Prolihisztor

Az idei Oscar-szezon (igen, tudom, van más díjátadó is az időszakban, de erre figyelnek a leginkább) lassan lecseng, alig van alkotás, ami a nevesebbek közül még nem jutott volna el kis hazánkba. A heti bemutatók közé is fért még egy nagy esélyes, a Zero Dark Thirty - A bin Láden-hajsza személyében. A magyar alcím már helyre is teszi a tétova mozilátogatót, elvégre kevés zsákbamacskával operálva már tudjuk is, mire számítsunk. A 2000-es évek egyik legnagyobb terrorista merénylete után az Egyesült Államok nem kis ráfordítással eredt az al-Kaida embereinek nyomába. Mindezt egy (enyhe képzavar) tökös rendezőnő, Kathryn Bigelow filmjében.

Nem kell félnie a tinilányoknak, a szingli nagylányoknak és az álmodozó vénlányoknak! Az elmúlt évek meghatározó szériája, az Alkonyat végeztével is van még puskapor a Summit háza táján, ha a világsikert arató könyvek adaptációjáról van szó. Még fel sem száradhattak a könnyek a novemberi búcsú felvonás után, máris szokhatjuk meg az új világot: most már nem a vámpírok csillogását és a vérfarkasok ugatását csodálhatjuk meg, hanem teljes(nek nem nevezhető) betekintést kapunk az Egyesült Államok déli államainak babonáiba. Ebből következtetve meg sem kottyan nekünk a Sötét Igézők és a Fény Igézőinek örökös harca, melyet szépen be is illesztett modern törtelmünkbe Kami Garcia és Margaret Stohl regénye, melynek most filmváltozatában gyönyörködhetnek az elvakult rajongók.

Judd Apatow író-rendező egyértelműen az édes-bús hangvételű komédiák újhullámos mestere - már ha egy negyvenes pasi újhullámosnak nevezhető. Woody Allen örökségének talán legjobb örököse már a negyedik nagyjátékfilmjével jelentkezik, a korai harsány humor (40 éves szűz, Felkoppintva) pedig szép lassan érik egy kifinomultabbnak azért még nem nevezhető, de mindenképp inkább a mélyebb mondanivalóra helyezett stílus képében (Ki nevet a végén). Ugyan a blőd és gusztustalan elemek még mindig a repertoár részei, de már sokkal inkább a válaszreakciókon van a hangsúly - ahogy az egy jó felnőtthöz illik, családdal, anyagi válsággal a nyakán.

Ezen a hétvégén rendhagyó módon tripla kritikával próbálkoznék meg, annak minden előnyével és hátrányával. Az előlny természetes az, hogy egyvégtében kevesebb ráfordítással készülhet el mindegyik, ráadásul olvasói szempontból is előnyös, elvégre egy kattintással letudható a heti premierek listázása. A triót alfabetikusan veszem górcső alá, nem pedig értékelés alapján - még mielőtt ez találgatásra adna okot. A hármasban kapunk egy jól szabott kosztümös drámát a téma egyik jártas rendezőjétől, ölünkbe pottyant egy hatalmas visszatérés az egyik klasszikus férfihőstől, valamint egy hatalmas rendezői visszatérést az élőszereplős változathoz, ráadásul rögtön Oscar-közegbe navigált.

Tudom én, mi nem hiányzik animációs fronton: egy egészestés alkotás, mely csak a gyerekekhez szól. Legyen szó bármilyen alapanyagról, akkor is apa meg anya veszi meg a jegyeket, akik elszórakoznak azon, mennyire élvezi a gyerek a filmélményt, hogyan kacarászik olyan poénokon, melyek felét sem érti (mert az épp az unatkozó szülőnek szólna), de éppen a felnőtt szegmens szórakozása esik kútba. Hiába Erich Kästner műve, az 1949-es Az állatok konferenciája című ifjúsági regény, ha annak kivitelezése inkább a kisgyermekeknek szól.

Szép lassan minden indulót sikerül megismernünk a 2012-es évet záró díjátadó-szezon nevesebbjei közül. Jelen esetben a 8 Oscar-díjra jelölt (legjobb férfi-, női főszereplő, férfi-, női mellékszereplő, rendező, film, adaptált forgatókönyv) Napos oldal került elém, amelyet A messzi dél vadjaihoz hasonló előzetes bizalommal tekintettem meg. Kisebbet csalódtam, mint Hushpuppy kalandjaiban, nem kapott el annyira az idegbaj sem a felelőtlen szülők miatt (bár azért erre itt is kitérek), jobban is tetszett, de akkor sem értem, mire fel a hatalmas pozitív hírverés a film körül. Indie-környezetbe bújtatott A-listás egykori és mai sztárok egy érdekes alaphelyzetű komédiát hoznak le meglepően ügyes végeredménnyel, de semmi több.

