Kultregényből filmet készíteni, az az igazán író-rendező próbáló teljesítmény, ha még sikerülne is. Kortárs terén a szememben a legjobb ezen a téren Finchertől a Harcosok klubja, atmoszférikus, miközben atomjaira szedi a modern (fogyasztói) társadalmat. Valami hasonló lehetett az ’50-es években a beat-nemzedék körében Jack Kerouac regénye, az Úton. Mind az első szerkesztett kiadás, mind az azóta kiadott Az eredeti tekercs a világháború utáni lelki romokból továbblépni képes, megcsömörlött és nihilista, mégis tartós és igazi értékekre szomjazó fiatalok özönlötték el Amerika útjait. Az értékválság ma inkább a gazdasági válságból való kilábalással és a lakosságot megosztó afgán-iraki háborúk megítélése valami hasonló, de inkább egzisztenciális, mint spirituális útkeresés, ebből kifolyólag messze nem nyújtja a mai mozis korosztálynak egy egyébként az eredetihez képest kilúgozott és súlytalan adaptáció.

A történetet viszonylag felesleges elmesélni, hiszen aki nem ismeri a könyvet, az nagy valószínűséggel a felbukkanó kedvenc színészei miatt sem fog jegyet váltani. Egyrészt a Kristen Stewart-rajongók tisztes távolságból figyelik a hölgy egyéb filmjeit (kivéve Hófehér és a vadász, de azt nem is miatta érdemes megnézni), másrészt Garret Hedlund pályafutása talán legjobb alakítását nyújtja, mégsem emelkedik ki az egyébként ellaposodó karakterek tömegéből. A figurák a filmben nem az eredeti tekercs alapján, hanem az első kiadás alapján azonosíthatóak be, ami azért a teljes titokfelfedés után kissé kiábrándító. Azonban elismerem, így jobban ismerik az emberek, mégis, bevállalósabb lehetett volna, főleg, hogy Daniel Radcliffe-fel erősen készül a Ginsberg-mozi. Na mindegy…

Walter Salles rendező és Jose Rivera forgatókönyv-író nagy mértékben felelőssé tehető, hogy ilyen lett a végeredmény. Nem rossz film, amiről beszélünk, de inkább csak Úton-inspiráció, mint adaptáció az, amit leraktak elénk. Kerouac szelleme a filmbéli alteregó legjobb pillanataiban is csak másodpercekre villan fel, miközben az igazi nagyágyú, Neal/Dean csak felvillantani képes generációja zsigeri lázadását. Marylou/LuAnne pedig nem más, mint egy szimpla szexuális tárgy, cseppet sem érezteti azt, hogy a jövőbeni szingli nő egyik első 20. századi alakját látjuk. A színészek nem tehetnek a végeredményről, a kiherélt regény romjain összetákolt szkript engedte keretek közt megtették azt nekünk, hogy legalább miattuk át tudjuk vészelni ezt a bő kétórás játékidőt. Sajnos a narrátori feladatokat is ellátó Sam Riley csak hangjában érdemel figyelmet, alakítása egyszerű, eszköztelen és üres. Hozzá képest még Viggo Mortensen és Amy Adams heroinista családmodell-epizódja is a színészet csúcsa...

Érthető, hogy sokáig húzták a bemutató, persze, a magyar korhatár-besorolás is majd egy hónapot tolta a februári eredeti bemutató-dátumot, de ha tényleg Kristen Stewart mellei és a verbális lazaság okozta a késleltetést, akkor végképp szomorú a helyzet. Egyszer érdemes megtekinteni, de nem mondanám, hogy a héten erre érdemes jegyet váltani… Értékelés 6/10