Prolihisztor

Az Alkonyat leáldozása után egy történetét tekintve radikálisabb és társadalomkritikusabb széria uralja a Young Adult-filmek táborát, Suzanne Collins Éhezők Viadala-szériája. A három kötet filmes adaptációi egyre nagyobb anyagi sikert könyvelhetnek el, aminek okán a 3. kötetet ketté is bontották, ahogy az élelmes produceri előrelátással ildomos. Ennek eredménye is megvan, az eddigi legvitatottabb epizód készülhetett el, a leggyengébb amerikai nyitó hétvégi bevétellel (123 millió $, szemben az első rész 152 és a második rész 158 milliójával). A teljes harmadik kötet kronológiai megfelezésével épp a gyengébb szegmens került a mozikba, bőséges negatív kritikát generálva és erősítve a kettébontások elleni felhangokat. Hiába vitte végig a projektet Francis Lawrence rendező, az eddigi két filmje okkal kapott negatív megjegyzéseket is.

Katniss túlélte a Nagy Mészárlást, kimenekítik a 13. körzetbe, ahol az ellenállás gyűjti erőit. Főhősünket megtöri a tény, hogy Peeta a Kapitólium foglya lett, őt személyesen pedig az ellenállás vezáralakjává, a Fecsegő Poszátává szeretnék változtatni. Jó kamaszlányhoz méltóan végig is vívódik minden egyes dilemmán, egyetlen biztos vonalat sem követve. Ez a fajta útkeresés nem csak a lázadásban vállalt nyilvános szerep ambivalenciáját, de magánéletének bizonytalanságát is hektikusan imbolygóvá teszi. Hol Gale, hol Peeta az, akit közel érez magához, miközben nap mint nap meg kell felelni a Poszáta szerepének. Ez utóbbi révén szembesül a 12. körzet porig bombázásával és a lakosság szinte teljes körű kiirtásával, mely annyira felkorbácsolja a benne dúló indulatokat, képessé teszi az ellenállás jelképévé válni – még ha csak a kamerák előtt is.

A kettéosztott regénynek kezdjük a hátulütőivel. Viszonylag kevés cselekménydús szituáció zajlik a könyv első felében, sokkal inkább a belső vívódás jellemábrázolásával szembesülhetünk. Ezt a film ügyesen igyekszik is kerülni, nem belefojtani a szériát a nyivákoló tinihangokba. A 13. körzet aprólékos bemutatása, az ellenállás erejének és múltjának érzékeltetése tágabb kontextusba emeli az eseményeket, így lehetőséget adva a történet nagyságának érzékeltetésére. Az eddigi társadalomkritikus, zömmel Kapitólium-ellenes, nagyhatalmi erőfitogtatást megkérdőjelező ábrázolásmód mellé a gerilla hadviselés, a földalatti mozgalmak és a kisember ellenállása az erőfölénnyel szemben mind szép dramaturgiai ízt adnak a demokratikus tanmesének. Mert ez szépen vázolt, idilltől mentes, poszt-apokaliptikus mese a demokrácia erejéről, az alulról szerveződő népuralomról, a magad uram-mentalitás erejéről. Mindezt egy kamaszlány megtört szellemének mind mélyebbre és mélyebbre taposásával, fizikai és lelki terrorizálásával kapjuk kézhez, hogy érezhessük, mennyit is képes elviselni az emberi szellem és test.

Az erények egyértelműen a színészi alakítások és a könyvhöz képest ügyesebb dramaturgia mellett szólnak. Alakítások terén Jennifer Lawrence már rég Katnissként aposztrofálható (bár tény, nem annyira éhező karaktere mind a mai napig bőséggel okoz felháborodást a fanatikus rajongók körében), árnyaltan és érzékenyen hozza a megtört lány figuráját, még ha néhol kicsit hirtelen váltásként robban ki belőle az érzelmesebb megnyilvánulás. A korábbiakban fontosabb karakterek még jobban perifériára szorulnak, Josh Hutcherson Peetája összesen 4 jelenetnyi lehetőséget kap a filmben, de aki ismeri a regényt, ismeri az okokat is. Ez a hosszabb altatás megfelelően felvezeti a karakter visszatérését és a személye körül ezek után felmerülő kérdések problematikáját. Gale-ként Liam Hemsworth még mindig csak biodíszlet a női nézőknek, kevés motivációval és inkább szenvedő arcszerkezettel. Haymitch (Woody Harrelson) és Effie (Elizabeth Banks) hozza a szerves kapcsolatot az eddig látottakkal, miközben mindketten saját személyes pokluk mélységeit járják meg, mégis a legszórakoztatóbb figurák maradnak végig. Plutarch szerepében Philip Seymour Hoffman utolsó előtti megnyilvánulásainak lehetünk szemtanúi, így természetesen felértékelődik minden vásznon töltött másodperce, de enélkül is az egyik legjobb alakítás az övé. Az elnökök pedig megadják a politikai játszmák minden járulékos mocskát, Snow (Donald Sutherland) a kegyetlen diktátor, aki a kórházakat is bombázza, míg Coin (Julianne Moore) a megkérgesedett szívű özvegyasszony és elnök, aki végletekig pragmatikus és uniformizált körzet élén építgeti a civil és katonai ellenállás erős alapjait.

Egy-két szempontból érthető kettéválasztás eredményeképp a leginkább akciószegény epizódon lehetünk túl A kiválasztott 1. részével, de érdemes megjegyezni, ez főleg a karakterek árnyalásának és az ellenállás felfuttatásának az epizódja volt. Innen már csak fentebb van, elvégre két komoly ütközet van hátra az akcióbuzik örömére, kevesebb lelkizés mellé sokkal több drámaiság kerül majd a lázadók Kapitóliumig tartó menetelésében. Értékelés 7/10, ami főleg a színészgárdának és Jennifer Lawrence betétdalának érdeme. Egy év múlva pedig a nagy finálé! És egy kis utószó: megy feliratosan a mozikban, vidéken is (pl. Békéscsaba, Debrecen, Szeged, Székesfehérvár, Veszprém), nem csak a Cinema City hálózat tagjai, úgyhogy aki teheti, nézheti eredeti nyelven.

Míg tavaly a Gravitáció, idén a Csillagok között pályázott arra, hogy a székekbe szögezze a nézőket egy-egy epikusabbra szabott űrkaland révén. Alfonso Cuarón filmje tarolt is, bevételek (2013 8. legmagasabb bevételt produkáló alkotása)  és Oscar-díjak  (7 arany szobrocska, többek közt legjobb film, legjobb rendezés) terén is. Ha pedig Christopher Nolan megszerzi főszerepre a mostanság legjobban teljesítő férfi színészt, Matthew McConaughey-t és kilövi az űrbe, hogy mentse az emberiséget, ott bizony elég magas elvárásoknak kell megfelelni. Ami csak részben sikerült…

Valamikor a nem túl távoli jövőben a Föld már nem az az otthon, ahogy most tekintünk rá. Éhínség sújtja a földlakókat, a termesztett növények állandó veszélynek vannak kitéve pl. a penésszel szemben is. Globális megszorítások vannak a minél hatékonyabb élelmezés végett, pazarló életmód helyett földművelésbe fog mindenki, köztük a régebben űrhajósnak kiképzett Cooper (McConughey) is. Özvegy férfiként neveli két gyermekét, velük él apósa is, miközben napról napra sorvad el benne a tehetség és a kutatószellem. A „véletlenek” egész sorának köszönhetően azonban bekerül a mai önmagához képest vegetáló törpeként ténykedő NASA projektjébe, hogy vezetésével lakható bolygót keressenek a megmaradt emberiségnek. Ehhez azonban bizonytalan évekre, évtizedekre is magára kell hagynia a családját, csak hogy kellő drámaiságot kölcsönözzenek a hátrahagyottaknak is.

