Akárhogy is nézzük, a dokumentarista stílus napjainkra nem csekély mértékű szimbiózisban él a voyeur-mentalitással, elég csak a valóságshow-k emberkísérleteire gondolni. Már nem elégszik meg az ember annyival, hogy lássa a valóságot, látnunk kell motivációt, mögöttes tartalmat, akár még a vizsgálat tárgyától elütő eseményeket is. Erre az egyre égetőbb szükségre erősít rá a filmszakma, mikor „belsős” filmek készítésével arcunkba tolja a valóságot, természetesen kontraszelektív elvek mentén. David Ayer író-rendező pályafutásának szinte teljes egésze az amerikai városi rendőrök életének bemutatása körül forog, akár pozitív, akár negatív történetről is legyen szó. Kaptunk már tőle hideget (Kiképzés, Az utca királyai) és meleget (S.W.A.T.) egyaránt, melyek során mind mélyebbre ástunk a hétköznapi rendőrélet mocskában. Mindehhez most a legtökéletesebb insider formulát is bevetette, a kézikamerás megoldások (legyen szó a film operatőréről, vagy csak a jelenet során kamerázó szereplőkről) egyenesen beszippantják a nézőt, aki eggyé válhat a vászon eseményeivel.

Adott egy átlagos, fiatal járőrökből álló páros, akik közül az egyik (Brian – Jake Gyllenhaal) a filmes kurzushoz készít nyersanyagot minden szolgálati napon, míg a másik csak szimplán a mexikói származású (Mike – Michael Pena) fakabát Los Angelesből. A város egyik legzűrösebb negyedében, Newtonban szolgálnak, ami az Egyesült Államok talán legveszélyesebb környéke: a mexikói drogkartellek és a fekete bandák állandó kereszttüzében él a lakosság és az őket védeni hivatott rendőrség. A történet során járőreink akaratukon kívül magukra haragítják az egyik kartell vezérét, aki vérdíjat tűz ki főhőseink fejére. A komor hangvétel és a fajsúlyos mondanivaló mellé azonban meglepően emberi és humoros ábrázolásmódot is kapunk: a járőrautóban rögzített párbeszédek a legjobb vígjátékok szintjét súrolják, ahogy a két összezárt férfi szó szerint szívja a másik vérét a mind keményebb poénokkal.

Emellé bizony társul némi családtörténet is, elvégre a rendőr is ember, a szükségleteik ugyanolyanok – maximum az éjszakáik álmatlanabbak. Az ügyesen váltogatott eseményszálaknak köszönhetően remek egyensúly alakul ki a szolgálati idő és a magánélet jelenetei közt, ügyesen alapozva a drámai csúcspont felé. És itt lehet is ódákat zengeni a színészi játékról: Gyllenhaal és Pena párosa még a legsikeresebb buddy-movie-k színvonalát is megüti, egyéni alakításuk pedig szimplán életszagú. Nagyon jót tesz az alkotásnak, hogy a színészek a felkészülési fázisban is együtt lógtak, sikerült nagyszerűen egymásra hangolódniuk, így még több színt képesek vinni a karakterek megformálásába. A newtoni utcák sokszor névtelen gengszterei közt név(és cél)táblával a mellükön sétálgatva ténylegesen minden másodpercben az életüket kockáztatják, csak azért, hogy betartsák a törvényt.

A film minden pontján érezni, mennyire nagy hatással volt az alkotói fázis munkálataira a Terepen (Southland) című televíziós sorozat, mely szinte ugyanezeken a helyszíneken mutatja meg, hasonlóan dokumentarista stílusban, mivel is néznek szembe a rend őrei ott a Csendes-óceáni partvidéken. A kézi kamera rángatózó mozgása olykor tényleg zavaró tud lenni, nehéz betájolni és értelmezni az eseményeket, ennek ellenére igencsak dicséretes vállalkozás ez az alkotás. Sikerül a rendőrséget emberközeli módon bemutatni, annak a szimpatikus, akár a tapló végét is nézzük. Ez bizony csúnyán elverte az idei akciófilmes felhozatal jelentős részét, remélhetőleg találkozunk is vele a januári-februári díjátadók nyertesei közt.