Prolihisztor

Köszöntük szépen, Rob Cohen nem igazán érezte ennek az alkotásnak a súlyát. Valahogy se a színészi játékra való direktori kihatás, sem a kohéziós egység, sem a következetes történetvezetés nem lett a rendező erőssége. Pedig annyira jól indult minden. Első körben az amerikai feketék modern kori emblematikus színész-rendezőjét, Tyler Perry-t találta meg egy férfi főszereppel (aki nem tudná, ő a Médea-széria egyszemélyes háttérembere, aki női karaktereken keresztül osztja az afro-amerikai észt a 21. században), ráadásul a Lost egyik világhírű aktorát, Matthew Fox-ot is rábírta némi szálkásításra és pszichopata közreműködésre. Akkor mégis hol szálltak el a hangsúlyok? Sorolnám:

Első körben a legnagyobb dilemma a korhatár-besorolás volt, hiszen a nagy vízen túl akár milliós nézőszámot lehet veszíteni egy piros karikával. Így beáldozták a véres és sokkoló jelenetek vizuális ábrázolását, helyette kaptuk annak verbális tényét. A film felütését adó gyilkosság, melyhez úgy hívják ki a derék Cross doktort, hogy készüljön, elvégre itt halálra kínoztak egy nőt. Na, aki Helyszínelőkön, netán keményvonalas thrilleren edződött, az került igazán sokkos állapotba, hiszen vértócsát sem mutattak a a halálra gyötört nő holtteste körül. Igen, PG-13-as a karika, vagyis tényleg majdnem mindenki beülhet kint a filmre, de ennél még az esti híradó is több vizuális kegyetlenség-ábrázolással bír - s a java, vagy inkább legalja csak azután jön, mert biza tényleges kínzásból szemernyit sem engednek a vászon közelébe.

Az az ember érzése az idei ügynökfilmes felhozatalt bevizsgálva, hogy a tipikusnak nevezhető Bourne-hagyományokat végérvényesen sikerült Bond-környezetbe ültetni, ezzel is sikerrel integrálva egy olyan szériát, ami több hullámvölgyet élhetett meg mostani címszereplője révén. Daniel Craig már a bejelentés óta borzolta a hardcore Bond-fanok idegeit, a hagyományos 007-es karaktertől jelentős mértékben eltérő színész azonban rácáfolt a kétkedőkre, Előbb 2006-ban, a Casino Royale révén bizonyította rátermettségét, majd a kissé kesze-kusza és hézagos (emellett érthetetlen magyar címmel bíró) A Quantum csendjében színészi alakításával már tényleg a hátán vitte az írósztájk miatt is megbicsakló történetszálat. Ezzel pedig el is érkeztünk a jelenhez, a Skyfall címen futó "epizód" azonban teljesen új távlatot mutat a világ egyik leghíresebb nőcsábász pisztolyhőse történetében.

Több mint fél évet várt a hazai, törvénytisztelő nagyérdemű eme animációs csodára, mely ismételten egy Dr. Seuss-könyvecske megfilmesítése A Grincs és a Horton című filmeket követően. A várakozás sajnos egyáltalán nem tett jót az alkotás hazai forgalmának, már csak azért sem, mert a nem várt sikert arató Hotel Transylvania még mindig preferáltabb a jegypénztárnál. Ilyen előjelek után persze, hogy félve ül be az ember a terem sötétjébe, azonban csalódnia kell.

Pozitívan csalódik amiatt, mert egy igencsak komplex, ugyan a Wall-E környezet-tudatos megközelítéséhez képest sokkal gyermekbarátabb módon kapjuk meg a fogyasztói társadalom kritikáját (friss levegő a palacból). Pozitívan csalódik avégett is, mert a gyermekközönségnek szánt filmekhez képest sokkal ötletesebb és kreatívabb zenei háttét, amelyet John Powellnek köszönhetünk. Emellett sajnos csalatkozik abban, mennyire kis mértékben építkeztek a felnőtteket is lekötni képes anyagokból: itt bizony türelmes szülő legyen a talpán, aki képes átadni magát a tömény vattacukor-szerű cukiságnak.