Nem voltak felfokozott elvárásaim, de a korai kritikák, valamint ismerősök visszajelzéseinek túlnyomó része elképesztően jó filmről tanúskodott, néhol az „életem filmje” kitétel is olvasható volt. Azonban én ezt nem éltem meg, sőt! Hozzá kell tennem, a méltató vélemények jelentős része IMAX-élmény hatására következett be, míg én csak 4K-ban ültem végig a filmet. Ettől azt reméltem, jobban a sztorira helyezhetem a hangsúlyt, ami pedig ordas nagy hiba volt. Idő- és űrutazós filmekkel kapcsolatban alapból vékony jégen táncolnak az alkotók, így vagy látvány, vagy sztori terén kell embereset virítani. Látvány terén nincs is kifogásom, bár a 4K nem hatott olyan mértékben, hogy azt mondhassam, felejthetetlen volt a film. A fekete lyukban való első utazás valamint Cooper magányos repülése volt emlékezetes, a fagyott bolygó, ami plakátokon is szerepel, gyönyörű kivitelezés eredménye. Történet terén pedig, ha relatíve SPOILERMENTES akarok lenni, Murph (Mackenzie Foy/ Jessica Chastain) szobájában észlelhető gravitációs anomália megfejtése sem tartott a 30-40. percnél tovább. Kiszámítható volt minden nagyobb fordulat, mert emberi fejjel gondolkodva mi is csak az önzést és kisajátítást ismerjük, az önfeláldozás fajmentő mivolta kikopott a fogyasztói társadalomból.

Színészek terén csak kicsit jobb a helyzet, McConaughey újra szoborvárományos lehet, iszonyatosan erős a jelenléte, minden pillanat, amikor megtörik, bennünk is megszakad valami. Anne Hathaway mint kutató csak biodíszlet, annak is csak átlagos. Karakterében kellene vívódnia a tudósnak és a nőnek, de minden esetben az utóbbi nyer, ami megint csak az emberi gyarlóságot erősíti. A másik Nolan-színész, Michael Caine hasonlóképp hozza az esendő embert, az idős tudóst, aki életművét teszi fel fajunk megmentésére, még ha kisebb hibával is a motivációs rangsorban. Emellett van még valaki, aki ezt a vonalat, a zsigeri embert hozza, de mivel őt semelyik előzetes nem fedte fel, maradjon is homályban a kiléte. Neki köszönhetően sikerül teljes mértékben lerántani a porba a küldetés magasztos voltát, meghasonult és önző emberek kétes motivációkkal nem tudják sikerre vinni a projektet. Akinek tiszta indítékai vannak, az Cooper, aki mindenáron vissza akar jutni a családjához, elvégre ígéretet tett. Így a szeretet lett az az erő, ami képes dimenziókon és időn át felhajtóerőt biztosítani ahhoz, hogy szembeszálljunk minden nehézséggel, harcoljunk a végsőkig és készek legyünk az önfeláldozásra. Egyetlen igazán odaadó teremtmény van a filmben, aki felnő Cooperhez, az pedig T.A.R.S., az egykori katonai robot, aki humorral és iróniával felvértezve ellensúlyozza a drámaiságot, több életet emelve a filmbe, mint Cooper 3 kutatótársa együttesen.

Arról nem beszélve, hogy tudományos szinten is voltak hiányosságok vagy tévedések, de hogy ez mennyiben a szinkronfordító vagy az írók (aka Nolan-tesók) hibája, nem tudom. A levegő összetételét lazán összegzik 18%-os nitrogéntartalommal jellemezni csak olyan 60%-os aránybeli tévedés, amiben az első google-keresési cikktalálat a Wikipédiára már orvosolná is. A másik szembeötlő hiba az első vizes bolygó meglátogatásának időintervalluma volt. A földinél 1.3-szer nagyobb gravitációban 1 óra 7 évnek felel meg. Ismét SPOILER, az így elvesztett 23 év összességében 3 és fél órát feltételez nagyjából, de a sztorivezetés ennek nagyjából 70%-ára se adna igazán okot.

Lehet, hogy én most éltem meg azt, amit tavaly azok, akik nem IMAX-ben nézték a Gravitációt, de most őszintén azt érzem, minden pozitív pillanatot egybevéve sem átütő élmény gazdája lettem a bő két és félórás játékidő alatt. Sem a látványvilág összessége, sem a történet egésze nem tudott berántani a saját világába, csak momentumok maradtak, amik miatt kalapot emelek, de ez itt és most kevés volt. Zenei téren Hans Zimmer hozta a megszokott színvonalat, de önmagában ez sem tette számomra kötelező hallgatnivalóvá a soundtracket, igazából nem is biztos, hogy erre a filmre bármilyen téren is sokáig emlékezni szeretnék. Hiányérzet maradt bennem a vetítés végére, egy nagy miértre nem kapva választ: Miért mentsük meg az emberi fajt? Értékelés 6/10

Elérkeztünk a klasszikus történetek újraértelmezéseihez is, elvégre az eredettörténetek korát éljük, bár ott eddig jobbára csak szuperhősök tanyáztak. Ez a mai világban nem probléma, lehet az 1440-es évekbe is szuperhőst fialni, csak jól legyen felépítve az az Origin. Az sem baj, ha nincs egy masszív nemzetközi húzónév, elvégre felépíteni akarunk valamit, aminek az első mérfölkövéhez bizonyítani vágyakozó színészt keresünk. Ha ez megvan, akkor jöhet is a forgatás, elvégre a bombabiztos forgatókönyvünk és a megfilmesítésre szánt 70 millió dollárunk jó kezekben van egy elsőfilmes rendező (Gary Shore) tehetséges markában. Hogy mi miatt lett mégis megkérdőjelezhető a végeredmény, kicsit később.

Vlad herceg sanyarú sorsa veretes kerettörténetben kerül fia által elmesélésre: a fiatal herceget 1000 sorstársával egyetemben édesapja adta a török szultán seregébe annak kérésére. Apja büszkesége után kajtatva Nyársas Vlad néven rettegett katona válik belőle, aki lépten-nyomon karóba húzatta falvak teljes lakosságát. Tetteitől megcsömörlötten hazatér, hogy Erdélyt újra gatyába rázza a török rabiga ellenére. Hiába minne jószándék, ha az ifjú szultán újabb 1000 fiút kér a seregébe. A kor szellemével ellentétben a modern gondolkodású Vlad inkább egymaga száll szembe a törökkel, csak hogy védje fiát. Ennek ára van, amit a Törött Fog-hegy mélyén élő vámpírral kötött sötét szövetsége révén fizet meg. Emberfeletti ereje révén képes lesz megtörni a török megszállókat, azonban nagyobb árat fizet tetteiért, mint valaha is gondolná.

