Akármennyire is sajnálom, minden erőfeszítésem ellenére sem találom a pozitív jelzőket a G.I. Joe: Megtorlás kapcsán. Ugye első körben tavaly őszről idén márciusra tolták az amerikai (és ezzel a magyar) premiert is, holmi 3D-konvertálási indokkal. Ezt követően már arról is szóltak a hírek, hogy az egyébként egy lényegi akciót megélő Duke százados játékidejét is megnövelték, elvégre az őt alakító Channing Tatum mind nagyobb népszerűségére is szükség lehet. A forgatókönyvet a Zombiland c. film (majd idei tv-sorozat) írói, Rhett Reese és Paul Wernick hozta össze, de ezen a téren is csak a hiátusok halmozódnak. Arról nem beszélve, a rendezést Jon M. Chu vitte a hátán, akitől eddig a Step Up 2 és 3D, valamint a Justin Bieber doksi említésre méltó. Ha ezek után valaki még pozitív végkifejletet várt, annak komolyabb drogtúrára lenne szüksége, mintha eltolná a teljes Félelem és reszketés Las Vegasbant!

A történet szerint a gaz álelnök a Kobra segítségével leszámol a teljes Joe-alakulattal, csak egy mindenre elszánt trió marad életben, akik minden további nélkül visszajutnak az észak-koreai bevetést követő leszámolásról az Egyesült Államokba – jó, az ilyet a Felemelkedés óta nem kérdezünk, hogy a gerinctörés és a kútból való kimászás után Bruce Wayne hogy toppan csak úgy be Gothambe. A katonák holmi civil ellenállást szervezve szépen neki is szaladnak, hogy elkapják a elnököt, akit felelőssé tesznek a Joe-k kivégzésében. Eközben Kobra parancsnokot megszöktetik, Kígyószem viaskodik a múltjával, a nukleáris leszerelés csalfa üzenetébe épített világméretű fenyegetés pedig csak hab ezen a túlédesített celluloid tortán.

Lehet kritizálni a 2009-es A Kobra árnyéka című előzményt, de ott még voltak karakterek és stílus, az akciók pedig dinamikusan épültek a dramaturgiába. Igaz, hogy Stephen Sommers rendezőt az első kritikus hangok után el is csapták a folytatás háza tájáról, de hogy ezen a végeredményen mi telt összesen majd négyévnyi kotlásba, semmi magyarázat sincs. Szimpatikus és működőképes figurák helyére csak öncélúan hatékony arcokat kapunk, Dwayne Johnson és Channing Tatum közös jelenetei úgy üvöltenek az utóforgatás tényéről, hogy rossz nézni. Az tény, hogy Dennis Quaid parancsnoki szerepe helyére Bruce Willist beválogatni még a szerencsésebb döntések közé tartozik, de 2 poént leszámítva súlytalan. A kemény nő előbb Rachel Nichols megformálásban gyönyörködtette szemünket, mostanra Adrianne Palicki-t tartogatták számunkra, akinek külleme mellé sajnos az a fajta tehetség nem társult. A hölgy láthatóan csak a vörös báli ruhában, dekoltázzsal felvértezve érezte csak otthon magát, a többi csak színészi manírnak hat. Azt pedig csak remélem, hogy RZA-t lassan elfelejtik Hollywoodban, mert a Californication gyenge előző évadbeli rapper karakter még csak-csak működött, de a The Iron Fist címszereplőjeként és az itteni vak nagymester szerepében egyenesen működésképtelen az ő hatalmas kung-fu és Ázsia-imádatának révületében előadott bohóckodása.

Mindezek ellenére nagyobb baj, hogy a bevételi adatokra építve lehet harmadik rész – ez pedig aggasztó. Arra nézvést is, hogy a sokkal jobb low budget-filmek a rizikós és egyáltalán nem franchise-olható jellegük révén eleve kiesnek a szórásból, másrészt meg a drágább, de komolyabb alkotások sem jutnak majd forráshoz, mert a G.I. Joe-ra költött pénzt tényleg jobban is fel lehetett volna használni. Őszintén szólva dühöngtem a film alatt végig, elvesztegetett idő, kidobott pénz és botrányosan gyenge alkotás triumvirátusának hatása alatt. Elismerem, ekkora költségvetés mellé stúdiómegsemmisítő szégyen lett volna a csak dvd-forgalmazás, de erre a filmre nézőként annyi költeni, mint amennyi már befolyt a kasszába, érthetetlen. Csak remélni tudom, hogy nem lesz harmadik rész, mert ilyen minőségbeli ugrásokkal az már a nézhetetlenség határát fogja súrolni. Értékelés 3/10