A történet mint a balta nyele, olyan egyszerű: a jövőben nincs természetes alapanyag vagy termék, a friss levegőt is palackozva veszik. Egy szerelmes kiskamasz úgy dönt, lenyűgözné szíve választottját ezért elindul, hogy megtudja a fák titkát. A tanmese során szembesülnie kell az emberi gyarlóság és mohóság minden mocskával, hogy a végén elnyerhesse szíve választottját.

Szórakoztató a film, több örömöt lel benne a felnőtt lélek, mint a Sammy nagy kalandja 2 kiábrándítóan felszínes minőségének köszönhetően, mégis azt kell mondjam, kérges felnőtt szívvel nehéz alkalmazkodni ehhez a világhoz. A tanulság természetesen a helyén, ahogy lennie is kell, ahogy elvárjuk egy gyermekeknek szánt környezetvédő alkotástól, a mondanivaló mikéntjével 12 éves kor alatt csak a korán serdülő kiskamaszok és az akciórajongó gyermekek nem tudnak maradéktalanul azonosulni.

Ahogy már korábban is mondtam, animációs filmet 3D-ben nagyon sokáig nem vagyok hajlandó megnézni, amihez most is tartottam magam. A színek és a képminőség még mindig veri a plusz dimenzió élményét, arról nem beszélve, talán öt percnyi anyag lenne, ahol érdemi látványkülönbség figyelhető meg.

Igazán elgondolkodtató, hogy Ben Stiller Trópusi vihar sikere óta nem tud önálló filmben a széles közönség előtt bizonyítani: a 2008-as alkotás anyagi és kritikai sikere óta csak az Éjszaka a múzeumban folytatása, az Utódomra ütök mint a széria záró (?) epizódja, valamint a Madagaszkár oroszlánja, Alex eredeti szinkronhangjaként örvendezhetett. A Greenberg című alkotás lényegében közönséget nem talált, csak a filmfesztiválok vitték hírét; a Megaagy szinkronszínészeként még úgy-ahogy elégedett lehetett; a Hogyan lopjunk felhőkarcolót című film már egyértelműen jelezte, a közönség már nem kíváncsi a Stiller-féle vígjátékokra - épphogy megtermelve a gyártási és marketing-költségeket. Mostani filmje, a Kertvárosi kommandó már egyértelmű bukás, már ami a hazai bevételeket illeti, a 68 milliós gyártási költség ellenében eddig 35 milliós amerikai forgalom a július 27-ei bemutató óta elég hervatag eredmény, mintegy producereket gondolkodóba ejtő módon. Mindezek ellenére a film messze nem olyan érdektelen és rossz, mint ahogy a külföldi sajtóvisszhangok alapján kikövetkeztetnénk.

Mintha már láttuk volna ezt a filmet, csak épp más hangsúlyokkal, ráadásul kettébontva: Hajdu Szabolcs két filmje is körbejárta már ezt a specifikusan kelet-európai hangulattal átitatott tornász-artista világot, mely a szakma krémjét kényszerítette milliónyi megalkuvásra és menekülésre. Míg a Fehér tenyér a férfi szempontjából mutatta meg nekünk mindazt, amit mindannyian átéltünk, átélhettünk, csak sokkal kisebb hatásfokkal égve benne, addig a Bibliothéque Pascal már a nő szemszögéből vette végig a nyugati boldogulás álságos ígéreteivel terhelt elidegenítő, mégis fájdalmasan idealista mindennapjait. Ezzel szemben Deák Krisztina jelen alkotása nem fukarkodik a nézőpontokkal, mert a gyermek- és kamaszlány szemszögéből csodálhatjuk meg mindazt, ami varázslatossá tette a cirkuszt, miközben nem felejti el annak mocskát és árnyoldalait sem.

Egyszerűen nem lehet nem szeretni egy olyan kibontakozó szériát, amelyben ipari gépek precizitásával felvértezett gyilkológép főszereplő szenved a családi problémáktól, majd hezitálás nélkül leszámol bárkivel, aki csak az útjába áll. Négy éve örvendeztünk annak, hogy Liam Neeson a kapuzárási pánik helyett a rosszarcú striciket lőtte halomra Párizs sikátoraiban, most pedig egy még inkább, főleg az eklektikusság terén emblematikus főváros, az Európa és Ázsia közti "határvonalat" jelző Isztambul kerül előtérbe, vérfrissített tanyasi albán maffiózókkal.

