Lezárult a 2014-es díjszezon az Oscar-gálával, így ismét a látványfilmek, a közönségsikerek felé billen a mozis mérleg nyelve. Ez valahol nem is baj, mert ha megnézzük, hogy idén is mennyi drámával acélozták meg lelkünket a legjobbak, akkor tényleg felüdülés látni egy olyan magyar produkciót, mint a Liza, a rókatündér, de olyan stíluskísérletet is, mint a Chappie. Sci-fibe bújtatni teremtéstörténetet, vallást, társadalomkritikát ritkán bizonyul rossz döntésnek, most mégis nagyon negatív a visszhang. Legalább annyi megvetés kering Neill Blomkamp harmadik nagyjátékfilmje körül, mint a Watchowski-tesók szokásos nagy buktája, a Jupiter felemelkedése kapcsán. Pedig mind a két alkotás képes érdemeket is felmutatni, igaz, jelen cikk tárgya bőven többet, de egész egyszerűen a szerzői filmek mostanság elszállnak az eleve elrendeltetett tartalom felé, maximum a színészválasztás révén érvényesülnek a stúdió elvárásai. Jelen esetben is hasonló a helyzet, azzal a különbséggel, hogy itt az előzetes alkotóval szembeni elvárások hátra hagyásával és nyitott elmével olyan üzenet- és szimbólumhalom teríti le az embert, ami ritkán sajátja a modernkori stúdiófilmnek.

2016-ra annyira súlyos probléma a Dél-Afrikai Köztársaságban a bűnözés, hogy egy fegyvergyártó cég kidolgozza a Cserkész-programot, melyben előre programozott robotok segítik a rendőrség munkáját. A bűnözés visszaesik, állandóak a rajtaütések, így a bűnözők kénytelenek belátni, nem a robotokkal, az irányítójukkal kell megbírkózniuk. Foglyul ejtik Deont (Dev Patel), aki vezető programozóként felel a projektért, szabadidejében pedig megalkotta otthon az első mesterséges intelligenciát. Fogvatartói nyomására beüzemel egy leselejtezett robotot, aki a Chappie névre hallgat - ami egy rágómárka arrafelé, nem kutyakaja. A gyermeki öntudatra ébredő mesterséges intelligencia (Artificial Intelligence - A.I.) sajnálatos módon a gettógengszterek iránymutatásai szerint nevelkedik, így mire kamasz lesz, be is veszik az utolsó nagy buliba. Eközben azonban a fegyvergyártó másik projektjéért felelős katona, Vincent (Hugh Jackman) nem jut elég támogatáshoz, így megfúrja Deon projektjét, hogy az ő Szarvas névre keresztelt repülő D-209-es tankszörnye kerüljön pozícióba.

A történet finomságaira direkt nem térek ki, mert iszonyatosan élvezetes látni, hogy a megrekedt szellemi szinten élő bűnözők gyermeknevelése mennyire visszás és öngerjesztő folyamatként automatikusan kitermeli saját új generációját. Ezzel párhuzamba állítva elmélázhatunk azon is, hogy vajon hogyan is viszonyulna az ember, Isten teremtménye ahhoz a gondolathoz, ha tényleg önálló tudatot lenne képes alkotni. Egyetemes jóra szánnánk, vagy tipikusan rossz kezekbe kerülve az emberiség végét jelentené? Kapzsiságtól, hatalomvágytól és még megannyi önös emberi érdektől vezérelve az utóbbi lenne valószínű, de vajon lenne-e olyan küldetéstudattal bíró ember, aki képes lenne ezt a gyarló cselekménysort az emberiség hasznára fordítani? 

A mélyebb filozófiai lehetőségeket inkább csak megpendíti egy-egy jelenet, a társadalomkritikus hangvétel azonban Blomkamp sajátja elejétől fogva. Ahogy a kisstílű gengszerek először megijednek Chappie-től, majd pedig összeverik és Molotov-koktélt dobnak rá, ezer szónál is szemléletesebben mutatja meg az ember igazi énjét. Olyan nukleáris családokra jellemző kettős nevelési szatírát kapunk Yolandi és Ninja révén, ami nem csak az elvált szülők gyermekeinek sorsa. A bűnözők csak ironikus skiccek, akik eleve elrendeltetett szerepükben tetszelegve megkísértik Chappie-t, a teremtett lényt, akinek alkotója szerint neki szánt szerepe alapján az emberiség új hajnalának előfutára lehet. Igen erős keresztény szimbólum, nem vitás, nem is csoda, hogy konkrétan nem is tolják a néző arcába.