Mielőtt kis hazánk elmélyülhetett volna a Toldi filmtervének elutasításának fátyolos sivárságában, jött ez a jó kis október 23-ai film, hogy emlékeztessen, az egykori megszállók milyen nyomorba is döntöttek minket akkortájt. Figyelmeztető jelzés, hogy a tervezett 2 és fél millárd forintos költségvetés hétszereséből készült erdélyi vámpírlegenda legújabb feldolgozása is igencsak gyatra számítógépes effektekkel van teli. A messzi vágóképek homályosak, gyengék és túlszaturáltak, szinte nincs realisztikusan hihető köztük egy sem. Mind egy átlagos, legalább kétéves PC-játék képi világát hozzák, az akciójelenetek pedig csak utánuk jönnek a sorban. Drakula első ütközete vámpírként annyira izgalmasra sikeredett, hogy azt inkább egyleszúrt és a földre rogyó török katona melléből kiálló kard élén követhetjük végig szuperközeliben. Mondanom sem kell, mit jelent mindez: majd egyperces megspórolt színész- és díszletmunka, bár hozzáadott érétk hiányában csak betagozódik a parasztvakítások sorába.

A szereplőgárda alapjáraton nem rossz, bár vannak negatívumok itt is. Luke Evans végre megkapta az első nagy költségvetésű főszerepét, amiben inkább a a felsőteste domborít meg a CGI-maszk, amit egy-két vámpíros megmozdulására rendereltek. A nagy szerelmet szimbolizáló feleség szerepében Sarah Gadon csak esztétikai jelenség, bár tény, igyekeztek az összkép messze legjobb nőjét odabiggyeszteni motiváció címén. A főgonosz, mármint az ellenséges Mehmed szultán szerepében Dominic Cooper, aki a Marveles megjelenéseket leszámítva kezdi bedolgozni magát korosztályának főg€cijei közé, hiszen mindenhol ő lesz a rosszarc. Ettől függetlenül akármelyiküket is veszem alapul, bárki eljátszhatta volna a szerepüket, nincs igazán emlékezetes momentumuk. A gyermek Ingeras szerepében Art Parkinson látható, aki egyben a narrátor is a film elején és végén, bár közte meg ütnivalóan bárgyú és alig várjuk, hogy a törökök verni kezdjék kiképzés címén. Sajnos ez a megváltás is elmarad, így csak Charles Dance fikarcnyi szerepe marad, amiben legalább csekély örömünket lelhetjük. Az eredettörténet szerint ő lenne Drakula demóváltozata, akinek a tervezett mítoszépítésben még fontos szerepe lesz. Bizony ám, ez az etap csak felvezetett pár szörnyfilmet, amikről egyelőre pontos információink nincsenek, de a bevételi oldalt elnézve félhetünk, bár csak a filmek minőségétől.

Ha már nemzeti ünnepen megyünk moziba, látatlanban is a Harag az, ami ajánlanék, már csak a közelmúlt aktuálpolitikai eseményei miatt is közelebb áll szívűnkhöz a tankba szorult legénység akciódús története, mint ez a kihipózott keménységű és logikátlanságban tobzódó, tv-filmek szintjét éppen hogy csak meglépő effektekkel bíró alkotás, mely nagyjából az Én, Frankenstein mellé szúrható. Értékelés: 3/10

A 2010-es évek újfajta zsáner felé terelték az 50+-os férfi színészeket. Egytől egyig igazságosztó karakterekbe menekülnek, ki több, ki kevesebb sikerrel. Liam Neeson már trilógánál tart a bosszúálló ügynökapu szerepéve, Denzel Washington épp elég vastagon húzta be neve mellé a pozitív strigulát, Keanu Reeves részéről még csak előzetesnél tartunk, de ott is hatalmas elvárásokkal néz szembe. És akkor itt van az egykori Bond, Pierce Brosnan, aki Neesonhoz hasonlóan már a 6. X-et átlépve is ülepek szérúgására adta a fejét. Az eddigi pozitív élmények mellé épp ideje volt egy gyengébb változat, nehogy túl nagy önbizalma legyen a modern nagypapáknak.

Összeesküvésekben gazdag, több nagy fordulatra építkezni szándékozó történetünk szerint a leendő orosz elnök múltjában lenne egy kisebb probléma, amit a CIA és az orosz titkosszolgálat is felejtene bőszen, de a kiiktatások során rossz emberrel végeznek a főhős Devereaux (Brosnan) szeme láttára, akit ráadásul épp a likvidált illető megmentésére küldenek. Micsoda katyvasz rögtön az elején! A távcső túlvégén pedig ki más lenne, mint a főhős által kiképzett legjobb tanítvány... Mindezek után egy Belgrád-centrikus üldözéses verseny veszi kezdetét, egyik oldalról a közbeavatkozó Devereaux bőrére megy a játék, másrészt pedig a konteó-gyártó CIA-fejesek helyszínen lévő nagyjai közül megy a ki a nagyobb ganef-típusú önzőzés.

Ahogy a történetből is látszik, nem Oscarra gyúrtak az írók, meg nem is John le Carré írta az alapot, ettől azonban lehetett volna izgalmas is. De nem lett, és ennek nem csak a hozott anyag, hanem a hozzáadott érték is vastagon felelős. A régi Bond mellé régi Bond-lány is dukál Olga Kurylenko révén, de a minek kategória villog rendesen: nagyjából halál mindegy lett volna, ki játsza el a délszláv történelem mocskából kiemelkedő és évtizedre eltűnő lány szerepét, mert annyira jellegtelenre sikerült szegény, mint a sótlan nokedli. Drámai jelenetek terén senki sem találta meg az érzelmes oldalát, a keménykedő akciók során Brosnan isiászkrém helyett valami csípős maszlagot használhatott, mert grimaszolt és műmájerkedett végig, mint urológusnál az egyszeri páciens. Karrierje úgyis a laza szépapák felé tendál, romantikusra veheti most már a figurát, nem kell erőlködni, a műfaj jobb szerepeivel már úgysem őt keresik fel.

Igazából sajnálatos, hogy nem sikerült a témából érdemleges eredményt felmutatni, főleg, hogy nem egy ügyetlen rendező ült a kamera mögött. Roger Donaldson neve olyan filmekből lehet ismerős, mint A banki meló, a Beavatás, a Tizenhárom nap - Az idegháború, szóval nem egy elsőfilmes, aki megszeppent a balkáni téma fajsúlyától. Inkább tűnik ez biztonsági munkának, amit ki szoktak osztani a stúdiók egy-egy nagyobb meló előtt, amit csak alátámaszt a tény, hogy Donaldson fogje rendezni a Nyugaton a helyzet változatlan új adaptációját. Mondjuk ezek után nem lennék magabiztos az ő helyében. 