Amerikai történet amerikai szemszögből, amerikai mocsokról gyermekszereplővel, rengeteg szívvel és odaadással. Mi ez, ha nem Oscar-kedvenc? Igaz, hogy előtte már úton-útfélen jutalmazták is az alkotást, ráadásul ma jön a Golden Globe-átadó, ami ritkán okoz meglepetést. Ha ezek után nem lesz legalább egy jelentős díja akár ma éjjel, akár bő egy hónap múlva az Oscar-díjátadón, akkor a világ kisiklott szokványos folyásának medréből. Pedig van, akinek nem tartozik az év filmje közé.

Nagyon nehéz szülés volt, mire kis hazánkban is bemutatták a masszív képregényes alapokon nyugvó új Dredd-filmet. Az amerikai bukás el is rettentette az első körben próbálkozó Pro Video-t, hogy a helyét hónapokkal később a Parlux vegye át. Eme üdvözítő tény eredményezte a tegnapi országos premiert, ráadásul a 3D-változattal tovább emelték a tétet. Hogy miért nagy szó ez? Mert a film ott van az év nagy bukásai közt: hiába az 50 millió dolláros gyártási költség, a marketinggel együtt nagyjából 80-100 milliós kiadási oldal mellé sikerült hazai földön egy igencsak nevetségesnek tekinthető 13 millió dolláros bevételt termelni. Nem csoda, hogy dobta a magyar forgalmazó! Azonban mégis elért hozzánk (addigra, mikor kint már Blu-rayen érkezik házhoz), így a 2012-es év B-filmes képregényadaptját mi 2013-ban köszönhetjük.

Ötödik éve dübörög az Alkonyat-franchise, s ezzel el is értünk a végére: Stephenie Meyer világsikerű könyvsorozatának záró epizódját a "minőségi feldolgozás" elvei mentén két részletben mutatták be, ennek jött el éjfélkor a második, a záró rész lezárása - ha ez logikusan meg nem is fogalmazható. Semmiképp sem lehet elmenni szó nélkül a jelenség mellett, ami kis kamaszlányoktól egészen a középkorú nőkig lázba hozza a társadalom feminim tagjait (ha nem is teljes körben). Tény, hogy az éjféli vetítésen alulreprezentált volt a hímnem, ennek ellenére érezhető, hogy próbálnának nyitni a még nagyobb rajongótábor jegyében a közönség férfi tagjai felé, azonban ez a kísérlet hamarabb elvérzik, mint a vámpírok áldozatai.

Ne is szaladjunk előre, vegyünk sorba a záró etap pozitívumait: első körben örvendezzünk, mert lezárták az Alkonyat-szériát. És, csapó! Nincs más, ami pozitívumként említhető. A történet szerint Bella tökéletesen átalakult vámpírrá, Edward ujjong, hogy él a felesége és közös gyermekük is. Aki a legkomolyabb vérszívó, elvégre még a méhben majdnem kiszipolyozta a saját anyját (ennyit az áldott állapot szimbolikus ábrázolásáról). A kislány, Renesmee úgy nő, mint máshol a vírustenyészet, pár hét alatt átlagos nyolcéves kislánynak simán eladható. Közben a gaz Volturi tudomást szerez a halhatatlan gyermek létezéséről, ami önmagában is törvényszegés a szabályozhatatlan gyermekek ámokfutásai miatt. Jön is a nagy szembenézés, az előzetesből ismert "epikus" méretű csatajelenettel - aminek végén az egész mozi felröhögött! Úgy hinné az ember, éjféli premierre a mániákus blogger mellett csak a tényleg hardcore-fanok járnak (na meg a trendkövetők), épp ezért volt mellbevágó, hogy ilyen reakció megszülethet.

Akárhogy is nézzük, a dokumentarista stílus napjainkra nem csekély mértékű szimbiózisban él a voyeur-mentalitással, elég csak a valóságshow-k emberkísérleteire gondolni. Már nem elégszik meg az ember annyival, hogy lássa a valóságot, látnunk kell motivációt, mögöttes tartalmat, akár még a vizsgálat tárgyától elütő eseményeket is. Erre az egyre égetőbb szükségre erősít rá a filmszakma, mikor "belsős" filmek készítésével arcunkba tolja a valóságot, természetesen kontraszelektív elvek mentén. David Ayer író-rendező pályafutásának szinte teljes egésze az amerikai városi rendőrök életének bemutatása körül forog, akár pozitív, akár negatív történetről is legyen szó. Kaptunk már tőle hideget (Kiképzés, Az utca királyai) és meleget (S.W.A.T.) egyaránt, melyek során mind mélyebbre ástunk a hétköznapi rendőrélet mocskában. Mindehhez most a legtökéletesebb insider formulát is bevetette, a kézikamerás megoldások (legyen szó a film operatőréről, vagy csak a jelenet során kamerázó szereplőkről) egyenesen beszippantják a nézőt, aki eggyé válhat a vászon eseményeivel.