Prolihisztor

Nincs mit tenni, Brad Pitt nélkül ez a film tényleg viszonylag keveseket érdekelne, főleg az előzmények (pótforgatás, szkript-átírás...). Kaptunk világjáró bannereket, melyek megmutatják, ez bizony globális probléma nem, nem csak Amerikára sújt le a tragédia.

Napra pontosan egy hónap és jön a halogatott, újraforgatott verzió a nagysikerű bestseller filmadaptációjából - helyesebb is lenne Z világháború 1.5-nek hívni.

Megkerülhetetlen tény, a késő 20-as és kora 30-as (zömében férfi) generáció egyik legmeghatározóbb sci-fi élménye az itthon akkor még Űrszekerek néven elhíresült széria filmes változatainak második része, a Khan bosszúja. Az 1982-ben készült klasszikus minden elemében a tökéletes trekkie-film: a gyermeki naivitással felvértezett pozitív karakterek, a velejéig romlott gonosz és az épített környezet mai szemmel retró módon mesés világa egyből beszippantotta az arra nyitott elméket - és el sem engedte a mai napig. Aki űrben játszódó sci-fit tervez, mind a mai napig képes meríteni a hatalmas sikerű sorozatokból és az egész estés filmekből.

Nincs fájdalmasabb annál, mint a gyermekek szenvedését nézni és ezáltal átélni, legyen szó bármilyen történelmi háttérről. Egyrészt védtelenek, másrészt ártatlanok, főleg ha háborús időszakról van szó. Nem ők ragadtak fegyvert, eszmét ideát és néptömegeket, hogy manipulálva a társadalmat a saját képükre formálják azt. Vannak generációs bűnök, de nincsenek nemzeti bűnök, már csak amiatt sem, mert a jövő nemzetét azon gyermeke alkotják, akik a szüleik hibái és tévedései miatt szenvednek a jelenben. Ezek miatt is talál be annyira a Lore, mert nem csak a történelmi háttér, hanem a gyermekszereplők nagyjátékfilmnyi szenvedéstörténete csak igazolja, minden tettünkkel a következő nemzedék fog együtt élni - már ha sikerül túlélniük a felelősségre vonás össznemzeti hadjáratát.

A Lasse Hallström-hétvége keretében két filmet is kapunk a neves rendezőtől: az első és cikkem tárgya a Menedék című romantikus adaptáció, mely Nicholas Sparks (Szerelmünk lapjai) regénye alapján készült amerikai szirup, míg a másik már az öreg kontinensre és a kezdeti gyökerekhez visszatérő rendező thrillere, annak skandináv rendje és módja szerint. Mivel most előbb a romantika következik, így kicsit magamra erőltetem a hurráoptimista és rózsaszín ködös mentalitást, mert igazság szerint ez a műfaj csak így működik, nem pedig öregedő és pocakosodó kritikusok szemforgató cincálásával. Akkor egy nagy levegővel fejest is ugrom a szív hullámai által korbácsolt nyáltengerbe - mert ez biza érzelmi softpornó drámai felhangokkal!

Kezdetét vette a Marvel Phase 2 munkacímen futó kapitalista ötéves terve, melyet ki más is vezethetne fel, mint az eddigi aranyifjú, a Vasember. Tony Stark és páncélépítéssel karöltött világjobbító tervei ezúttal nem egy hasonszőrű építőmester ármánykodásaival kerülnek szembe, hanem egy igazi nagyágyú, sőt, rögtön kettő is célkeresztbe veszi hősünket. Azt pedig csak úgy félgőzzel jegyzem meg, ezzel trilógiává bővült a Marvel legjobb szólókarakterének kalandjai, evégett pedig a "több jobb"-elvével nyakon öntve, új rendezővel a fedélzeten merülünk alá Tony legsötétebb kalandjába - már ami az eddigi szélesvásznú megjelenéseket illeti. Sajnos azonban több sebből vérzik a végeredmény, mint Tony arca egy kiadósabb ütközet során, de még így is ott van a szeretés a lelkünkben.