Érthető a forgalmazó húzása, hogy a címben szereplő evidencia helyett egy hónappal előlrébb hozta a bemutatót, mert innentől kezdve a feledés homályába veszne bárkivel szemben is, most viszont legalább esélyes a többiekkel szemben. Most nem kell a Haraggal, a Csillagok közöttel, a John Wickkel küzdeni, csak a Jobb, ha hallgatsz és a Kétarcú január az ellenfél, bár ebben a súlycsoportban ezek inkább pályatársak lesznek és kikopnak 1-2 hét alatt a mozikból is. Értékelés: 4/10, aki teheti, vagy nézze meg még egyszer A védelmezőt, vagy bírja ki a John Wick-ig.

Ritka az, mikor összecsúszik pár iromány, de most a háztáji technikai eszköz (nevesítve laptop, az ominózus rész pedig alaplapi töltőcsatlakozó, bár ez senkit nem érdekel) hibája okán egybeolvasztok néhány kritikát - amik így inkább velős ajánlók lesznek, de igyekszem így is tartalmi mondanivalóval megtölteni pársoros sommás véleményeimet. Hazai bemutatók időrendjében sorakoztatom fel a vesézendő alanyokat, így (majdnem) olyan lesz, mintha kronológiailag minden rendben lett volna.

Elsőnek Az emlékek őre című young adult-adaptáció a soros, mely a szokványos sikerkönyvből film(franchise)-receptet követte volna, ha a gonosz é s jegyvásárlásával kritikát fogalmazó nemzetközi közönség nem dönt az ellenkezője mellett. Hiába volt alacsony költségvetés és kevés CGI, az is főleg a háttérre ment el, egész egyszerűen hidegen hagyta az embereket egy ráncfelvarrott és megfiatalított Equilibrium vs Logan's run-klón, vajmi kevés érdemi színészi alakítással. A főszereplő srác, Brenton Thwaites nem hozta azt a karizmát, amivel a The Signal esetében köröket vert itteni teljesítményére, Jeff Bridges pedig csak egy újabb bőrt rángatott le a jobb sorsra érdemes Tron-beli Flynn karakteréről. A rendező Philip Noyce négy évet pihent rá erre a rendezésre a Salt után, bár meg nem mondtam volna a stáblista hiányában, hogy köze van a projekthez. Egy relatíve érdekes koncepciót sikerült totálisan érdektelenné tenni a végére, elvéve ezzel valószínűleg minden hardcore rajongó kedvét a folytatástól. Értékelés 3/10, de csak a prekoncepció miatt.

Másodjára a vele párhuzamosan debütáló Kamuzsaruk az, amire vesztegetnék pár sort. Buddy-movie terén rogyadozik a padlás, összetartásból és hősiességből már a kibontatlan trikók is megizzadnak a boltok polcain, így ideje volt egy minimálisan eredeti csavart vinni a műfajba: mi lesz, ha két hétköznapi srác előbb poénból öltözik be zsarunak, majd a körülmények úgy hozzák, hogy nekik kell az életben is eljátszani a kékeket? Eleinte csak a szokványos füvezős-dugós lehetőségek jönnek szóba, amint átlagos emberként a jelvény előnyös oldalát élvezve kapják meg mindazt, amiről csak álmodoztak. Aztán jönnek a riasztások, az árnyoldal, nem csak a nőszövetségi tagok verik őket laposra, de a helyi rosszarcú maffiózók is rövidítenének az életvonalukon. A két végén égetett gyertya azonban előnyükre válik, megtalálják hőseink a tökeiket, tanulság levonva. Néhány ponton frenetikus, máshol pedig ellaposodó karakterektől bűzlő a komédia, de még mindig a működőképesebb fajtából - és végre egy film, amelyben nem az afro-amerikai a tökös, hanem ő a nyúlbéla. Értékelés: 6/10, mert a karakterek bénázásai ölik az addigi dramaturgiát.

Harmadik nekifutásra egy helyből kedvenccé váló alkotás, a Sráckor kerül terítékre. Richard Linklater filmtörténeti alkotása, mely 12 éven át követte nyomon ugyanazon szereplőkkel egy család és annak fiúgyermekének életútját. A változó társadalmi, politikai, magénéletbeli vonulatok tűéles korrajzot adtak az elmúlt 12 év Amerikájának hangulatáról, megspékelve mindezt családi drámával és humorral egyaránt. Mindenhol repkedtek a szuperlatívuszok a filmmel kapcsolatban, így én csak annyit mondanék, a két és fél órára készülj fel lelkileg, mert rég volt ilyen hullámvasútban részed. Együtt nősz fel Masonnel, te leszel a láthatatlan barátja, aki csak kíséri a felnövését, csendes társasága lehetsz az útkeresésben. Mindezt érzelmi ingadozásokkal tele, mellé nyomaszt a tehetetlenség érzete, majd a végén fellélegzel, hogy mindenki révbe ér. Nem spoiler, aki látott már Linklater-filmet, fel van készülve a happy endingre, még ha sajátosan tágan értelmezve is. Értékelés: 9/10, hiába a hosszú játékidő, 1-2 héten belül újranézné az ember.

Zárásképp pedig Az útvesztő, ami szintén adaptáció és szintén young adult, bár más fajsúlyokkal építkezik. A legyek urából és egy kicsit Az éhezők viadalából összeollózott alapsztori kellő feszültséggel kezeli a bezártság és kiszolgáltatottság érzését, mindezt megspékelve a felnőtté válás keserű élményeivel egy erdőszéli fiúkolesz érzetével. Az összeesküvés-elméletek kedvelői tobzódhatnak, néhol a Lost legjobb dzsungeljeleneteit megidéző történet során bőven tudunk izgulni a fiatalokért, akikhez betársul egyszem lány is. Egyedüli pontként a siratók fizikai megjelenése volt érthetetlen, a lárvatestű és fémvázas póklábú lények szenzorai hordozzák magukban a menekülést, de tervezési logikát nem nagyon láttam bennük. Ezt leszámítva a megfogyakozó csoportért bőven lehet szorítani, a sikernek köszönhetően pedig izgulnunk sem kell sokat, jövő szeptemberben jön is a folytatás. Értékelés 7/10, 

Ennyi lett a négyfelvonásos mondandó, legközelebb már hosszabb egyfelvonásossal jelentkezem.

