Majdnem napra pontosan hét évvel ezelőtt sikerült csalódni a Warner-féle Supermanben: Bryan Singer rendezésétől sokat vártak a rajongók, az előzetes bizalmat azonban nem sikerült maradéktalanul megszolgálni. A világ legismertebb képregényhőse akkor kicsit felsült, hiába mentette meg már akkor is a világot, csak akkor épp Lex Luthortól. Így logikus elvárás volt, hogy egy újabb kispadozás után neki fognak esni, főleg, mikor látták, hogy a csak emberi alapokon létező Batman-széria sokkal komolyabb anyagi, kritikai és rajongói sikerélményben füröszti a DC-univerzumot. Ugyan két éve már bedobták Zöld Lámpást is a mozis köztudatba, ott valahogy nem volt egységes a földi és a csillagközi univerzum összhangja, újra jégre téve a z Igazság Ligája kalandjait: ki ne tudná, ami a Marvelnek a Bosszúállók (vagy itthon jobban elterjedve a Bosszú Angyalai néven ismertek – ld. a képregények  ’90-es évekbeli hazai megjelenéseiben). Mióta tavaly sikerült minden idők 3. legsikeresebb filmjét összerakni a Marvel-Disney tengely mentén, újra lángol a DC-Warner páros. Már akkor készült Az acélember, sokan fintorogtak is Zack Snyder rendezői szerepe miatt:  elvégre hiába volt szolgai másolat a Watchmen, nem robbantott kasszát, míg a Sucker Punch – Álomháború pedig egyenesen anyagi bukás, a kritikusok és rajongók nagymértékű elutasítása mellett. Ilyen ellenszélben kellett az alkotóknak kiállnia a hegytetőre és saját víziójukkal lepisálni, hogy bebizonyítsák, az ő verziójuk igenis életképes.

Eredettörténetként nem a szokványos lineáris felvezetést kapjuk, hanem Krypton elbukásának grandiózus nyitányával úgy, ahogy vagyunk, a székbe is szögeznek. Az egész bolygó és a felépített civilizáció egyszerűen bámulatos, kézzelfogható közelségbe hozza számunkra ezt az idegen fajt. Jor-El (Russel Crowe) végre nem csak mint tudós, hanem mint oltalmazó és harcra kész apa jelenik meg, ezáltal is felvillantva, milyen genetikai örökség részese Kal-El (Henry Cavill). A Krypton pusztulása önmagában még kevés volt, ezzel párhuzamosan egy katonai puccs hamvába holt kísérletének is szemtanúi lehetünk, mely felépíti, hogyan is kerül Zod tábornok (Michael Shannon) és maroknyi elszánt követője száműzetésbe. Mindeközben a bolygó pusztulása csak Kal-El évtizedekig tartó magányos elszigetelődésének planetáris szinonimája, s míg a szokványos kamaszkor és a névtelen kutatással töltött felnőttkor között flashbackek remekül ütemezett szimfóniája terel minket egy minden eddiginél összetettebb probléma felé: az idegen faj létezésének puszta ismerete, megismerésében rejlő kíváncsiság és egyben félelem mind abból fakad, hogy technológiai és társadalmi szinten alárendelt szerepet töltünk be egy a mi bioszféránkban szuperképességekkel felvérteződő földönkívülivel szemben. Míg a békés egymás mellett élés, a példás nevelés a Kent család (Kevin Costner, Diane Lane) részéről nem csak fizikailag, de szellemileg is felsőbbrendű lényt hoz létre, aki azonban még esendőbb, mint mi magunk. Zod és csapata mint az idegen invázió előfutára pedig csak katalizátor mindahhoz, hogy Kal-El azzá a reménysugárrá válhasson, amit Jor-El szánt és remélt egyetlen fiának.

