Ilyen az, amikor egy jó ötlettel sikeresen meglovagolnak egy műfaji tendenciát. A The Walking Dead révén úgyis mindenki rajong a zombikért, a modern kori társadalomkritikát magában foglaló poszt-apokaliptikus fertőzésfilmek pedig rá is játszanak erre (ld. májusban Soderberghtől a Mellékhatásokat). Erre most kapunk egy igencsak szívmelengető mash-upot, melyben Rómeó és Júlia a két ellentétes oldalról egymásba szeret, mindezt Zombieland kellős közepén. Igaz, megannyi gyakorlati tanácsra fittyet hány ez a bimbózó érzelem, a túlélés érdekében felállított merev keretrendszer értelmében létre sem jöhetne az egész, de nem választhatjuk meg, kibe is szeretünk bele, nemde?

Itt van nekünk R, a trendi zombi (Nicholas Hoult), aki céltalanul lézeng egy reptéren megszámlálhatatlan társával és a csontikkal együtt – ez utóbbiak azok, akik már szinte mumifikálódtak, olyan régóta vagy intenzíven nyomják fullba az emberevést. A városba tett portyáik egyikén R és csapata rajta ütnek egy gyógyszergyűjtő fiatal csapaton, ahol a mi kis R-ünk annak rendje és módja szerint beleszeret a lányba, akit történetesen Julie-nak (Teresa Palmer) hívnak. Az érzelmeket csak felerősíti, hogy szépen be is puszilja főhősünk a kiszemelt lány pasijának agyát, csak hogy jobban megismerhesse a lányt. Pár napos összezártság egy repülőgép belsejében, majd a kölcsönös egymásra utaltság és üldöztetés egymás felé hajtja a fiatalokat,a hogy teszi azt a csontik serege is. Míg a zombi hullákban egyből megindul a változás, addig az élőknek cáfolhatatlan bizonyíték kell – amire a közös csonti-irtás mindig is kézenfekvő.

Jonathan Levine ismét megmutatta, miért is tartozik generációjának legjobbjai közé: a 2011-es év egyik legjobb feelgood filmjében (Fifti-fifti) már ízekre szedte a rákos fiatal férfi érzelmi és fizikai kálváriáját, most pedig Isaac Marion regényét alapul véve jókora fricskákkal fűszerezve meséli el nekünk azt, hogy soha ne  adjuk  fel emberségünket. Mindezt elnézve érthető, miért is szerette meg az amerikai közönség egyből a filmet. Amellett, hogy lendületesen ötvözi s zombifilmek stílusát egy romantikus film követelte megnyilvánulásokkal, színészeinek (főleg Houltnak) hatalmas teret engedett ahhoz, hogy játéka elejétől fogva kikacsintás legyen. Onnantól kezdve, hogy a kezdő képsorokban a vánszorgó zombik magányát állítja párhuzamba a modern kori ember technológia-alapú, szociálisan élőhalott állapotával, már meg is hozza az ember kedvét a filmhez. Persze megannyi tisztelgés a zombifilmek klasszikusai előtt, de óhatatlanul be is talál a fiatalabb célközönségnél is.

Ugyan olvasni meg látni, ahogy Palmer kisasszonyt az új Kristen Stewartnak tartják, egyrészt mert Summit keretein belül készült az Alkonyat-széria is, másrészt meg tagadhatatlan hasonlóság van köztük, de tény, míg Palmer az élő, addig Stewart a zombi klónja egyazon nőnek. Houltot nem lehet nem szeretni, aki a Skins első évadában felfigyelt rá, mind a mai napig követi karrierjét - sajnos tudatában lévén olyan kisiklásoknak, mint Az óriásölő, de közben ott van Bestia szerepe az új X-Men-filmekben, valamint már vágják az új Mad Max-et is. A mellékszereplők terén John Malkovich hozza a kemény apa-figurát, Dave Franco épp annyit ér, hogy felzabálják az agyát, míg a film legjobb poénjainak fele pedig Rob Corddry-hoz köthetőek

Egyedül azt nem értem, miért nem sikerült ezt a filmet február 14-ére időzíteni, az lett volna az igazán ütős bemutató - persze világpremierben. Mindegy, a lényeg, hogy eljutott hozzánk is, lehet romantikára hangszerelt élőhalottakat lesni, már akinek ez bejön. Mert be fog. Értékelés: 7/10