A 2000-es években hanyatlásnak indult a maszkulin főhősökkel telepumpált, akciódús izommozi műfaja. Kevés emblematikus alkotás született, egyre inkább a sokoldalú akciósztároknak kedvezett az irány (Bourne, új Bond, M:I-széria), miközben az igazán odasózni képes szereplők csak a gonosz csicskáivá satnyultak. Ezt a mind kevésbé kedvező irányvonalat vérfrissítéssel igyekeztek módosítani, azonban a friss vér az eggyel régebbi garnitúra ereiben csörgedezve találtatott meg. Sylvester Stallone saját csúcsszerepeinek (Rambo, Rocky) meglepően jó megreformálásai után hatalmas lelkesedéssel vetette bele magát A feláldozhatóak összekovácsolásához. A vele (majdnem) egyidős garnitúra 2010-es első közös kalandja hatalmas sikert hozott, ha nem is rengette meg a bevételi listákat, de igencsak tisztességes számokkal és visszhangokkal igazolta saját létét. A sikertől megrészegedve 2012-ben egy kritikusok által is megsüvegelt folytatás következett, ahol még tovább fokozták az egy képkockára jutó retró izomcsoportok látványát. A bevételi mutatók megint csak az író-rendező-főszereplő Stallone-t igazolták, így nem volt meglepő, hogy 2014-re trilógiává érik be a korkedvezményes nyugdíjjal lassan lepihenő alakulat kalandsorozata, természetesen még tovább bővítve az így is fantasztikus stáblistát. Majd bemutató előtt egy hónappal kijött egy kalózváltozat, ami a várakozásokkal ellentétes minőségről győzte meg a potenciális nézőket és elképesztő pálfordulással szinte teljesen magára hagyták a harmadik részt – hogy okkal vagy ok nélkül, azt most fejtegessük egy kicsit.

Egyből a közepébe csapva egy börtönvonatról való fogolyszöktetés szemtanúi lehetünk, ahol a szívünknek oly kedves társaság kimenekít egy régi motoros feláldozhatót (Doc - Wesley Snipes). Új megbízatásként egy nagymenő fegyvercsempészt kell levadászniuk, aki egyike a világ legveszélyesebb bűnözőinek, ne elhanyagolható módon pedig egykoron ő is feláldozható volt (Stonebanks - Mel Gibson). Az eltitkolt információ veszélyessége (és a balul sikerült akció) miatt Barney Ross (Stallone ugyebár) ijedtében szélnek ereszti a szalag- és porckopott társaságot, hogy az eddig ismeretlen Bonaparte (Kelsey Grammer) segítségével fiatal és tehetséges, de nem kevésbé ütőképes csapatot toborozzon. A kiscserkészekkel sikerül elkapniuk ugyan Stonebanks-t, de a barátból lett ellenség nem csak ideológiailag fordított hátat egykori társainak, szemrebbenés nélkül életükre tör, amikor kell. Embereivel foglyul ejtik a feláldozhatóak 2.0-át majd Barney-nak hadat üzen. Az új (Drummer - Harrison Ford) és a régi (Trench – Arnold Scwarzenegger) titkosszolgálati összekötő, valamint ez utóbbi házi ölebének szegődő Yin Yang (Jet Li) oldalán készülne harcba szálni Barney, de a régi jó harcostársak is melléjük szegődnek. Miután kimentették a zöldfülűeket, a két csapat vállt vállnak vetve száll szembe a Stonebanks oldalán lévő fiktív volt szovjet állam hadseregének elit alakulataival, miközben szépen lezúznak egy komplett irodaházat és annak pár tömbre lévő vonzáskörzetében is jelentős destrukciós munkálatokat végeznek.

Igazából a történet semmi újdonságot nem hozott, ahogy azt várhattuk, megint a fegyverek és az izmok kerülnek előtérbe, a stratégia kimerül az „én előbb baszok oda” típusú alapfelfogásban. Ahol igazából érdektelenné válik a film, az a köztes játékidő, míg megejtik a toborzást és rákényszerülnek a mentőakcióra. Az új arcok még felületesebben kerülnek az így is elég lazán kezelt katyvaszba, már ami a színészi kölcsönhatást jellemzi. Még egymással sincs meg a kémia, nemhogy azokkal, akik miatt ezek a fiatalok a mozivászon felé fordultak. Nincs rá jobb szó, eszméletlenül unalmasra sikerült a töltelék nagyjából egy órás játékidő. Amíg az elején a megszokott csapat rombol, addig nincs nagy baj, működik a turmix, de amint hozzáadják az újszerű ízeket, nagyjából fogyaszthatatlanná válik. Szerencsére az utolsó szegmensben, ahol már nem kell karakterépítéssel és háttér sztorival pöcsölni, megy a hentelés emberségesen, de addigra a kitartó rajongók is kissé unottan kezdenek mocorogni a székben.

Akik külön bejegyzést érdemelnek, az két eddig megemlített és egy okkal nem említett karakter. Mel Gibson és Wesley Snipes megjelenése több ponton is üde színfolt volt. Míg Gibson főgonoszként dagonyázott saját sötét mélységeiben, megmutatva, milyen koros szemét lett belőle, addig utóbbinak már a puszta megjelenése is hatalmas fricska volt, elvégre Snipes hűsölt egy keveset adócsalás miatt – ezért kellett várni a megjelenésére a 3. filmig. A korábban nem említett karakter pedig az örök feláldozható-próbálkozó Galgo szerepében Antonio Banderas. Azért érdemes külön megemlíteni, mert a film középső szakaszában egyértelműen rá alapozták a poénokat, elvégre élőben előadatták vele mindazt, amihez csak a hangját adta a Csizmás kandúrban. Stallone-val közös jelenetei humorforrásként funkcionálnak, de inkább csak kínosan bő lére eresztett időtöltés, amivel egyetlen későbbi poént vezetnek fel, azt, hogy Barney figyelt végig Galgo szómenésére. Ezért igazán kár volt beleírni a hangárban zajló felkészülést, inkább lett volna a vágóolló áldozata: ezzel rövidítve a moziban senyvedők terheit, valamint némi extrát nyújtva a leendő kiadványvásárlóknak – mert oda éppen elég lett volna.

Patrick Hughes rendező túlságosan nagy tisztelettel viseltetett élő filmtörténeti lexikonként is funkcionáló színészei iránt, tényleges munkássága nagyjából egy gruppie szintjén van, aki inkább csorgatta a nyálát, semmint dirigálta a rá bízott emberállományt. Az akciójelenetek sem feltétlenül az ő érdemei, azokat a részeket rendezés nélkül is hibátlanra hozza egy ennyire embertelen rutinnal bíró társaság. A végső vágásnál illett volna határozottabbnak lennie, de még ott is lehet, hogy inkább autogrammokat és élményéket gyűjtött – na meg leendő munkát. Személyében találták meg ugyanis a 2011-es The Raid amerikai remake-jének rendezőjét, de az itteni munkássága valamint egyéb kreatív okok miatt az idénre beharangozott film forgatása átcsúszott 2015-re, amihez eddig még csak a főszereplő van meg Frank Grillo (Warrior, The Purge: Anarchy). Ezek után inkább temetném is ezt a változatot, ilyen alkotógárdával csak szégyent hozna az indonéz eredetire.

