Az az ember érzése az idei ügynökfilmes felhozatalt bevizsgálva, hogy a tipikusnak nevezhető Bourne-hagyományokat végérvényesen sikerült Bond-környezetbe ültetni, ezzel is sikerrel integrálva egy olyan szériát, ami több hullámvölgyet élhetett meg mostani címszereplője révén. Daniel Craig már a bejelentés óta borzolta a hardcore Bond-fanok idegeit, a hagyományos 007-es karaktertől jelentős mértékben eltérő színész azonban rácáfolt a kétkedőkre, Előbb 2006-ban, a Casino Royale révén bizonyította rátermettségét, majd a kissé kesze-kusza és hézagos (emellett érthetetlen magyar címmel bíró) A Quantum csendjében színészi alakításával már tényleg a hátán vitte az írósztájk miatt is megbicsakló történetszálat. Ezzel pedig el is érkeztünk a jelenhez, a Skyfall címen futó „epizód” azonban teljesen új távlatot mutat a világ egyik leghíresebb nőcsábász pisztolyhőse történetében.

Bond meghal – legalábbis hivatalosan és a Bond-széria hírnevéhez méltó hosszú nyitójelenet során. A török bevetésen kudarcot valló és elhulló ügynököt gyászolja is a szervezet… már amíg tudja. Színre lép ugyanis az arctalan gonosz, aki játszi könnyedséggel játssza ki az MI6 tűzfalait, töri fel M számítógépét és robbantja fel a központi irodát. A föld alá menekülő ügynökség utolsó szalmaszálként kénytelen kapaszkodni a megfáradt-megtört és fásult, cseppet sem Főnix-madárként visszatérő 007-es ügynökbe. A fő cselekmény azonban nem a csúnya gonosz kézre kerítése, éppen ellenkezőleg, az előle való menekülés adja a sava-borsát!

Az eltelt hat év alatt látványosan sokat öregedett Craig arca, ami kiábrándítóan realista módon ad hitelt Bond fizikai és lelki kálváriájának. Már nem az a fiatal és erőtől duzzadó ügynök, aki két pofonosztás közt lazán csajozik és meg sem izzad. Az ütések és rúgások helye bizony napokig fáj, a golyó okozta sérülés hónapokra visszaveti, miközben foggal-körömmel kell kapaszkodni a szmoking mandzsetta-gombjába, hogy lépést tartson a szkript fordulataival. Szó szerint együtt érzünk, mikor nem képes felemelni a karját, mikor összerogy az edzőterem közepén, mikor látni, csak a szíve és a kötelességtudata lendíti túl a holtponton. Mindehhez kell a remek színészvezetés, az eddig főleg a drámai műfajban helytálló Sam Mendes rendező remekül képes ötvözni korábbi műveinek stílusjegyeit a széria követelte akciófilmes fejadaggal. Ezek után egyértelmű, hogy működőképes a Bond-Craig párosítás, csak megfelelő rendező és a jótékonynak nem nevezhető időre volt szükség a megfelelő elegy kikeveréséhez – ez a 007-es már se a nevét, se a farkát nem koptatja olyan intenzitással, mint elődei, a karakter hosszú távú fejlődésének állomásai érzékletesebb és bőségesebb megjelenéshez jutnak, semmint a menetrendszerű hanyattdöntései.

Sikerült azonban csalódni is. A lezárás és a már bejelentett kétrészes biztos folytatásra utaló záró jelenetsor ugyan újabb perspektívákat nyitott, ámde ezek bizonyosan csak vázlatok lesznek a későbbiekben. Ami viszont felismerés erejű tapasztalat, az Craig saját játéka és hangja, valamint Stohl András szinkronszínészi teljesítménye közti távolság. A sötét lovagban sikeresen leamortizálta már egy zseniális színész ördögien ösztönös és skizofrén teljesítményét, míg most a főhős túlhangolása és a hanghordozás váltogatása sokkal több életet feltételez, semmint ahogy az a karakter tényleges erejéből futja. Erről jut eszembe, érdekes, hogy A sötét lovag: Felemelkedés csak limitáltan kapott feliratos vetítést, míg a Skyfall igencsak nagy számban jut el a nézőkhöz ebben a formában – lassan ébredezik tehát a moziban is olvasni hajlandó és hajlamos nézők tábora…