2012-ben a Bosszúállók első része letarolta a világot, anyagilag és szakmailag a csúcsra értek a szuperhős-filmek. A kevés fanyalgó hang mellett egyöntetűen zúgtak a fanfárok, tömegek árasztották el a mozikat világszerte, a franchise-termékek is eszméletlen mennyiségű pénzt hoztak a Disney-Marvel háza tájára. Bebizonyosodott, filmes tendenciák között a képregény-adaptációk a leginkább megtérülő befektetések, leszámítva néhány csúfos kudarcot – ami nem a Marvelhez köthető. Idén, három évnyi további univerzumépítés (Vasember 3, Thor 2, Amerika Kapitány 2 és A galaxis őrzői) után újra összeálltak a Bosszúállók, hogy ezúttal egy közvetve általuk létrehozott fenyegetést győzzenek le, egyszersmind a felvillanó ellentétekkel és új karakterek bevonásával előre vetítsék a mostani csapat kudarcát, megteremtve a kontinuitást ebben az igencsak népes galaxisban.

A Hydra a végnapjait éli, épp az egyik utolsó nagy bázisukra csapnak le sokak kedvenc hősei. A rajtaütés során szembe találják magukat a mutáns Maximoff-ikrekkel, akik Strucker báró hathatós segítségével igencsak impozáns képességekre tesznek szert. A rajtaütés sikere ellenére Stark és Banner ismét eljátszik az Ultron-program gondolatával, mely mintegy védőhálóként működhetne a Föld védelmében. Ezúttal a mesterséges intelligencia megalkotásában Loki jogara és annak eddig ismeretlen képességei lesznek segítségükre és megalkotják az első nyers verziót. Ez azonban érdemi felügyelet hiányában kiszabadul és kivételesen nem világuralmi, hanem világpusztítói törekvéseknek áll neki. Ebben lesznek segítségére az ikrek, akik évtizedes traumával küzdenek a Stark Industries-nak köszönhetően, így igencsak ütős trióként szedik szét a hősök csapatát.

Joss Whedon a logikus változtatások ellenére nagyon is impozáns alkotást hozott tető alá, ha hihetünk neki, akkor utoljára ebben a filmes Marvel-univerzumban. Ugyan sok a negatív vagy legalábbis kevésbé ajnározó értékelés, mint volt 3 éve, de sokan el is felejtik, mekkora feladatot vett a vállára ez a felvonás. Nem csak az eddigi filmekre kellett reflektálnia, de az eddigieknél is nagyobb léptékű folytatásokat is úgy kellett felvázolnia, hogy önmagában is helytálló alkotás maradjon. Ehhez az eddigi legjobb Marvel-főgonoszt sikerült vászonra vinni, természetesen Loki után – már ha ő tekinthető főgonosznak. Ultron alakja nem más, mint egy digitálisan megalkotott Übermensch, aki objektív éleslátással és emberfeletti tudással felvértezve a Föld egyetlen reményeként nem az emberiség megmentését, hanem annak kiirtását látja megoldásnak. Ehhez azonban nem csak az ikrek segítsége, saját tudatának hadseregnyi robotba klónozása, de testének teljes újratervezése is segít. Ez azonban önmagában hordozza saját későbbi vesztét is, mert az emberi tudatnál (Banner-Stark) is erősebb alapot, Loki pálcájának erejét használja fel.

Aki nem ismeri a Marvel-univerzum ezen szegletét, annak kicsi spoileresebb lesz a következő pár sor. A galaxis őrzői erőteljesen bedobta a filmes köztudatba a Végtelen kövek létét, amit ez a film ki is bont és egységes halmazzá formálja, hogy a következő, kétrészes Végtelen háború alcímet viselő Bosszúállók-kaland már teljes mértékben csak a történetre fókuszáljon, nem kell háttérmagyarázatokkal bajlódni. Az eddig megismert kövek szinte egytől egyig megfordultak a Föld környékén: Thesseract, Loki pálcája, az Aether és az ellopott kő A galaxis őrzőiben. Ezek majdnem egyidejű megjelenése végképp a Föld felé fordítja Thanos figyelmét, aki minden eddiginél elképesztőbb ellenféllé válik majd.

A csapatépítés most inkább rombolásba fordult át, a bizalmatlanság felütötte a fejét, a két markáns alfahím, Amerika Kapitány és Tony Stark között meghúzták azt a határvonalat, ami elindítja a Marvel-hősöket a Polgárháború eseményei felé, ami a képregényeket ismerők számára nem sok titkot rejt azzal kapcsolatban, miért is van szükség az Ultron kora végéig megismert új vagy eddig csak kiegészítő karakter csapattá kovácsolására. Ugyan eddig is voltak sötétebb fellegek az égen, amik beborították hőseink hangulatát, de az elkövetkezendő események már jóval komplexebb és leépítőbb jellegűek, mint a Vasember 3-ban pánikbetegséggé finomított alkoholizmus kérdésköre. Ezért is bízhatunk abban, hogy további eufemista szépelgésre nem kerül sor – bár mind a Polgárháború, mind a Végtelen háború ismerői előtt egy karakter létének kérdése villan csak fel, amelyre a Polgárháború végén kaphatunk leghamarabb választ.

Whedon emberfeletti írói-rendezői munkával minden vállalását tudta teljesíteni, aminek tudatában bajnokként vonulhat vissza a Marvel világából. Hihetetlen odaadása és háttérismerete fényében csak bizakodhatunk, hogy a Russo-testvérek nem csak A tél katonája kapcsán tudtak villantani egy embereset, de mind a Polgárháború, mind a Végtelen háború rendezése kapcsán elkél a tehetség és szorgalom. Ez két olyan fordulópont a Marvel világában, amely révén újabb 10 éves etap következhet új karakterekkel, akár beépítve a Netflix-en már sikerrel debütáló Daredevilt, akár a későbbiekben érkezőket is. Kevin Feige zsenije eddig sem kérdőjeleződött meg, a 2019-ben záródó Phase 3 után pedig teljes sorcsere következik, immár megalapozva a kozmikus történetek egész sorának.

Külön a szereplőgárdával nem foglalkoznék, egyrészt szinte senkinek sem kell bemutatni őket, másrészt pedig mindenki zsigerből hozza ezeket a figurákat, most annyival árnyaltabbak, hogy az esendő, emberi oldaluk is előtérbe kerül, ami mind a Polgárháború eseményeit villantja fel. Az újak közül Paul Bettany Víziója volt előzetesen aggodalommal övezve részemről, de teljes mértékben megnyugodtam, mind az írók, mind a színész ráérzett arra a gyermeki ártatlansággal övezett személyiségre, mely egy frissen ébredő tudat zsigeri velejárója, ha nem rögtön a negatívumok érik, hanem van ideje rácsodálkozni a világra.

Értékelés is kell, mert ez alapján helyezik el a mozinézők a lajtromban. Sima 8/10, ami az eltelt évek és A galaxis őrzőinek fantasztikus stílusa miatt nem lehet magasabb.