A film nagyon megsínylette a kalózkiadást, hiszen a kritikai visszajelzéseket is elnyomta az elégedetlenkedő rajongók és hobbiletöltők hangja. A hibátlan minőségű torrentnek köszönhetően kevesen gondolhatták úgy világszerte, hogy egy majd egy hónappal később érkező filmet inkább megvárnak moziban a még jobb kép- és hangminőség miatt. A mozi megalomán érzete hiányának köszönhetően pedig idejekorán ráébredt mindenki a film gyengeségeire, joggal hagyva cserben azokat, akik alkotóként hagyták őket cserben ezzel az erőltetett és agyon fókuszcsoportozott akciófilm láttán. A generációs bővítésnek csak kárát látta a franchise, az eddig sem a shakespeare-i magasságokról híres sztori az unalom fullasztó ködébe veszett. Ezek után nem lenne meglepve senki, hogy a 2000-es években agyondicsért Stallone eltemetné a már bejelentett 4. részt, valamint elgondolkodna, hogy a soron következő Rambo- illetve Rocky-film kapcsán merjen-e meglépni bármi hasonlót. Értékelés: 4/10

Ahogy azt megszokhattuk, az idei év is a képregényhősöktől hangos, ha nem lenne egy kis keserédes szájíz a teljesítmény miatt: AmKap bőven túllépte az első részt,; Pókfej második kalandja is termelte a pénzt, de inkább alulmarad az első trilógiával szemben; a Transformers eddig az év legnagyobb bevételt termelő, de egyre gyengébb megítélésű a szériában. A galaxis őrzői már rekordokat döntött idén, ahogy legalább ekkora meglepetéssel szolgált már eddig az amerikai piacon a négy nindzsa teknős új eredetsztorija. A ’90-es években 3 év alatt már tető alá hoztak egy trilógiát, amire a harmincasok nosztalgiával emlékezhetnek vissza, míg a fiatalabbnak előbb a 2003-as, majd a 2012 óta futó legújabb televíziós széria alapján lehetnek ismerősek a reneszánsz festők után elnevezett főhőseink. Jelen alkotás leginkább ez utóbbira támaszkodik, merítve a mostanság divatos realista adaptálási szokásokból.

Napjaink New Yorkját a Fürgeláb klán tartja rettegésben, akik Zúzó mester vezetésével uralják az alvilágot s utat igyekeznek törni a felvilág felé. Ebben a nagy ívű akcióban akadályozná meg őket a négy tini nindzsa teknőc, akik Szecska mester vezetésével készülnek a város védelmére. Segítségükre lesz egy riporter, April O’Neal, aki ráadásul még az eredetsztoriba is besegít alkalom adtán. A tudományos kísérlet eredményeképp mutálódó teknősök léte is már a klán gonosz terveit szolgálná, ha nem lett volna az a kis csavar a történetben. Az ellentétes oldalra kerülő teremtők és teremtmények harcát pedig viszonylat élvezetes első köntösbe sikerült bugyolálni.

A karakterek viccesek, bár érezhetően maximum a tévésorozat kiskamasz közönségének van becélozva a humor szintje. A felnőttesebb poénok nagy része pukkan az előzetesekben, de mintha a jobbakat megtartották volna a mozinézők számára – ezért is lehet pozitív a szájhagyomány. A digitális utómunka szép és látványos, egyedül a nagy üldözéses jelenetet vágták gyorsabban az ollók, hogy spórolhassanak. Az akciójelenetek, kihasználva a teknőcök fizikumából eredő előnyöket, kifejezetten ötletesek és pörgősek, fizikailag érezhető jelenlétük és erejük egyaránt. A főgonosz sajnos itt is csak széljegyzet erősségű, motivációt, mozgatórugót nem igazán ismerünk meg, csak a jó és rossz felosztás negatív megítélése alapján skatulyázzuk mi is. April szerepében Megan Fox újabb franchise-hoz adhatta a testét (mert tehetséget senki sem firtat nála), úgyhogy jól döntött, mikor Michael Bay egyik pénzfialó csecséről a másikra váltott.

Joggal állítható majd párhuzamba az új Pókember-szériával, hiszen nem csak a földrajzi elhelyezkedés (New York itt is, ott is), hanem még a sztori íve, a kivitelezés és a fő ütközet helyszíne is egyforma. Ugyanúgy toronyház tetején igyekszik a gaz ellen mérget kibocsátani, ugyanúgy az ellenanyaggal szorgoskodnak megakadályozni a városszintű mérgezést és ugyanolyan infantilis a srácok humora, mint a hálószövő 2.0-nál. Attól is joggal tarthat az instant és az oldschool rajongó is, hogy a Sonyhoz hasonlóan a már bejelentett folytatáshoz rebesgetett főgonoszok (ott Rhino és Elektro, itt majdan Rocksteady és Bebop) ne csak margóra került és még későbbi filmek felvezetését szolgálják, hanem bírjanak rendesen felépített háttérrel.

Azért is okozhatott nagy meglepetést ezen moziváltozat sikere, hiszen a 2007-es egész estés animációs film összesítve is kevesebbet hozott az amerikai konyhára, mint ez a változat csak a nyitó hétvégéjén. Nagyon nagy szükség lehetett erre a feldolgozásra, ha megnézzük, hogy az elmúlt 3 héten is dobogós volt. Hiába infantilis a humor, hiába léc egyszerű a történet, papírmasék a karakterek, akkor is kellett már ez a négy mutáns páncélos igazságosztó. Első felvonásnak elfogadjuk, rosszabbra is lehetett számítani, úgyhogy elégedjünk meg az egyszer nyújtott szórakoztatással. A rendező Jonathan Liebesman a vártnál jobban alulteljesítő titánokról váltott mutánsokra, és az X-Men árnyékában újabb mutánshorda állt csatasorba a megmentésünkért. Itthon már csak az a kérdés, vajon ez a realíve semmiből feltörő teknősalom, vagy a náluk is régebbi csontokkal bíró Expendables-csapat harmadik felvonása szerepel jobban. Netán igazodva a nemzetközi tendenciákhoz, az öregurak itthon is elhasalnak, míg a hüllők győzedelmeskednek? Értékelés a felszított nosztalgiafaktor miatt 6/10.

Amióta csak bejelentették, hogy a Phase 2 keretében megvalósítják A galaxis őrzőit, a legmegosztóbb Marvel-filmmé is vált, pedig egy képkockát sem látott belőle senki. Aztán jöttek a forgatási fotók, amik a Star Trek világát idézték meg; a kettős érzések pedig csak nem szűntek meg. Ezt követően megkaptuk az előzeteseket szép sorban és (nincs rá jobb szó) berobbant a köztudatba a gyülevész banda és eszement történetük az év (valamint a stúdió) egyik legvártabb produkciója lett. A korábbi külföldi bemutatók és kritikák révén már volt pozitív visszajelzés bőven, úgyhogy nyugodt szívvel ülhet be a magyar nézősereg a hazai mozikba: ez bizony az eddigi legszórakoztatóbb alkotás lett a Marvel Studios háza tájáról, még ha nem is tökéletes, de az ismeretlenségből majdnem durran akkorát, mint a Bosszúállók két éve.

