A Feláldozhatóak megmutatta, mekkora lehetőségek vannak az idősebb generációt képviselő színészek alkalmazásában, elvégre az utóbbi évtized egyik legjobb akciófilmjét köszönhetjük Stallone és kis csapata szerepvállalásának. Azonban ezt is tovább lehet fokozni, minderre pedig Fisher Stevens (Egy csók és minden más) vállalkozott 2. nagyjátékfilm gyanánt: a már nyugdíjas korú gengszterek 24 órába zsúfolt utolsó nagy kalandja nem olyan akciódús, bőven érzelmesebb és buddy movie-alapanyag, mint a fentebb említett tesztoszteron-halom, teljesen mégsem tudja a szívünkbe lopni magát.

28 éves börtönbüntetését letöltve a frissen szabadult Val (Al Pacino) visszatérne az életéhez, már ami megmaradt még. A végig szabadlábon lévő Doc (Christopher Walken) várja a börtön előtt, hogy hazavigye legjobb barátját – ezzel párhuzamosan teljesítse a maffiafőnök parancsát, megbosszulva annak halott fiát és megölje Val-t. A feladatra 24 órát kap, melynek tudatában belevetik magukat egy őrült éjszakába: diszkóban csajozás, autólopás, a csapat 3. tagjának megszöktetése az öregek otthonából, többfordulós szerepvállalás a helyi új madám kupijában, leszámolás egy piti helyi bandával egy nemi erőszak kapcsán, hogy csak a főbb eseményeket említsük. A hatalmas pörgés mellett mindig megnyugvást találnak a közeli étkezdében, ahol Doc törzsvendég. Az események azonban elkerülhetetlenül robognak a végső leszámolás felé, ahol eldől, a kötelesség vagy a barátság lesz erősebb.

Hihetetlenül sok egészséges önirónia szorult az egész filmbe. Nemcsak egy letűnt kor öltönyös maffiózóinak utolsó látleletét követhetjük figyelemmel, de a vén kecskék is nyalogatják a sót rendesen, ahol csak tehetik. A merevedési gondok, a patika-betöréskor történő nagybevásárlás, a bordélyban tett összes látogatás, az öltönyházba való betöréskor tartott mustra egytől egyig megénekli a régi szép idők igazi bűnözőit, akik a nők becsületéért szállnak harcba, akik minden nap kiöltözve mennek „munkába”, akik elviszik más helyett a balhét. Nem csak a nosztalgia lengi körül az egész filmet, de az a fajta mesélői jó szándék, melynek köszönhetően meg tudjuk szeretni a morcos öregeket, a mindennapi gondjaikat, rigolyáikat és világlátásukat. Ebből a szempontból jó választás Stevens dirigálása, elvégre meghatározó szereplő volt A kiválasztott – Az amerikai látnok című sorozatban és annak is köszönhetően a maximum bájosig terjedő érzelgősség jót is tesz enenk a ráncos buddy-movie-nak.

A karakterek kidolgozása nagyon is jól sikerült. Talán a „három muskétás” közül a legkevesebb játékidőhöz jutó Alan Arkin lubickol leginkább a szerepben. Nagyjából így képzelnénk el Ryan Gosling figuráját a Drive-ból: egyetlen nővel volt élete során, a társak nélkül magába fordult és már a végső elgyengülés fázisában van tüdőtágulata miatt, de az utolsó együtt töltött este kaotikus eseményei és az eszement száguldozás egy pillanat alatt visszahozza a régi beidegződéseket. Pacino és Walken a maguk elmeszesedett módján nagyszerűen pozícionálják mind a börtönben megtört, de feladni sosem képtelen olasz és az egész életében a múlt és a felelősség-vállalás elől menekülő ír maffiózó karakterét. Kettejük minden vásznon töltött idejéből süt valami, amit tényleg csak így lehet összegezni: good old-fashioned… Aki olvasta Rich Cohen Kemény zsidók című könyvét a régi idők maffiózóiról, az pontosan tudja, miről beszélek. Ugyan kegyetlen állatok voltak, bűnözők, de mégis áthatja őket és környezetüket valami felsőbbrendű, valami erőteljes aura, melynek köszönhetően meg tudjuk bocsátani nekik erőszakos és törvényszegő tetteiket. Emellett mekkora oltás, hogy Julianna Margulies visszatért a gyökerekhez és ügyeletes nővért alakít a filmben!

A végeredményt elnézve nem fogja senki kötelező évenkénti újranézésre ítélni a filmet, azonban jó látni, hogy egy stílusos, nem világmegváltó, de funkciójának tökéletesen eleget tevő, tartalmi mondanivalóval bíró filmet is elbírnak a hátukon a lassan nyugalmazott színészek (Pacino 73, Walken 70, Arkin 79 lesz idén), erőteljes jelenlétük pedig újabb pozitív élményt jelent a filmrajongóknak. Ettől függetlenül a film első fele lényegében a hang keresése, amelyen meg kívánna szólalni, így bizony az igazi pörgést ülve fogadjuk, így a komfortzónából annyira nem is mozdít ki. Értékelés: 6/10