A Lasse Hallström-hétvége keretében két filmet is kapunk a neves rendezőtől: az első és cikkem tárgya a Menedék című romantikus adaptáció, mely Nicholas Sparks (Szerelmünk lapjai) regénye alapján készült amerikai szirup, míg a másik már az öreg kontinensre és a kezdeti gyökerekhez visszatérő rendező thrillere, annak skandináv rendje és módja szerint. Mivel most előbb a romantika következik, így kicsit magamra erőltetem a hurráoptimista és rózsaszín ködös mentalitást, mert igazság szerint ez a műfaj csak így működik, nem pedig öregedő és pocakosodó kritikusok szemforgató cincálásával. Akkor egy nagy levegővel fejest is ugrom a szív hullámai által korbácsolt nyáltengerbe - mert ez biza érzelmi softpornó drámai felhangokkal!

A történet szerint egy titokzatos fiatal nő menekül a bostoni autóbusz-pályaudvaron, miközben egy kisebb seregnyi rendőr próbálja kézre keríteni. A kitörés sikerül, egy Atlantába tartó buszon kuporogva látjuk a főcím alatt, mígnem egy csendes kis kikötővárosba, Southportba érve megcsapja nem csak a sós levegő, de a napfényes szabadság szele is. A semmiből előbb pincérnő, majd vonzó és érdekfeszítő nővé válik a mi kis elzárkózott Katie-nk (Julianne Hough), aki saját korábbi rossz párkapcsolati tapasztalataira alapozva tartja egy ideig a távolságot a sármos özvegy apuka, Alex (Josh Duhamel) félszeg udvarlási próbálkozásaival szemben. Azonban még a kétbalkezes bók is betalál, ha ilyen jóképű figura adja elő! Az idillbe azonban az állhatatos rendőr, Tierney (David Lyons) mind hathatósabb nyomozása rondít bele, ugyanis kiderül Katie titka, amiért körözi is őt a rendőrség…

Őszinte leszek, bizony voltak momentumok, mikor szurkoltam a szereplőknek és a sztorinak is! A titokzatos múlt persze csak nagyjából 15. percig maradt érdekfeszítő, onnantól már bárki összerakja a kirakóst, aki csak egy hasonlóan komplex alkotást is látott. Igen, ez nem pasifilm, bármennyire is segítene a rendező a női főszereplő hátsóján tétova tekintettel elbambuló férfi nézőinek. A színészek irányítása azonban nagy valószínűséggel elvehette minden erejét, bár ennek eredménye is van. Duhamel még sosem volt ennyire emberi, csak egy-két képkocka erejéig süt róla a menő izmos csávó, sikerült érzelmi töltetet vinni alakításába, még ha nem is jön emiatt Oscar bácsi. Hough kisasszony már komolyabb kihívás, mert még akkor is a szexuális jelenlét dominál, mikor a gyerekekkel tölti meg a vásznat: valahogy süt róla a „tégy anyává” életérzés, ami egy ilyen romantikus filmnél némileg idegen. Ettől függetlenül működik a kémia köztük, el tudtam hinni, hogy vágynának a másikra. A gyermekszereplők végső soron jók, bár a fiú néhol irritálóan kiszámíthatatlan és logikátlan, de sebaj, úgysem róluk szól a játékidő.

Ami viszont már problémásabb, az a dráma és a legfőbb mellékszereplő, Jo integrálása Cobie Smulders személyében. A mind nagyobb sztárrá váló kanadai színésznő ugyan tudja, hányadán is állunk vele a történet során, mégsem érezni, hogy úgy igazából igyekezne meggyőzni minket annak kapcsán, ami indokolja jelenlétét a film során. Persze a végső feloldás során letisztul a kép, el tudjuk helyezni a struktúrában, ettől függetlenül egy nagy női sóhajtáson kívül nem tudnám mivel jutalmazni ezt a történetszálat. Ebben a nagy késő tavaszi melegben üditő látni a tengerpartot, ennyi szabad vizet a színészek körül, remekül megalapozza a nagy nyári hormonmozgást, pozícionálja is a lányokat/nőket/asszonyokat, mi legyen az idei nyári elvárás: kapjanak biciklit, szeretetet meg egy özvegy kétgyermekes apukát feszes hassal és meg is lesznek, közeledjen bármilyen vészterhes árnyalak is a múltból. Értékelés: 5/10