Az előzetesek láttán annyira belelkesültem, hogy a nemzetközi és hazai negatív töltetű kritikák után fenntartásokkal ültem be végül, hogy megnézzem Guillermo del Toro legújabb filmjét. Annyit már előzetesen tudtam, hogy ez a film főleg a 10-14 éves fiúknak szól, elvégre hatalmas robotok és gusztustalan óriásszörnyek ütköznek meg az emberiség megmentéséért. Innentől fogva a sztori, amely két bunyót összeköt, már csak felvezetés a számomra, időt ad, hogy legyen időm beleinni a kólába és pár szem kukoricával tompítani az akciók okozta gyomorideget. Úgyhogy csapjunk is bele.

2020-ra már 7. éve tart a Kaiju-háború, mely során egy tengeralatti törésvonal révén egy párhuzamos dimenzió pusztító szörnyei igyekeznek mindent megtenni azért, hogy eltiporják az emberiséget. Jó posztapokalitikus alapvetésként a végső órában összefog az emberiség, hogy hatalmas gépóriásokat építve felvegyék a harcot. A tökéletes fegyvert emberi irányítással oldják meg, két pilótás rendszerben, ami testvéri és apa-fiú kapcsolatok mentén felépülő pilóta-párosokat rejt magában. A program azonban 12 évnyi sikeres működés után lefújva, helyette a biblikus, Jerikó falait is megszégyenítő amatőrizmussal kivitelezett acél és beton alkotta fallal képzelték megállítani a szörnyeket. A halálra ítélt ötlet kudarca után a megmaradt Jaegereket a hong-kongi bázisra szállítják, hogy onnan szerveződve, immáron kormányközi háttértámogatás nélkül vívják tovább az elkeseredett harcot – emellett a végső megoldást is.

Kicsit boncolgassuk akkor az alapokat. Del Toro filmje remekül ötvözi a Transformers és a Godzilla-filmek sava-borsát, ez vitathatatlan. Ahogy az is, az átvezető, szöveges és történetmesélő szálak a debil egysíkúság határait feszegetik. Ezek ellenére azonban tökéletesen aprólékos alkotás, olyan gyöngyszemekkel a tarsolyában, mint a kis ideig cameozó Ron Perlman aranyborítású stricikopogósa, a Kaiju-agy driftelése utáni hányás a náci kinézetű tudóstól (igen, a legyalult Hong-Kongban sikerült az egyetlen talpon maradt retyóba okádni). Valamint a film közepén (az igazi nagy bunyó alatt) az épületbe beszakadó Gipsy Danger ökle, amint megpöccinti az íróasztalon hagyott golyós vackot (sajnos nem jut eszembe a neve, pedig 20 percig ezen törpöltem). Ezek után mellékes, milyen gyatra a szövegkönyv, de ismerjük el, nem is a morózus késő húszasok – kora harmincasok voltak a célközönség, de zömében mi néztük. Azok, akik még játszottak dínófigurákkal, Transformersekkel, akik masszívan G.I. Joe-ztak. Mert ez a film nekünk szól minden rezdülésével, mi még tudtuk ezt értékelni – illetve valahogy így játszódott le a fejünkben minden csata, amit a nagyszoba kanapéjának rejtekében vívtak becses figuráink rendületlen.

Esztéta szempontból a sárba tiporható a film, nyoma sem látszik annak, hogy ez A faun labirintusa rendezőjének munkája lenne, de aki tényleg ilyet várt, az ne üljön be ekkora költségvetésű stúdiófilmre. Ha elfogadtad, hogy itt bizony a látványt kell nézni, a sztori meg leviszi annyira az adrenalint, hogy szívroham nélkül átvészeld a következő ütközetet, akkor ez a te filmed lesz. Sajnos vagy sem, ez a film sem váltotta be a hozzá fűzött anyagi reményeket, elvégre lenyomta még a Nagyfiúk 2 is. Mégis jó, hogy sikerült erre pénzt összekalapolni, mert utat tud mutatni a későbbiekre. Látványvilág szempontjából szinte már nincs hova fejlődni, bár a csak éjszakai felvételek egy idő után felkeltik a gyanút, rejteni kell a CGI hiányosságait – igaz, ilyet nem fedeztem fel, pedig árgus szemmel keresgéltem.

Ami viszont vitathatatlan gyengeség, a szinkron. Ron Perlman, Idris Elba és Charlie Hunnam eredetije egész egyszerűen nem megoldható minőségi kifogások nélkül. Nem a hazai szinkronszínészek hibája, hogy nincsenek ilyen mélységű hangszínnel bíró művészek a szakmában, akik versenyre kelhetnek a színészek saját hangjával. Pont emiatt sokszor azt vettem észre, a már az előzetesekből ismert jelenetek alatt az angol eredeti csengett a fülemben, észrevétlenül elnyomva a szinkront – majd jött az eddig látatlan rész és a néhol erőltetett májerkedés. Emiatt csökken is a pontérték, pontosabban duplán adom meg. Előtte azonban egy üzenet az egyik előzetes kapcsán: a 300: A birodalom hajnala k**vára nem Zack Snyder rendezése, de bőszen bömböl az arcunkba ez az üzenet…

Értékelés: szinkronosan 7/10, eredeti nyelven  8/10. Elba és Hunnam hangja hallatán nincs fegyver, amit nem ragadnék meg az idegen invázió legyűrése érdekében!