Főhősünk, a kivénhedt CIA-ügynök, mostanság szabadúszó Brian (Neeson) éli békés mindennapjait Los Angeles-ben, rendszeresen óramű pontossággal látogatva lányát, Kimet (Maggie Grace). Az amerikai kamaszok életében választóvonalat jelentő jogosítvány megszerzése körül toporgó kislány mellett azonban mind nagyobb szerepet kap a korábbiakban csak felületesen jelenlévő édesanya, Lenore (Famke Janssen) is. A szép aprólékosan összemelegedni látszó családi idillbe nemcsak anyuka egyre viharosabb válása, de a megözvegyült-elárvult-kihaló albán nemzetségfő és hűséges mackófelsős alakulata is belerondítani készül. Az épp isztambuli munkáját letudó Brian megvendégelné az ő szíve hölgyeit, ámde a rosszarcúak agyatlan dömperként közbelépnek, elkapva anyát és apát. Ezúttal a lány kénytelen segédkezet nyújtani, hogy a bátor ex-ügynök letarolhassa a török fővárosba merészkedő albánokat.

Biztos csak amiatt, mert egyre közelebb kerülök a harminchoz, de mind kevésbé tudok lelkesedni az animációs filmek iránt. Az idei premierek közül a Merida, a bátor csak szimplán tetszett, míg a franchise-rendszerben érkező Jégkorszak 4 és Madagaszkár 3 már egyenesen elfogadhatatlanná vált a szememben. Ezek után érthető, ha kissé szkeptikusan ül be a magamfajta egy még ismeretlen minőségű filmre, mely az elmúlt évek kevésbé szimpatikus vérszívó hullámain felbukkanva értelmezne nekünk egy színesebbet a műfaj keretein belül. Ehhez képest nem csak pozitívan csalódtam, hanem szinte folyamatosan vigyorogtam, mint a tejbe tök, a felnőttesebb poénoknál egyenesen harsányabb voltam, mint a gyerekek…

Drakula gróf 19. század végnapjaiban felépítteti a tökéletes menedéket az emberek elől bujkálni kényszerülő szörnyeknek valamint egyetlen értelmének halhatatlan életében, a lányának, Mavisnek. A történet apropóját egyébként a jányka 118. születésnapja adja, amikor vámpírlépték szerint nagykorúvá lesz. Az apuci által rendezett össznépi rém-dzsembori a sablonos unalomba látszik fulladni, mikor a hotel életében először egy élő ember téved be a rengetegből. Jonatán (beza, a Jonathan szépen lemagyarosítva) megjelenése nem csak vendéglátó idegeit kezdi ki, de gyermeke érzelmeink húrjait is megpendíti. A bújócska során szörnykörökben egyre népszerűbb lesz a kisminkelt élő legény, míg a büszke, ámde eleinte hiperóvatos vámpír-apuka pedig szép lassan revideálja az emberekről alkotott nézeteit.

A recept tökéletesen ismert, egyetlen meglepő fordulatot sem kell várni, amit csak lehetett, eltanult a Sony animációs részlege a Dreamworks 2001-es emblematikus darabjából, a Shrekből. Jó diákként igyekszik túlszárnyalni mesterét, ami felesleges, de olykor üdvözítő. A rémmesék sablonjait és szereplőit cafatokra tépik, hogy a megfelelő módon illeszthessék a mondandó kereteihez fazonszabott Frankensteint, Múmiát, Láthatatlan embert vagy épp Rémfarkast. Genndy Tartakovsky rendező (Pindúr pandúrok, Szamuráj Jack), valamint a két forgatókönyvíró, Peter Baynham (Borat, Brüno) és Robert Smigel  (Saturday Night Live) közös munkája nagyszerűen szórakoztat nem csak a vígjátéki, de a romantikus és megható jelenetek pontos adagolásával.

Amennyire tartottam tőle az előzetes alapján, annyira meglepődtem, milyen jól sikerült ez. Eddig ez a film viszi a prímet az animációk idei felhozatalát nézve, azonban magyar premierek terén még hátravan a Lorax és a Rontó Ralph is, azonban az már most biztos, animációs filmet nem fogok 3D-ben nézni. Nincs a zavaró szemüveg, mert amíg a látvány nem olyan színvonalú CGI-animációt takar, addig felesleges konvertált verzióért pluszpénzt kiadni. A képsíkok és a pixelminőség terén nincs veszteség, teljesen át tudjuk magunkat adni a műélvezetnek.