Peter Quill (Chris Pratt) egy földi gyermek, akit elrabolnak a bolygóról, hogy évtizedes munkával csillagközi tolvajt faragjanak belőle. Az önfejű Űrlord (igen, első hiba a magyar forgalmazótól, hogy nem hagyta meg Star-Lordnak) elindul megkeresni egy titokzatos tárgyat, amire mellette az univerzum egyik, ha nem a legveszélyesebb embere, Ronan (Lee Pace) is feni a fogát. Ronan, a vádló bolygók és civilizációk felett ítélkezik őrült dühében tobzódva, felrúgva a kree’k és a xandari birodalom közötti békét. Miközben üldözőbe veszi Quill-t Ronan jobbkeze, a titán Thanos mostohalánya, Gamora (Zoé Saldana), ezzel párhuzamosan Mordály (Rocket Racoon – könyörgöm, 2. hibapont) és szófukar társa, Groot (ez bezzeg nem lett Gyökér vagy Tuskó – ellentmondás, 3. hibapont, kiesett!!!) is Quillre, vagyis inkább a vérdíjra hajtanak. Szerencsétlenségükre egy űrbörtönben kötnek ki, ahol betársul még hozzájuk a két lábon járó bosszúszomj Drax, a pusztító (Dave Bautista) személyében. Ez a perifériára szorult banda akar szembe szállni az univerzum egyik legnagyobb erejével, hogy életek milliárdjait mentsék meg – na nem csak a betyárbecsülettől hajtva.

James Gunn rendező a Slither és a Super után belépett a nagypályás rendezők közé, hiszen korábbi forgatókönyvírói tehetsége mellett megmutathatta, mire képes rábízott 175 millió dollárral. Röviden: a tökéletes szórakoztatásra! Olyan hibátlan érzékkel lavírozik dráma és komédia közt, szóról szóra váltogatva azt, hogy nincs ideje lehúzni a drámai hangulatnak, mert azonnal eltrollkodja valamelyik karakter. Ha kell, a gépfegyveres mosómedve, ha nincs más, a humanoid fa, ha pedig minden kötél szakad, teljesen humanoid szereplői feszegetik a határokat. Nem tiszteli a pátoszt, de bőven lapátolja az arcunkba, miközben nem tisztel rangot és származást, azonnal képünkbe vágva a poént. Nagyon jól kezeli a civilizációk ütközését, ahogy Quill a Footloose-t ecseteli Gamorrának, ahogy Drax nem érti a nyak előtt elhúzott ujj jelentését, új szintre emeli a csillagközi kalandozásokat.  Lehetett szidni a Marvelt egysíkú karakterkezelése miatt, de idén Amerika Kapitány megalomán kémtörténetének földhözragadtságában is hibátlan megvalósításával már mutatták, nem félnek a saját korlátaik feszegetéseitől. Ezzel el is értünk ennek a vállalkozásnak az igazi rizikójához, a műfajhoz. Sci-fi keretbe ágyazott képregényhősök küzdenek náluk sokkal hatalmasabb erőkkel, hogy életüket sem féltve megmentsék azokat, akik addig ellenségként kezelték őket. A látványvilág csodálatos, az egészből a nagyjátékfilmes Serenity retró western - sci-fi stílusa süt, amivel tiszteleghettek Joss Whedon elkaszált sorozata, a Firefly előtt. Az egybecsengés nem véletlen, hiszen a 2008-ban útjára induló 2.  Galaxis őrzői-füzetekre (az első széria 1969-es, innen lehet ismerős Yondu, akit átemeltek ide) már hatással volt Whedon Firefly-ban megismert stílusa.

Azonban nem csak dicshimnusz lengi be a termet, érje pár kritikus szó is a filmet. Elsőként ami a Marvel-sztorikat csak moziből ismerőkkel szemben nem kis kiszúrás, az eredettörténetek hiánya. Quillről kapunk egy pároldalas felvezetést (és zseniális főcímet, amivel felkerül a dobogó legfelsőbb fokára a sajtjai közt), a többiek azonban csak szóban adnak némi betekintést keserű előtörténetükről. Drax ugyan gyászolja a családját, de csak a puszta hiányuk alapján bárki lehetett volna a börtönből Drax helyében. Gamorra és Rocket (sajnálom, Rozsomáknak legalább volt esélye a hazai keresztségben) nem rendelkezhettek sokáig saját életük felett, így megannyi testmódosító beavatkozás tette őket azzá, akik ma, élő fegyverek, amiknek épphogy élt a lelkük. Groot velük ellentétben a természet legtökéletesebb lénye, puszta léte maga a csoda, tetterős személye és gyermeki logikája révén hibátlan Marvel-hős lesz a vásznon, akinek minden pillanata csak öröm a néző számára. A főgonosz Thanos egyre nagyobb szerepet játszik ebben a filmes univerzumban, kifutófiúja, Ronan azonban ugyanolyan súlytalan, ködös motivációktól hajtott ellenfél, mint volt Thor ellenében Malekith.

Ezzel a felvonással lenne ildomos nyitni a Phase 2-t, elvégre szintet léptünk a történetmesélésben, kinyitották az eddig erősen Föld-centrikus sztorikat, nyakunkba zúdítva kismillió lehetséges sztorit és összefonódást. Az pedig egyértelműen az író-rendező Gunn érdeme, hogy mindezt olyan dinamikával teszi meg, ami eddig csak Joss Whedonnak sikerült a Bosszúállókkal, igaz, földi keretek közt. A minden várakozást felülmúló anyagi siker (94 milliós amerikai nyitó hétvége, 4. legnagyobb nyitány 2014-ben) egyértelművé tette, amit még a bemutató előtt lefixált a stúdió: 2017-ben jön a következő galaktikus sztori a most megszeretett hőseinkkel. Addig meg jön jövőre egy Bosszúállók 2. és a Hangya (ha a rendezőváltás nem jelent akkora fennakadást, mint várható), 2016-ra pedig Amerika kapitány 3. önálló története és a sokat pletykált Doktor Strange (amire Joaquin Phoenix és Benedict Cumberbatch is esélyes lehet). Eddig vastagon a Marvel áll nyerésre, nem csoda, hogy a DC bedobta 40 filmes listáját 2020-ig. Értékelés: 9/10

Luc Besson érthetetlen mint művész a számomra.. Olyasmi kapuzárási pánik lehetett úrrá rajta, mint alkotón, aki mindenféleképp nyomot akar hagyni maga után, ráadásul a lehető legtöbb zsánerben. Pályája elején olyan máig ható alkotásokat tett le az asztalra, mint a Nikita, a Leon a profi, a Taxi, Az ötödik elem és a Jeanne d’Arc, az Orleans-i szűz, A szállító, B13 – A bűnös negyed, Elrabolva. Aztán jött a fordulat, csupa olyan film, amely el nem homályosítja az addigiakat, de feltételezi a művész irányváltását: Taxi 2-3-4, Amerikai taxi, Artúr és a villangók-trilógia, A szállító 2-3, Adéle és a múmiák rejtélye, Elrabolva 2 és a Vérmesék. Nagyjából körülhatárolható, hogy minden zseniális zsánerfilmjére jön legalább kétszer annyi mellényúlás, és ezek még csak a folytatásai az eredeti ötletnek. Kicsit kétségbeesetten próbálja megvetni a lábát Hollywoodban, aminek az volt eddig az ára, hogy a régi európai rajongói lassan hátat fordítanak neki, nem jövünk lázba, ha azt nyomják az arcunka, hogy Luc Besson’s film… Ehhez képest most megint talált valamit a kalapban, amit előrántva nem csak a tengerentúliak figyelmét sikerült felkelteni, hanem kis reménysugarat adott az Óhazából őt követő rajongóinak. Ez pedig nem más, mint a Lucy Scarlett Johansson főszereplésével.