Az idén 75 éves Superman-karakter számos keresztény szimbólum ötvözeteként jött létre, melyekre Snyderék igencsak tudatosan rá is játszanak: nem egy olyan képkocka volt, ahol nem csak mint áthallásos messiást ábrázolják, de keresztről levett Jézusként is megmutatják nekünk a sajátjai és a befogadó közösség által is üldözött, 33 éves megváltót. Mert Kal-El az lesz ebben a történetben, egy keresztény megváltó, csak épp csillagászati szinten értelmezve. Ha mindezt a pár mondatot megemésztettük, ne feledjük el, az év egyik legjobban várt képregény-adaptációjáról van szó, így a papíralapú eredetivel való összevetés is elkerülhetetlen. Az elmúlt évtizedekben már körvonalazódott Superman karaktere, így kisebbfajta szentségtörés volt például a piros alsógatya-rész elhagyása – a hajtincsről nem is beszélve. Ezektől eltekintve a legfőbb gyengeség itt (még) nem a kryptonit, hanem a földi bioszférától eltérő körülmények valamint Kal-El igazságérzete és mindaz, amit emberségből megtanult az itt töltött évek során. A csak jó és rossz értékrendszer mentén ítélkező Superman azonban nem életképes ebben a DC-univerzumban, így olyan dilemmákkal kell szembenéznie, melyek révén emberközelibb lesz, érthetőbbé téve önfeláldozásának erejét.

Snyder végre elhagyta mindazokat a rá jellemző manírokat, amik önismétlő periodikusságukból fakadóan szimplán érdektelenné váltak egy idő után: a szűrőzés, a szuperközeli lassítások szinte nyomokban sem lelhetőek fel, helyette szimplán csak grandiózusság, precizitás és elképesztő realitásérzet még egy ilyen földönkívüli történetben is. Az akciójelenetekben ugyan elrugaszkodik ettől, de hogyan is lehetne hitelesen és emberközeli módon ábrázolni egy olyan csatát, amiben fénysebességre képes idegenek küzdenek az emberek építette városokban? A józan ész által fel nem fogható, szabad szemmel nem követhető események logikáját követve bizony emberfeletti ütközetek szemtanúi lehetünk, mely érdemben az IMAX 3D erejét hivatott prezentálni. Az állóképek csodálatosan részletes kidolgozásai mellett a gyorsabb, pörgősebb cselekménysorok sem okoznak csalódást, izgulva követed végig az előzetesekben már apránként adagolt megalomán ütközeteket.

Mindehhez a szereplők emberi, olykor giccses, de sosem csöpögős játéka társul, de bele lehet kötni a földi ember logikáját kikezdő láncolatokba: ilyen például Lois Lane, aki bárhova bebocsátást nyer, csak mert a piros köpenyes idegen egyetlen földi kontaktja. Persze egy ilyen alkotás nem a pengeéles logika mentén íródik, de volt egy-két pillanat, ahol a katonai műveletek ismerői számára érthetetlen volt a hölgy jelenléte. Ezektől függetlenül kijelenthető, jó választás volt Amy Adams is, a szemében látható rettegés ellenére is cselekvő karakter volt képes maradni. Henry Cavill nem csak fizikumában, mutatott játék terén is azonosulni tudott szerepével, melyben egy erejében felsőbbrendű, lelkében ezernyi gátlástól szenvedve felnövő felnőtt dilemmáival kell viaskodnia, míg a legvégén kénytelen átlépni azt a határt, melyre a figura életében nem sokszor volt példa. Michael Shannon a tökéletes superior-típusú hódító, aki az emberiséget mint nemkívánatos csótánysereget irtana ki egy „szimpla” terraformálás során. A mellékszereplő gárda (Kevin Costner, Russel Crowe, Diane Lane, Laurence Fishburne, Antje Traue) megállja a helyét, sikerült stílus

Amitől pedig végül eszét veszti az átlagos rajongó is, az Hans Zimmer elképesztően erős soundtrackje. Az még csak-csak elfogadott, hogy olyan látványvilág tárul eléd, mely a megszokott realitásérzet mellé valami sosem látott emberfelettit társít, de az, hogy mindezt olyan magasztos zenével párosítják, hogy libabőrös leszel és a legkondcionált moziban izzadva izgulsz, az már csak kevés film hatására igaz. Hogy mennyire hatásos (és nem hatásvadász) a zene, arra a teljes album meghallgatása után döntsön mindenki saját hatáskörben. Nem csak a hős győzedelmes szereplése miatt, de a zene hatása alatt is úgy érzem, ideje előszedni a gyermekkori rajongást, piros köpenyt csipeszelni a pólóra és védelmezni a Földet!

Persze nem lett az a gigantikus, műfajmegváltó és évtizedekig emlékezetes reboot, mint amit sokan vártak az előzetesek láttán. De így is az idei év egyik legjobb látványfilmje lett, mely most már reményeink szerint bebikázza az eddig takaréklángon sem pislákoló DC kemencéjét és ontani fogja a filmeket, vetélytársához méltó módon és színvonalon. Értékelés: 8/10