Van egy Plan B nevű tehetséges brit előadó, aki már nem csekély szórakozást okozott a rajongói számára zenéjével, így hát úgy gondolta, lenne még mondanivalója a zene szcénán túl is. Fogott hát tollat, papírt majd kamerát és összerakta az elmúlt évek egyik legkomolyabb gettófilmjét. ill Manors London legmélyebb gödre, ahol összegyűlik a mocsok, ami nem azt a nyugati álmot sugallja, amit a mi káeurópai lelkünk üdvözülésként kerget. Helyette még lejjebb nyomnak a szarba, ahonnan csak akkor van kiút, ha képes vagy mindent magad mögött hagyni, ha nincs semmid és senkid. Egy ennyire erős és mégis üde elsőfilm esetében pedig nem is érdemes keresni a hibákat, mert ugyan akad néhány, de a soundtrack és a hangulat tökéletes ötvözetként ringat, mielőtt pofán vágna bűzös igazával.

Van az úgy, hogy a nagy pangásban, esetleg két nagy film közt eltelt 2-3 évben nevesebb színészemberek nem kapnak minőségi felkérést szűk hazájukon belül. Ilyenkor látszik, hogy a sztárszínész is ember, fogja magát és addig megy, amíg egy olyan országot nem talál, ahol filmet raknak köré. Ezen a héten premierek terén rögtön kettőt is kapunk: Aaron Eckhart az európai kiküldetést választotta, ahol volt CIA-ügynökként egy belsős mocskos munkát kénytelen felgöngyölíteni, nyakában a nyűgös kamaszlányával, míg Paul Walker két Halálos iram közt megpróbálta Johannesburg-beli száguldással felvenni a tempót, mintegy felvezetve nekünk a soron következő hatodik részt. Igazság szerint egyik sem az igazi, egyszernézős dvd-színvonal, meglepő, hogy berugdalták szélesvászonra.

Ilyen az, amikor egy jó ötlettel sikeresen meglovagolnak egy műfaji tendenciát. A The Walking Dead révén úgyis mindenki rajong a zombikért, a modern kori társadalomkritikát magában foglaló poszt-apokaliptikus fertőzésfilmek pedig rá is játszanak erre (ld. májusban Soderberghtől a Mellékhatásokat). Erre most kapunk egy igencsak szívmelengető mash-upot, melyben Rómeó és Júlia a két ellentétes oldalról egymásba szeret, mindezt Zombieland kellős közepén. Igaz, megannyi gyakorlati tanácsra fittyet hány ez a bimbózó érzelem, a túlélés érdekében felállított merev keretrendszer értelmében létre sem jöhetne az egész, de nem választhatjuk meg, kibe is szeretünk bele, nemde?

Akármennyire is sajnálom, minden erőfeszítésem ellenére sem találom a pozitív jelzőket a G.I. Joe: Megtorlás kapcsán. Ugye első körben tavaly őszről idén márciusra tolták az amerikai (és ezzel a magyar) premiert is, holmi 3D-konvertálási indokkal. Ezt követően már arról is szóltak a hírek, hogy az egyébként egy lényegi akciót megélő Duke százados játékidejét is megnövelték, elvégre az őt alakító Channing Tatum mind nagyobb népszerűségére is szükség lehet. A forgatókönyvet a Zombiland c. film (majd idei tv-sorozat) írói, Rhett Reese és Paul Wernick hozta össze, de ezen a téren is csak a hiátusok halmozódnak. Arról nem beszélve, a rendezést Jon M. Chu vitte a hátán, akitől eddig a Step Up 2 és 3D, valamint a Justin Bieber doksi említésre méltó. Ha ezek után valaki még pozitív végkifejletet várt, annak komolyabb drogtúrára lenne szüksége, mintha eltolná a teljes Félelem és reszketés Las Vegasbant!