Lucy egy egyszerű amerikai lány, aki Tajvanon él és jár egyetemre, bulikban tölti az idejét és összeszed egy szakadt kalapos ürgét, Richardot. A csávó kényszeríti, hogy egy fém aktatáskát bevigyen egy hotel recepciójára, ott pedig leadja egy bizonyos Mr. Jangnak (Min-sik Choi), aki a helyi alvilág egyik, ha nem a legnagyobb alakja – azért ez a kitétel, mert mást nem ismerünk meg az ottani maffiából. A lány és három férfi hasába 1-1 kg-nyi drogot varrnak be, amely mesterségesen előállított CPH4-et tartalmaz (ez a film áltudományos részének kezdete, a szer természetes előfordulása alapján a terhes anyákban termelődik, a magzati fejlődés robbanásszerű beindításáért felel). A szer az előállítói szerint az új slágerdrog lenne Európában, ehhez kell a négy cseppet sem lelkes futár, akik eljuttatnák az itteni nagyvárosokba (Berlin, Róma, Párizs). Lucy-vel azonban nem ilyen egyszerű a helyzet, az egyik fogvatartója rátámad, és a bántalmazás során kiszakad a drogos zacskó, így a hasüregen keresztül elkezd felszívódni a lány testében. Innentől kezdve versenyfutás indul nem csak az idővel, de a tajvani maffiával is, akik még Párizsban is a helyi erőket megszégyenítő fegyveres jelenlétre képesek, csak hogy megszerezzék a terméküket. A fő szálként pedig nyomon követhetjük, ahogy az átlagos emberi agykapacitás 10%-os kihasználtságáról Lucy milyen buktatókon keresztül jut el a 100%-ig, szintén megannyi áltudományos, de mindenképp elgondolkodtató felvetések során.

Mint minden filmet a maga valójában, ezt is vizsgáljuk úgy, mint ami a saját valóságalapját nézve teljes hitelesség bír. Ebből kifolyólag a Lucy elméjében (és testében) végbemenő változások tudományosan megalapozottak, hiszen az agykutatások is nagyjából ezeket a kérdéseket feszegetik a való életben is. A filmben megjelenő lehetőségek nem rugaszkodnak el az eddigi filmes ismereteinktől, elég csak a Csúcshatás hasonló, bár kisebb léptékű agyi fejlődését említeni, hogy a futárfilmek talán legemblematikusabbját, a Johnny Mnemonicot ne is említsem. Ahol már a film struktúrájában is repedések jelennek meg, az a kitáguló és korlátait vesztő elme tapasztalásainak és lehetőségeinek ábrázolása és élményei. A végtelenné váló emberi tudat egészen addig képes csak visszamenni, amíg az ismeretei tartanak, lásd az emberi történelem lépcsőfokai, az általunk ismert egyedfejlődés első alanya, a Föld fejlődésének alapvető pillanatai (ld. dinoszauruszok vagy a bolygó keletkezése). Ez a fajta sorminta azonban éppenséggel az emberi tudat korlátait hirdeti fennhangon, hiszen Besson forgatókönyve nem lép túl ezeken a jelenlegi tudományos ismeretekkel felvértezve mindenki által elfogadott és ismert tényeken. Ezzel pedig a határtalan teljesítőképességgel bíró, saját magát és környezetének minden elemét irányítani képes szellemi kapacitás nem lesz más, mint az általunk vallott legmagasabb entitás, amit csak elképzelni tudunk: Isten. Egy olyan egyén, akinek csak az idő van, aki egyszerre van jelen a lét, a tér és az idő minden síkján, aki emberi testét szerves szuperszámítógép formájára alakítja át, csak hogy az alapvető biológiai szükségszerűségének, a tudás továbbadásának megfeleljen. Ez pedig ismételten egy olyan korlát, amivel a felturbózott elme hipotetikusan nézve nem kellene, hogy szembesüljön. Az emberi képzelőerő határtalanságának  tétele megdőlt tehát, hiszen az alkotó képességei korlátoltságában nem képes messzebb tekinteni, mint saját korának tudományos elitjének összes dokumentált teljesítménye. Arról nem beszélve, hogy női főszereplőt választva csak szellemi tudás átadásáról lehet szó, egy férfi ezzel szemben szexuális úton a saját felturbózott génállományát és képességeit is tovább adhatta volna - amivel szintén adós maradt az idei másik hasonló tematikájú alkotás, a Transzcendens.

Ettől függetlenül egy szórakoztató filmről van szó, amely stílusát tekintve nagyjából lefedi a jobb Besson-filmeket: az egyszemélyes hadsereggé váló Lucy Nikita legjobb pillanatait idézi; a bosszúhadjárat egyértelműen az Elrabolva stílusát idézi meg; az áltudományos háttér Az ötödik elem fantasztikumából lehet ismerős Bessonnak; az önfeláldozó női hős a Jeanne d’Arc hozománya. Hogy lehetett volna jobbat is kihozni belőle, az vitathatatlan, de az, hogy 44 millió dollárból a francia rendező egy sikeres amerikai filmet hozott össze, amit a kritika és a nézői visszajelzések is dicsérnek, az mindenképp bizalomra ad okot. Mindaddig, amíg meg nem nézzük, mivel foglalatoskodik majd Besson: Elrabolva 3., A szállító 4-5. És már el is ment egy kicsit az ember kedve, ha megint szóba kerül a Luc Besson-név. Pedig ez alapján (valamint a régebbiekre alapozva) teljes joggal emelném be a mostani élvonalba, ha női főhőst kell életre kelteni a vásznon - legyen az bármelyik képregény-adaptáció is, Wonder Woman, She-Hulk. Értékelés 8/10

Kaptunk megint pár érdekességet, így szemezgessünk is a fentebbi filmek legutóbbi anyagaiból:

Rögtön kezdésnek a Comic Conra szánt grafikus poszter a Jurassic Parkhoz, amely Mark Englert munkája. Limitált kiadvány lesz, szóval lehet kapkodni rendesen, aztán őrizgetni amíg ki nem derül, hogy sikerfilm lesz Colin Trevorrow filmje. Mindehhez cirka 320-at kell aludni, szóval féllábon is kibírható. Addig itt ez a poszter, lehet ábrándozni...

Ezzel szemben a Nindzsa Teknőcök már a kertek alatt, augusztus 28-án debütál a magyar mozikban is az elsőre erőteljesen látványfilmes produkció Jonathan Liebesman (A titánok haragja, A  Föld inváziója: Csata Los Angeles) legújabb filmje. Más kérdés, hogy a két akció közti időt is sikerül-e megtölteni valamivel - és itt nem Megan Fox testi adottságait kell elsősorban érteni. Mire mi is megválthatjuk a jegyünket  a mozikba, addigra úgyis bőséges nemzetközi visszhang lesz, hiszen jövő hó 8-ával startol az amerikai mozikban. Addig pedig itt van a négy képzőművész névvel azonosított harcművész emberszabású hüllőtesó!