A 2010-es évek újfajta zsáner felé terelték az 50+-os férfi színészeket. Egytől egyig igazságosztó karakterekbe menekülnek, ki több, ki kevesebb sikerrel. Liam Neeson már trilógánál tart a bosszúálló ügynökapu szerepéve, Denzel Washington épp elég vastagon húzta be neve mellé a pozitív strigulát, Keanu Reeves részéről még csak előzetesnél tartunk, de ott is hatalmas elvárásokkal néz szembe. És akkor itt van az egykori Bond, Pierce Brosnan, aki Neesonhoz hasonlóan már a 6. X-et átlépve is ülepek szérúgására adta a fejét. Az eddigi pozitív élmények mellé épp ideje volt egy gyengébb változat, nehogy túl nagy önbizalma legyen a modern nagypapáknak.

Összeesküvésekben gazdag, több nagy fordulatra építkezni szándékozó történetünk szerint a leendő orosz elnök múltjában lenne egy kisebb probléma, amit a CIA és az orosz titkosszolgálat is felejtene bőszen, de a kiiktatások során rossz emberrel végeznek a főhős Devereaux (Brosnan) szeme láttára, akit ráadásul épp a likvidált illető megmentésére küldenek. Micsoda katyvasz rögtön az elején! A távcső túlvégén pedig ki más lenne, mint a főhős által kiképzett legjobb tanítvány... Mindezek után egy Belgrád-centrikus üldözéses verseny veszi kezdetét, egyik oldalról a közbeavatkozó Devereaux bőrére megy a játék, másrészt pedig a konteó-gyártó CIA-fejesek helyszínen lévő nagyjai közül megy a ki a nagyobb ganef-típusú önzőzés.

Ahogy a történetből is látszik, nem Oscarra gyúrtak az írók, meg nem is John le Carré írta az alapot, ettől azonban lehetett volna izgalmas is. De nem lett, és ennek nem csak a hozott anyag, hanem a hozzáadott érték is vastagon felelős. A régi Bond mellé régi Bond-lány is dukál Olga Kurylenko révén, de a minek kategória villog rendesen: nagyjából halál mindegy lett volna, ki játsza el a délszláv történelem mocskából kiemelkedő és évtizedre eltűnő lány szerepét, mert annyira jellegtelenre sikerült szegény, mint a sótlan nokedli. Drámai jelenetek terén senki sem találta meg az érzelmes oldalát, a keménykedő akciók során Brosnan isiászkrém helyett valami csípős maszlagot használhatott, mert grimaszolt és műmájerkedett végig, mint urológusnál az egyszeri páciens. Karrierje úgyis a laza szépapák felé tendál, romantikusra veheti most már a figurát, nem kell erőlködni, a műfaj jobb szerepeivel már úgysem őt keresik fel.

Igazából sajnálatos, hogy nem sikerült a témából érdemleges eredményt felmutatni, főleg, hogy nem egy ügyetlen rendező ült a kamera mögött. Roger Donaldson neve olyan filmekből lehet ismerős, mint A banki meló, a Beavatás, a Tizenhárom nap - Az idegháború, szóval nem egy elsőfilmes, aki megszeppent a balkáni téma fajsúlyától. Inkább tűnik ez biztonsági munkának, amit ki szoktak osztani a stúdiók egy-egy nagyobb meló előtt, amit csak alátámaszt a tény, hogy Donaldson fogje rendezni a Nyugaton a helyzet változatlan új adaptációját. Mondjuk ezek után nem lennék magabiztos az ő helyében. 

Érthető a forgalmazó húzása, hogy a címben szereplő evidencia helyett egy hónappal előlrébb hozta a bemutatót, mert innentől kezdve a feledés homályába veszne bárkivel szemben is, most viszont legalább esélyes a többiekkel szemben. Most nem kell a Haraggal, a Csillagok közöttel, a John Wickkel küzdeni, csak a Jobb, ha hallgatsz és a Kétarcú január az ellenfél, bár ebben a súlycsoportban ezek inkább pályatársak lesznek és kikopnak 1-2 hét alatt a mozikból is. Értékelés: 4/10, aki teheti, vagy nézze meg még egyszer A védelmezőt, vagy bírja ki a John Wick-ig.