az a megpihenni soha nem képes éber tekintet pedig nem csoda, hogy a szellemóriások iránt fogékony hölgyek közt is sikerre vezette birtokosát, a kisugárzás és a humor egy percre nem hagyta el. Jones kisasszony már más kérdés, de nem negatív értelemben. Az ő alakítása pont a másik végletből indul és jut a feladás felé. Azok a film játékidejének elején látható csodás mosolyok, amikkel megjutalmazza a nézőt, egyértelművé teszi, miért szeretnek bele a férfiak egy ilyen nőbe. Legyen bármekkora is a különbség, ha ez a nő meglátja benned a férfit, akire vágyik, ez a mosoly magához fog láncolni. Ezek után késszúrás a bordák közé, mikor látjuk a csillogó szempárt megfakulni, ahogy a mosoly halványodik és a szerelmük megkopik az idő múlásával.

Messze nem katartikus az élmény, nem is annak szánták. Egyszerűen csak azonosulsz a karakterekkel és a szíved megszakad, hogy az ember miken képes át- meg átlendülni, csak hogy élhesse az életét. Nem csoda, hogy az egyik nagy esélyes lett a film, hiszen minden kétséget kizáróan az egyik, ha nem a leginkább szívhez szóló alkotás, mely nem csak a női szemek párásítása okán kacérkodik a romantikus ábrázolással. Ugyan sokak számára riasztó lehet a kétórás játékidő, de ezt felejtse el mindenki. Annyira szuggesztív Redmayne átalakulása, hogy eszünkbe sem jut az órára nézni, a fenekünk sem kezd zsibbadni, csak a szívünk sajog bele egy kicsit, ahogy mind újabb akadályokat kell legyőznie főhősünknek. Aki egy még most is köztünk elő személy, dacolva az orvosi esélylatolgatással, bővítve a kollektív ismeretanyagot és példát mutatva emberi tartásból. Nem véletlen hát az 5 Oscar-jelölés (Legjobb film, férfi és női főszereplő, adaptált forgatókönyv és zene. Értékelés 9/10

Liam Neeson megunta az albánok mészárlását, így átváltott egy nemzetközi szinten jobban kommunikálható népcsoport szélsőséges tagjaira, a magánzóvá váló egykori szovjet elitalakulatos szabadcsapatok leszámolására. Ezen szép körmondat summázza is, mi volt a fikarcnyi újdonság, emellett azt is, mi minden volt a hibája az alkotásnak. Szokásos 3. résszel van dolgunk, minden nagyobb léptékű, bár most országhatárt csak a forgatási stábok léptek, a történet maradt a jó amerikai földön. Ugyan vártunk némi drámai hatást, hiszen az előzetesek tökéletesen bemutatták a sztori dramaturgiájának legfőbb eseményét, de ennek elmaradása okán csak a mind hatékonyabb egyszemélyes hadsereg csodálatára korlátozódtunk volna. Azonban megkaptuk kiegészítésnek a régi társak segéderőként történő bemutatását, hajtóvadászatot és az űzött vaddal való azonosulást, még is marad a hiányérzet, több fronton is.

Elsőre ami már logikailag is értelmezhetetlen, hogy miért jár ennyire rá a rúd Bryan Mills családjára. Hasonló helyzetben lévő családok maximum a 2. rész eseményei után tanúvédelmet kapnak, nem pedig szabad autózgatást a megszokott Audi kabrióban. A történet katalizátoraként ható személy elvesztése a drámai háttérzenével sem okoz az elvakult rajongókon kívül senkinek hosszantartó traumát, mert egyből az üldözés mód kapcsolt be. Innen érezhető, hogy az egyes elemeket a 4 forgatókönyvíró panelszerűen rakta össze, a film dinamikája minden ilyen váltásnál élesen megtörik és percekbe tellik az adott hangulatba rázódni. A váltások révén teljesen elidegenedik a néző, a hosszú beszélgetős snittek és az agyonvágott autós üldözés (nem stoppereltem, de percekig úgy ment az üldözés, hogy nem volt 2 másodperc egy snitt) éles kontrasztja fejfájdítóan életidegen egységet alkot.

A rablópandúros résznek egyáltalán nincs súlya, hiszen szinte az elejétől érezni, az üldöző végtelenül tiszteli az üldözöttet, így pedig nehéz feszültséget teremteni, hogy majd mindenki (vásznon innen és túl) is a főszereplőért szorít. Hiába a verbális csörte, mást sem látunk, mint a mélységes hódolat megnyilvánulását, csak az idegesítően felszínes rendőri segéderők mormogása lenne a földhözragadt realitás érzékeltető eszköze. A rend őrei mellett a fegyveres és veszélyes oroszok reprezentálják az ellenoldalt, akik rém egyszerűen, arcmimikájukhoz méltó baltafaragással jelenítik meg a rosszfiúkat. Talán ha a kis főgonosz karaktere az egyperces montázson kívül kapott volna valami fajsúlyosabb árnyalatot személyisége megjelenítéséhez, akkor nem úgy maradna meg az emlékezetünkben, mint egy fecskegatyás szőrtelen lárva, aki AK 47-essel lövi szét a penthouse lakosztályt.

Megaton a rendezői székben tisztes folytatásos iparos, behúzta A szállító 3. része után az Elrabolva 2-3-at is, ezek közé ékelődött egy középszer alatti Colombiana is. Hiába az izmozó felhozatal, ez utóbbit leszámítva a többit csak a főszereplő köré épülő presztízs menti csak meg. Az is csak ideig-óráig, a hype hamar elül és már csak a keserű szájíz marad, amit csak erős igyekezet árán lehet elnyomni. A Besson-istálló harmadik tagja pedig Robert Mark Kamen forgatókönyvíró, aki együtt munkálkodott rendezővel és producerrel az említett alkotásokon. Az anyagi okok mellett szakmaiakat kár is keresni, teljesen esélytelen ebben filmművészeti célzatot látni.

Színészek terén sok panasz nem lehet, Famke Janssen betöltötte a dögös 50-es milf karakterét, Maggie Grace hozza a faltól falig kétségbeesést és a semmiből felnövő erős női karaktert, Neeson pedig az a kétkezes pusztító, akinek megszerettük az első részben. A drámai jeleneteknél kevés szőrös szívű ember marad gombóc nélkül a torkában - főleg, ha emlékszik, milyen személyes tragédiát élt meg a színész pár éve. Aki mélységesen alulteljesít, az Forest Whitaker, aki szinte funkcionális autistaként hozza a nyomozó karakterét, miközben eleddig számára ismeretlen személyes hőse után kajtat. A postásgumival és a sakkbábúval bűvészkedő aktor inkább nevetséges, semmint esőemberi szinten drámai és karakteres. A gonoszok tábora kellemesen ismerős karakterszínészekkel lett feltöltve, Sam Spruell és Andrew Howard az elvárható szinten hozta az ex-szovjet blokkban edződött fegyveres alakulat kiemelkedő tagjait.

Hiába lett meg a 100 ezres nézőszám itthon is a nyitó hétvégén, valamint az amerikai kezdés is nyertesnek bizonyult, hamar kikophat a mozikból a rosszabb viszhangok és az elkövetkezendő hetek díjszezonra esélyes filmjeinek árnyékában. Túlélhet a Jupiter felemelkedésének megérkezéséig a mozikban, de utána gyorsan el is temethetik. Azt pedig szokjuk meg, hogy a filmek hazudnak. A poszterek szerint itt a vég, erre Neeson már lenyilatkozta, hogy potenciálisan esélyes lehet egy 4. rész. Értékelés 4/10