Megkerülhetetlen tény, a késő 20-as és kora 30-as (zömében férfi) generáció egyik legmeghatározóbb sci-fi élménye az itthon akkor még Űrszekerek néven elhíresült széria filmes változatainak második része, a Khan bosszúja. Az 1982-ben készült klasszikus minden elemében a tökéletes trekkie-film: a gyermeki naivitással felvértezett pozitív karakterek, a velejéig romlott gonosz és az épített környezet mai szemmel retró módon mesés világa egyből beszippantotta az arra nyitott elméket – és el sem engedte a mai napig. Aki űrben játszódó sci-fit tervez, mind a mai napig képes meríteni a hatalmas sikerű sorozatokból és az egész estés filmekből.

Persze mind közül a legkiemelkedőbb a William Shatner fémjelezte éra, melynek köszönhetően a filmes bunyók is új szintre süllyedtek. A vidéki macsó kovboj-mentalitás mellé társuló rettenthetetlen igazságösztön és esetlen kisfiúnak beállított koravén sárm révén nők tömegei vágyódhattak idegen bolygókra, csak hogy megmentse őket a hős James T, Kirk kapitány. Nem csoda hát, hogy a hatalmas geek hírében álló J.J. Abrahms felkarolta ezt a szálat és 2009-ben már sikeresen fel is támasztotta a sokáig saját hamvaiban rozsdásodó Enterprise csillaghajót. A közepes anyagi és a ez erős kritikai siker után nem volt kérdéses, hogy érkezni fog majd a folytatás, az első részben megágyazott párhuzamos idősík részeként pedig az egész Star Trek-univerzum új értelmezések egész sorával bírhat még.

A film nem titkoltan a bevezetőben is említett Khan-szálat veszi fel, de a már Abrahms-féle szép új világ rendje és módja szerint. Az új felosztás szerint is érdekfeszítő, mi több, egyes helyeken ST-szinten (már a korábbi naív művészeti megnyilvánulásokhoz képest) kifejezetten lebilincselő megoldások  az évtized egyik legjobb látvány sci-fijévé tették a filmet, mely egész egyszerűen letaglóz már a látványvilágával is: a Vasember 3 (szintén IMAX 3D-ben) ehhez képest egy lapos 2D-film gyenge konvertálással (az is…). Már a térhajtómű működésbe lépése lemossa az eddigi idei felhozatal képi világainak összegzését is, a továbbiak pedig meg is alázzák. A film nyitó képsorai egész egyszerűen kiégetik az ember tudatából a korábbiakat, olyan vizuális orgiát teremtve, melyhez fogható minőségű utoljára az Avatar volt, bár a Bosszúállók sem szégyenkezhet, de ott messze máshol volt a fókusz.

Abrahms azonban magával szemben is fricskát mutat, már ha elég figyelmesen nézzük a film vége felé játszódó San Francisco-i jeleneteket (elég annyi, hogy volt szegénynek tavaly év elején egy bukott sorozata, emlékszünk?). Ezt leszámítva hatalmas tisztelettel nyúlt a 31 évvel ezelőtti eredetihez, melyet hálás rajongóként meg is köszönt és a legbrutálisabb pontossággal a 21. század képére formált, hatalmas adag realizmussal fűszerezve: ld. a 20-21. századi városi gerilla hadviselés beemelése, a békés célokat szolgáló Csillagflotta tanácstalansága és tehetetlensége egy ennyire erőszakpárti és előre gondolkodó egyénnel szemben. Ahogy azt a békésebb jövőben játszódó, nemzetek feletti szervezetekkel kapcsolatban megszokhattuk, annyira túlhaladtak az erőszak intézményén, hogy képtelenek kezelni azt.

Ami a Khan-ból kimaradt, hogy nem láttuk igazán harcolni Paolo Montalbant, csak plasztikcsöcsöket meghazudtoló mellizommal feszíteni. Ehhez képest Benedict Cumberbatch John Harrisonként ripityomra veri és szitává lövi három klingon járőrhajó teljes legénységét – még ha pár klingont a dicső Kirk-ék szednek is le. Cumberbatch az egyetlen jó választás volt a karakter megformálására, nem véletlen, hogy Sherlock-ként is valami emberfeletti vászonra vitelével nyerte el a rajongótábor szeretetét. A másik oldalon pedig a mostanság legjobban működő bromance, Kirk és Spock harcol nemes szívvel a másikért, hogy megmentve azt halálra szívassa vagy idegelje – hol tudatosan, hol csak önmagát adva. Chris Pine és Zachary Quinto olyan jó kémiával bír, hogy hihetővé vált Quinto szemében a féltékenység, mikor Alive Eve szereplésével új tudományos tiszt került a hajóra…

Akkora löketet adott ez a film az idei sci-fi szezonra, hogy mellette nagyjából el is felejtettem, hogy a műfaj idén már próbálkozott, elég tisztességes eredménnyel természetesen, hogy Tom Cruise főszereplésével lenyűgözzön minket a Feledés című filmmel. Ezután az epikus méretekben lábujjhegyen könnyedén dagonyázó alkotás(ez értelmetlen szókép, de remélem, átjön) mellé már tűkön ülve várom a Pacific Rim-et. Nem A Föld utánt, az valahogy Avatar 1.5-nek tűnik, csak apa-fiú tálalásban. Abrahms-nek köszönhetően ismét van hite az embernek az űrsci-fik műfajával szemben, csak az a gond, a közepes és gyenge alkotótáborok most vérszemet fognak kapni… Remélem, egy-két racionális producer le is csillapítja őket. Mert ezt nem lehet felülmúlni. Aki nagyon szeretne hasonlítgatni, mert ugye úgy könnyebb belőni egy film minőségi szintjét (főleg egymondatos kritikákban), akkor annak csak annyit mondanék, ez a Star Trek-filmek Sötét Lovagja. Értékelés 9/10 (csak mert Cumberbatch-ot szinkronizálni lehetetlen).