Az időutazás kényes, mégis hálás téma: egyrészt baromi nehéz újat mutatni a műfajban, elvégre megannyi zsáner nyúlt már a témához, másrészt viszont ha teletömöd ismert arcokkal a szereplőgárdát, legalább átlagos szkript esetén garantálható a siker - még ha nem is lesz kiugró. Azt érdemes leszögezni, a fizikai törvényszerűségeket nehéz integrálni nagyjátékfilmes keretbe, hiszen vagy Stephen Hawking-szintű alaposságot várnak el a szakbarbárok, vagy nézhető és szórakoztató filmes közeg konyhanyelvi és logikai buktatókkal teli verziója várja a nézőt. Arról nem beszélve, 2012-re már sokkal szkeptikusabb és válogatósabb az átlagnéző, a szobatudósok milliói pedig bármikor képesek elméletek ezreivel szétbombázni egy jól működő forgatókönyv akár egyetlen rossz időben elhangzó mondatát is...

2047-re már ténylegesen velünk él a posztapokaliptikus pusztulás: a társadalom romokban, a gazdasági válság hajléktalanok tömegeit sodorja az utcára, ahol már nem a rendőrség, hanem a szabad fegyverviselés dönt a rendről. A maffia pedig már nem csak kortársait, hanem a jövőből visszaküldött áldozatokat is elteszik láb alól, elkövetve a legtökéletesebb bűntényt. A végrehajtó looperek (a bezárók szinte ügyefogyott magyarítás) az élet császárai, telve pénzzel, nőkkel és drogokkal. Minden looper életében eljön a pillanat, mikor a saját jövőbeni énjét kénytelen eltenni láb alól: ekkor jön a végkielégítés aranyban, hogy utána napra pontosan ismerve saját halálod dátumát, beletemesd magad az önkívület és az olcsó gyönyörök bűvkörébe. Joe (Joseph Gordon-Levitt) egyike a legfiatalabb loopereknek, akinek szintén eljön az életébe saját körének lezárása öreg Joe (Bruce Willis) formájában. A meghökkentő találkozás a tervezett áldozat szökésével végződik, amit hajtóvadászat követ, mind a két Joe életére törve.

Amint az érződik, az időutazás tematikájának talán legfontosabb dilemmáját helyezik előtérbe: a két idősávban élő egyazon személy kérdésköre más és más adaptációkkal bír. Míg Az időzsaru ezt a problematikát az anyag összeomlásával magyarázza a téridő-kontinuum hasadását, addig a könnyedebb hangvételű Vissza a jövőbe-trilógia a pillangó-hatás komikus alapvetésére helyezte a hangsúlyt. Ezzel szemben a Looper nemes egyszerűséggel asztal alá söpri a fizika törvényei után szomjazó tömegek igényeit. Willis bácsi közli velünk, ne is foglalkozzunk a fizikával, a lehetőségekkel és a realitásokkal, mert attól csak szétrobban az agyunk. Marajon meg számunkra a film szórakoztató élvezete, nem kis említést téve a mutánsok térhódításáról! Társadalmi mondandó terén nincs hiány a kritikus hangvételben, elvégre a gazdasági válság nem is annyira radikális továbbgondolása ezzel a Mad Max-szerű önbíráskodó éllel egyenesen hiperrealista üzenet napjaink gondolkodóinak.

Hiába a sok pozitívum, pont az időutazás elméleti logikáját számtalan alkalommal felrúgó hozzáállás az, ami inkább teszi posztmodern noirrá, semmint sci-fivé. A záró logikai baki, amivel feloldják a főszereplő generálta loop-ot, egyenesen semmissé teszi az időutazást. Azonban ennek ellenére szórakoztató és stílusos film a Looper, köszönhetően a maffiaszál erőteljes és hiteles ábrázolásának, a posztmodern jövőkép szó szerint kilátástalan, egyetlen kiútként a rombolás és a fékezhetetlenségében lélektelen tombolás marad a jövő gyermekeinek. Azért nem ennyire deduktív a sztori, kimondatlan kritikája csak erősíti ezt a reménytelen harcot, amely keretbe foglalja az események történéseit.