Oliver Stone már nem annyira érdeklődő az amerikai néplélek és az aktuális vagy legalább korszakosan számottevő problémák mélyelemzése iránt. Mindezt a tényt könnyen le lehet szűrni mostani, Vadállatok című filmjéből, mely nagyjából nélkülöz bárminemű ilyetén szándékot, nemes egyszerűséggel szórakoztatást nyújt egy kegyetlenül rideg témát körüljárva. Lehet, hogy mindenért az alapanyag tehető felelőssé: Don Winslow most már azonos című könyve (korábban Barbár állatok címen futott) és életműve is az amerikai drogellenes harcok köré épült, többek közt a latin-amerikai kartellek ijesztő és brutális térhódítását emelve középpontba. Mindezt figyelembe véve Stone számára ez a fajta modern kori hozzáállás kicsit túlhaladottnak tűnik, ami nem egy rossz film létrehozásában csúcsosodik ki, szimplán csak nem mondja meg róla az ember, hogy ez Oliver Stone rendezése.

Az időutazás kényes, mégis hálás téma: egyrészt baromi nehéz újat mutatni a műfajban, elvégre megannyi zsáner nyúlt már a témához, másrészt viszont ha teletömöd ismert arcokkal a szereplőgárdát, legalább átlagos szkript esetén garantálható a siker - még ha nem is lesz kiugró. Azt érdemes leszögezni, a fizikai törvényszerűségeket nehéz integrálni nagyjátékfilmes keretbe, hiszen vagy Stephen Hawking-szintű alaposságot várnak el a szakbarbárok, vagy nézhető és szórakoztató filmes közeg konyhanyelvi és logikai buktatókkal teli verziója várja a nézőt. Arról nem beszélve, 2012-re már sokkal szkeptikusabb és válogatósabb az átlagnéző, a szobatudósok milliói pedig bármikor képesek elméletek ezreivel szétbombázni egy jól működő forgatókönyv akár egyetlen rossz időben elhangzó mondatát is...

Most, hogy beköszöntött az ősz, mind több borzongatónak szánt alkotás érkezik a mozikba: először a múlt heti, esedékes Kaptár-epizód köszöntötte a legszínesebb évszakot, majd rögtön egy családi horror következik, ez a mostani iromány tárgya. A műfaj talán a leginkább keresett zsánerek közé tartozik, azonban az utóbbi időben egész egyszerűen kiüresedett mind tartalmi, mind formai értelemben. A sokadik lehúzott bőr egy-egy emblematikus vagy legalább említésre érdemes kortárs alkotás részéről már a teljesen okafogyott folytatásokat erőlteti, arról nem beszélve, hogy ugyan utólagos piaci eredmények alapján létjogosultságot nyernek ezen alkotások, azonban még mindig a nagy klasszikusokhoz nyúlunk vissza, ha igazi horrort akarunk nézni…

A sztori rémesen egyszerű és ennek megfelelően kommersz társadalomkritikával is bír: a kosárlabdaedző Clyde (Jeffrey Dean Morgan) mind több problémával kénytelen szembenézni. Egyrészt válása után új életet kénytelen kezdeni, miközben egyetlen bűne az, hogy nem tudta megtalálni az arany középutat a család és a karrier közt. Volt felesége, Stephanie (Kyra Sedgwick) továbbra is a közös házban él lányaikkal, aki más-más módon igyekeznek túltenni magukat szüleik hibáin. A nagyobbik lány, Hannah (Madison Davenport) az iskola szebbjei közé tartozva egyengeti leendő populáris nagylány-életét, míg húga, Em (Natasha Calis) visszahúzódóbb és nem annyira közkedvelt lányként elemészti magát a történtek miatt. Egy apás hétvége során Em szert tesz egy vésett fadobozra, melynek már előző tulajdonosa sem volt épp szerencsés természet. A lány egyre inkább a doboz "lakójának" hatalmába kerül, mint megmagyarázhatatlanabb viselkedést öltve magára. A megszállottság tényét egy ortodox zsidó rabbi igazolja a doboz láttán, majd megindul a harc a lány ártatlan lelkéért!