Ehelyett sokkal kommerszebb módon a genszterré nevelés pamfletjét látjuk, amivel megpróbálják elvenni a félelemfaktort a jelenségből. Hisz iskolázatlan, erőszakra hajlamos és reménytelen embereket mutatnak meg, akiket tényleg csak a golyó vagy a titán páncél állít meg. Ezen erőhatás elvételével még akár szerethető embereket is kapunk, akik csak egy kis iránymutatásra várva képesek megváltani magukat önnön múltjuk bűneitől.

És már megint a keresztény szimbolika. Ne kerülgessük, ez egy megváltó-történet, amelyben egy isteni programozó megalkotja a digitális kis Jézust, akit rossz kezekbe kénytelen adni, de végül megváltják egymást és találn idővel a világot is. Órák hosszat lehetne elemezni ezeket a szimbólumokat, ezért így rövidre is zártam magamban. Dev Patel hiteles kocka, mint mindig, csak elég motivációt nem kapni tőle. Hugh Jackman inkább csak színészkedik, semmi több. Sharlto Copley most csak a testjátékával szerepel, de mint kiskamasz robot, iszonyatosan hiteles a mozgása, a viselkedése, a reakciói. Már az új Majmok bolygója kapcsán is elhangzott, de ez itt és most tovább erősíti, a mo-cap (motion capture - digitálisan rögzített mozgás) színjátszás is legalább annyira jelentőségteljessé válik, mint a hagyományos színészkedés. Azon azért elgondolkodtam, hogy vajon Sigourney Weaver csak azért kapott itt szerepet, mert a következő Blomkamp filmben, ami az Alien folytatása lesz, szerepet kap(hat). Yolandi és Ninja, a Die Antwoord rapbanda tagjaiként ugyan nem váltják meg a világot, nem nyomnak egy Eminem-szintű 8 mérföldes alakítást, de mind a stílusnak megfelelő hitelességgel, mind a zenei közreműködéssel üde színfoltját jelentik az utóbbi évek sci-fi felhozatalának.

Ezen zengedelmek mellett azonban el kell ismernem, Blomkamp egy dologban hibázott. Erre a sztorira az emberiség per pillanat nincs felkészülve, globális szinten csak egy 50 millió dolláros bohóckodásnak tűnik, amiben rossz arcok bajba kevernek egy gondolkodó robotot. Ezek a gyors sarkítások minden alkotó és kritikus rémálmai, hiszen ugyan van lehetőség egy mondatban értékelni és véleményezni alkotásokat, de azok annyit is érnek. Itt a szerzői szándék igyekezett legalább említés terén kitérni arra az ezernyi szálra, ami egy A.I. létrejöttével megtörténhet és figyelemre méltó, már ha a környezetet vesszük alapul. Ettől függetlenül a közönség szájíze megint keserű marad, ahogy az már Wachowskiéknál is állandóan megesik. Hiába a pénz, a mondanivaló, ha arra nincs befogadó közönség. A civilizációs fejlődésünk ezen szakaszán csak pár forradalmi gondolkodó és szaktudós tekint a jövőbe, az emberiség nagy része még csak most néz szembe a múlt démonaival. Elég csak az Oscar-díjátadó legjobb filmjes jelöltjeit megnézni: az Amerikai mesterlövész az iraki szerepvállalást járja körül, a Kódjátszma egy utolérhetetlen tudós szexualitása miatti boszorkányüldöztetésével és halálával záródik, a Selma pedig egy újabb amerikai bocsánatkérés a feketék szegregációja miatt.

A jövő előttünk áll, tanuljunk a múlt hibáiból és ne gördítsünk akadályt a forradalmian zseniális ötletekkel előálló egyének elé. Mert csak bukunk rajta és visszacsúszunk a sötét középkorba. Értékelés: 7/10.