A kamaszokat sem elrettentő horrorok, az ötlettelen sablonvígjátékok és a képregényes folytatások korában igazán üdítően hat egy egyedi, elgondolkodtató és feszültséggel teli thriller. Persze az sem árt, ha jól sikerül a kivitelezés, de Danny Boyle rendező esetében a csalódás nem létező faktor. Na jó, a Gettómilliomos túlértékelt, de ettől függetlenül jó film, a Napfény a kis költségvetésű sci-fi, míg a 28 nappal később a hasonló árkategóriájú horror mintapéldánya, a Trainspotting pedig úgy egyébként a drogfilmek egyik legjobbja. Ilyen előélet után egyértelmű, hogy várólistára kerül egy thriller, melyben a hipnózis révén az elme mélyén rejtőző csapdák és titkok sűrűjébe ránt minket a neves brit direktor.

Egy sikertelen képlopás kellős közepébe csöppenünk, ahol a lelkes fiatal kikiáltó, Simon (James McAvoy) esik áldozatul a rablók kegyetlenségének: a sörétes puska nyelével a fejére mért ütés révén amnéziában szenved, de csak a lopás napjára vonatkozóan. Kedves Simon ugyanis a lopás szerves része, mint kiderül, a banda tagja, sőt, ő maga az ötletgazda, a többiek csak az izom az egyenletben. A balul elsült rablás és a felépülés után a banda vezetője, Franck (Vincent Cassel) kénytelen beismerni, hogy a korábbi erőszakos megoldások nem fognak eredményre vezetni: hiába tépték le szegény Simon több körmét is, csórikám nem tudja megmondani, hova rejtette a képet. A nagy tanácstalanság a hipnózisterápia felé sodorja az események fő szálát, meg is találják a megfelelő terapeutát a dögös Elizabeth Lamb (Rosario Dawson) személyében – mert ugye a bárányok (lambs) hallgatnak, haha. Az egyre elhúzódó terápia során nem csak a doktornő lesz a bűnbanda része, de az egész csapat szerves részét kezdi képezni Simon tudatalattijában kergetőző emlékképek egész hadának. A valóságban és Simon agyában lezajló csatározások eredménye több mint spoilergyilkosság lenne, maradjunk annyiban, érdemes magunknak felfejteni ezeket a csavarokat…

A rendezés és a zene egyaránt zseniális, egy idő után már kifejezetten nehéz megkülönböztetni, mi zajlik Simon emlékei közt és mi a fenyegető valóság. A felgöngyölítés nem kis munka, szereplőnek és nézőnek egyaránt feszült figyelemmel kell lennie, hogy követni tudja ezt a tudati hullámvasutat. Úgy beszippant a film, hogy egy idő után te magad is megkérdőjelezed emlékeid valóságtartalmát, ezt pedig egy nagyon ügyes módszerrel, az újrahasznosított jelenetekkel, képkockákkal érik el. Ezek révén minden másodlagos és harmadlagos jelentéstartalmat nyer, arról nem beszélve, megkérdőjelezel mindent, amiben addig bízhattál. Boyle ráérzett arra, mivel lehet a leginkább zsarolni, illetve motiválni, az pedig a szexualitás: mind Simon, mind Franck megszállottja lesz a terapeutának, aki erre remekül rá is játszik. Míg a gengsztert kiszolgálja, addig a balféknek csak kiszolgáltatja magát, ezzel is különbséget téve a karakterek képességei, jelentősége és ereje között. A színészeken látszik, élvezték a forgatást, amit a tetőtől talpig pucér Rosario Dawson láttán meg is értek: míg az urak bőséggel legeltethették szemüket, addig a 34 éves színésznő megmutathatta, milyen jó formában van, ami pedig nem mellékes művészettörténeti szempontból, „tökéletes” is – ezt majd az ominózus jelenet jobban ki fogja fejteni.

Üditő egy ilyen filmet moziban nézni, a szélesvászon nem csak a meztelenséget nagyítja fel, hanem a szenvedést, a káoszt és a félelmeket is. Ezek révén pedig képesek vagyunk saját preferenciáinkat is átértékelni, főleg azután, mikor felgöngyölítjük a karakterekkel együtt az események valós menetét, levonva a tanulságokat. Ezek közül az egyik, akinél a pina, annál a hatalom; a másik, ennél épületesebb pedig, hogy sose hagyd csesztetni az agyad, mert onnantól kezdve saját énképeddel sem lehetsz tisztában. Az meg már csak bulvár adalék, hogy itt jött össze rendező és főszereplőnő... Értékelés: 7/10