Judd Apatow író-rendező egyértelműen az édes-bús hangvételű komédiák újhullámos mestere - már ha egy negyvenes pasi újhullámosnak nevezhető. Woody Allen örökségének talán legjobb örököse már a negyedik nagyjátékfilmjével jelentkezik, a korai harsány humor (40 éves szűz, Felkoppintva) pedig szép lassan érik egy kifinomultabbnak azért még nem nevezhető, de mindenképp inkább a mélyebb mondanivalóra helyezett stílus képében (Ki nevet a végén). Ugyan a blőd és gusztustalan elemek még mindig a repertoár részei, de már sokkal inkább a válaszreakciókon van a hangsúly - ahogy az egy jó felnőtthöz illik, családdal, anyagi válsággal a nyakán.

Sosem jó ómen, ha a család mindkét tagja egyidőben lép át a kritikus negyedik X kapuján. A férfiaknál a kapuzárási pánik, míg a nőknél az elvesztett fiatalság okoz mind nagyobb felfordulást. A Felkoppintva során megismert dilis házaspár, Debbie (Leslie Mann) és Pete (Paul Rudd) élete ért el ehhez a neves eseményhez. Míg az asszonyka csendben, csak családi körben tart köszöntőt a 38. születésnapja alkalmából (igen, a hölgyek hazudnak a korukról, micsoda tanulság), addig Pete családdal-haverral közös partit tart, melynek szervezéséből a drága feleség is kiveszi a részét. A dolgos hétköznapok során azonban egyik akna robban a másik után: Pete és emiatt a család is a csőd szélén téblábol a lemezkiadó cég pocsék bevételei miatt, Debbie a múló idővel, a megereszkedő melleivel (SPOILER) és a semmiből érkező terhességgel (SPOILER VÉGE) is kénytelen megbirkózni. A két lánycsemete és a család, valamint a barátok ehhez csak a ráadás, csak hogy minél jobban szemléltessék az életközepi krízist számunka.

Apatow fóbiái és fixációi egyre szimpatikusabbak, bár tény, ez a megvalósítás most nem talált utat hozzám. Ugyan teljesen együtt tudok élni és érezni a szereplők ügyes-bajos dolgaival, legyen az szexuális/anyagi/családi/társadalmi probléma, de az összkép már inkább a fásultan felvett harc érzetét kelti. A wc-re menekülve békét kereső családapa próbál lemondani az utolsó édes dolgokról is az életében; a feleség a huszonéves alkalmazottja melleit fogdosva sóvárog a saját régi mellei és fiatalsága után; a kamaszlány életvezetési problémát jelentő Lost-lezárással és i-tiltásokkal küzd (iPhone, iTunes, i-bármi); a gyermeklány a szülők figyelméért és a családi békében reménykedve próbál mindenki idegeire menni. Túl sok ez egyszerre, annyira széttöredezik a film cselekménye a betáplált események sokaságának terhe alatt.

Ami miatt mégis érdemes megnézni, az a hiteles színészi játék. Rudd és Mann házastársi viszonya már tényleg kétségbe ejtheti Apatow-t, aki ugyebár Leslie Mann férjeként már másodjára dirigálta nejét ugyanazzal a férfival közös aktusban. Az a családi kémia, ami itt működik, tényleg az egyik legjobb, amit filmben láthatunk. Hozzájuk társul még a két lány, akik Apatow és Mann gyermekei. Ha nem is kiemelkedő, amit színészként hoznak, nagyon is együtt élnek ezzel a szituációval, átélik az egész családi válságot, igazi gyermeki őrlödéssel. A mellékszereplők közül Megan Fox csak csöcs, semmi más (na meg hobbi escort), Jason Segel kanos személyi edző, Chris O'Dowd hibbant zenei producer (már amennyire annak nevezhető). Egyedül Melissa McCarthy ámokfutása és dühkitörései érnek a főszereplők nyomába, a többiek szépen kitartott mozgó díszletek. Ugyan a szülők is becsöppennek a történetbe, de míg Albert Brooks karakterén érződik, hogy vígjátékban szerepel, mint hármasiker-apuka, addig John Lithgow csak merev bábuként keresi a helyét.

Nem ez lesz az az Apatow-film, amit újra meg újra hasfalszakadásig fogunk nézni, de az biztos, érdemes elővenni az ominózus negyedik X környékén, hátha mélyebbet üt, mint most. Értékelés: 6/10