Mintha már láttuk volna ezt a filmet, csak épp más hangsúlyokkal, ráadásul kettébontva: Hajdu Szabolcs két filmje is körbejárta már ezt a specifikusan kelet-európai hangulattal átitatott tornász-artista világot, mely a szakma krémjét kényszerítette milliónyi megalkuvásra és menekülésre. Míg a Fehér tenyér a férfi szempontjából mutatta meg nekünk mindazt, amit mindannyian átéltünk, átélhettünk, csak sokkal kisebb hatásfokkal égve benne, addig a Bibliothéque Pascal már a nő szemszögéből vette végig a nyugati boldogulás álságos ígéreteivel terhelt elidegenítő, mégis fájdalmasan idealista mindennapjait. Ezzel szemben Deák Krisztina jelen alkotása nem fukarkodik a nézőpontokkal, mert a gyermek- és kamaszlány szemszögéből csodálhatjuk meg mindazt, ami varázslatossá tette a cirkuszt, miközben nem felejti el annak mocskát és árnyoldalait sem.

Aglaja egy román-magyar cirkuszos pár gyermekeként látja meg a napvilágot, mintegy beleszületve a manézs körforgásába. Felcseperedve már szembesülnie kell a korszak hátrányaival, szüleivel és féltestvérével disszidálnak Romániából, ezzel halálbüntetésre kárhoztatva magukat egy esetleges hazatérés esetére. A nyugati Ígéret Földje azonban messze nem fenékig tejfel: a bohóc apuka, Tandarica (Bogdán Zsolt) nem csak az egyetlen pénzkereső lesz a családban, de alkalmanként a kínai artistalány szoknyáját is felhajtja – főleg, ha összevesznek Aglaja édesanyjával, Sabine-vel (Ónodi Eszter). A megcsalt asszony nem sodródhat tétlenül, a román cirkuszból lopott pénzen megveszi a sérült kínai lány produkcióját, melynek köszönhetően ő lesz Az acélhajú nő! A bombasiker minden egyes alkalom félelemmel tölti el Aglaját, hiszen a haj repedése bármikor édesanyja életébe kerülhet.

A nyugati vándorcirkuszos életmód szétszakítja a családot, a német jogszabályok szerint bentlakásos iskolába zárják a gyerekeket, ahonnan a nagyobbik testvért az édesapa megszökteti. Aglaja nyolv évig magára marad és minden nap csak álmodozhat arról, hogy jön édesanyja és kiemeli ebből a protestáns börtönből, melyet iskolaként rákényszerítenek. Az addigra már világsztár édesanyja magához veszi, segédet faragna belőle, de Sabine-t utoléri a végzet: egy hajódarus mutatvány során leáll a daru motorja, ezzel majdhogynem kitörve a nyakát. A bénulást épphogy csak megússza, de a földönfutóvá lett Sabine visszatérési kísérlete helyett a lányát kénytelen előtérbe tolni: a kamasz Aglaja vonzereje és ártatlansága az új revü sztárjává teszi, magára haragítva munkatársakat, valamint felkeltve édesanyja égi hódolójának, Milo-nak (Kamarás Iván) szexuális figyelmét. Továbbállásuk során Sabine eldönti, átadja örökségét lányának, ezzel megalkotva az új acélhajú nőt.

Amint az leszűrhető, tűéles mégis ábrándosan nosztalgikus képet kapunk mindabból, ami a térség történelmét érinti az elmúlt évtizedeket tekintve. Az átkos rendszer szimbolizmusának megidézése, a már akkor is igen élénk nyugatra vágyakozás és vándorlás szabadságérzetének friss és üdítő levegője áthatja az egész alkotást. A fényképezés légiesen könnyed, mégis szívszorítóan realista ábrázolásmódja teljesen magával ragadja a nézőt, akinek a film során csak a történetszálak révén jut eszébe, hogy magyar filmet lát, a minőség egyértelműen túlmutat a „magyarfilm” sokszor ócsárolt keretein. Ugyan Deák Krisztina sosem tartozott a személyes kedvenceim közé, de ezzel az alkotásával egyértelműen bizonyította, érdemes vele számolni. A miskolci Boni és Klájd kétes emlékű alkotása után egyértelműen jól tette, hogy kivárt ennek a történetnek a feldolgozásával. Sajnálatos, hogy 2002-es öngyilkossága miatt a névadó szerző, Aglaja Veteranyi nem élhette meg ezt a szélesvásznú alkotást, mely saját gyermekkorából építkezik – ezzel is újabb párhuzamot állítva a korábban említett Fehér tenyérrel.

A színészek csodálatosak, egyedül talán Ónodi Eszter nyakmerev artista játékától lehet félni, azonban mind a gyermek Aglaja Jávor Babett, mind a felnőtt Aglaja Móga Piroska nagyszerűen teljesít. Míg az előbbi hihetetlenül érett alakításával a legjobb gyermekszereplők szintjére emelkedik, addig utóbbi életkora ellenére megdöbbentően gyermeki naivitásával és ennek ellenére sugárzó erotikus jelenlétével magára tapasztja a férfiak tekintetét. Az apa szerepében Bogdán Zsolt egymaga a rendszer karikatúrája, melynél jobbat kívánni sem lehet. Mindezek után nem csoda, hogy az antalyai török filmfesztiválon két díjjal (a nemzetközi versenyprogram legjobb játékfilmjének járó díj; a török filmkritikusok szövetségének Siyad-díja) jutalmazták a filmet.