Nincs fájdalmasabb annál, mint a gyermekek szenvedését nézni és ezáltal átélni, legyen szó bármilyen történelmi háttérről. Egyrészt védtelenek, másrészt ártatlanok, főleg ha háborús időszakról van szó. Nem ők ragadtak fegyvert, eszmét ideát és néptömegeket, hogy manipulálva a társadalmat a saját képükre formálják azt. Vannak generációs bűnök, de nincsenek nemzeti bűnök, már csak amiatt sem, mert a jövő nemzetét azon gyermeke alkotják, akik a szüleik hibái és tévedései miatt szenvednek a jelenben. Ezek miatt is talál be annyira a Lore, mert nem csak a történelmi háttér, hanem a gyermekszereplők nagyjátékfilmnyi szenvedéstörténete csak igazolja, minden tettünkkel a következő nemzedék fog együtt élni – már ha sikerül túlélniük a felelősségre vonás össznemzeti hadjáratát.

A náci Németország végnapjait éli, így a katonatiszt apa menekíteni kénytelen az addig nemesi jólétben élő családját. A feleség és az öt gyerek egy tanyán húzza meg magát, míg nem szembesülnek a körülöttük zajló eseményekkel: Hitler halott, Németország kapitulált, a háborús bűnösöket pedig felelősségre vonják. Ez azzal is jár, hogy a gyermekek magukra maradnak, így pedig kénytelenek a Hamburgban élő nagymama és háza felé venni az irányt. Az embert próbáló út során kénytelen végignézni, hogy mi is maradt az egykoron dicső német városokból és társadalomból. Mindezt a megszállók a koncentrációs táborokban készült fotósorozatokkal is tovább terhelik (ezt főleg a gyermekek szempontjából értem), ahol Lore (Saskia Rosendahl) felfedezi, mit is követett el szeretett édesapja a háború során. Menekülésük során társra lelnek egy zsidó fiúban, aki Lore ellenszenve ellenére a gyerekekkel marad (amíg képes rá), élelmet és utazási lehetőséget szerezve. A végcél a tengerpart, ahol ha csak szikráját is, de láthatjuk, hol gyökerezik a nagy náci Németország…

Szívbe markoló utazás ez, aminek kevés pillanatát tudjuk megköszönni az alkotóknak. Jelenetről jelenetre szippant be a gyermekek zónákon átívelő kalandja, aminek révén hajdanvolt nagyvárosok romjai közt élelem után kutató emberek tömegei képében mi is szembesülünk a háború borzalmaival, az ártatlan és a bűnös áldozatokkal egyaránt. Ami még ennél is érdekesebb, hogy a rendezést egy ausztrál hölgy, Cate Shortland (Cigánykerék) vállalta, akinek ebből kifolyólag kevésbé érintett személyesen, de mint alkotó, csodálatos együttérzésről tesz tanúbizonyságot. Nem a számonkérés, a történelmi igazságtétel mozgatja a történetet, csak a gyerekek és különösen Lore, a nagylány kálváriája, aki egymaga tartja össze testvéreit, próbálva megfelelni az elvárásoknak. Ez pedig hatalmas feladat, Rosendahl mégis könnyedén teljesíti: minden mozdulata, megtört tekintete csak mélyebbre rántja a nézőt, egyértelmű hősének tekintve ezt a kamaszlányt.

Az ilyen és ehhez hasonló filmek bizonyítják, van értelme a művészi jóvátételnek is, mert ezzel globális formában jut el az üzenet mindenkihez, aki arra érzékeny. Belegondolni sem merek, milyen lehet a mai gyermekek élete a háborús övezetekben, összetehetem a két kezem, hogy nem volt még soha hasonlóban részem és csak reménykedni tudok abban, hogy a leendő gyermekeimnek sem kell ilyen módon teherként viselniük tetteim következményeit. Ha már felelős felnőtt lesz valakiből vagy már éppenséggel az, pontosan tudja, miről beszélek. Ugyan elsőre voltak kétségeim a témát illetően, de a nélkülözés és az egymásra utaltság összehozott a szereplőkkel – hiszen nekik semmi sem maradt az erdő kellős közepén, mint az egymásba vetett hit és az értük való szurkolás a vászon másik oldaláról. Értékelés: 8/10