Prolihisztor

Az Underworld-széria mellett A kaptár-sorozat bír még nagyjából hasonló jelentőséggel a 2000-es évek horrorfilmjeinek rajongói körében: abszolút nem korszakalkotó vagy filmnyelv-újító alkotásokról van szó, csak úgy az egyszeri és könnyen fogyasztható kommersz horror rajongóit időről időre beszippanthatja a mozi sötétje. Míg a vámpírtörténet már a negyedik felvonásával büszkélkedhet, addig a játékból adaptált zombik elleni harc immáron ötödik alkalommal jelentkezik - mind a két alkotás tovább erősítve a házastársi viszonyokat, elvégre Len Wiseman Kate Beckinsale hites ura és rendezője, míg a Kaptár-rendező Paul W.S. Anderson pedig hasonló szerepet tölt be Milla Jovovich életében. Na de legyen elég ennyi a bulvár-részből, jöjjön az új kaland!

Alice-t legutóbb egy teherhajó fedélzetén hagytuk, amikor a több száz kiolvasztott rabbal egyetemben épp bevárni készült az Umbrella Társaság kommandósait. A nyílt vízen könnyedén elintézik a kommandósok a menekülteket, míg Alice ismét laborpatkánnyá silányul. A kihallgatások során mind jobban megőrülő nő azonban egy furcsa rendszerhiba révén kiszabadul, hogy Tokió utcáin találva magát meneküljön a zombik elől. Mint kiderül, Wesker, az Umbrella (volt) feje áll a kiszabadítási terv mögött, mivel Alice birtokában van a fegyver, amivel a Vörös Királynő fajirtási tevékenységének gátját állhassák. A telep, ahonnan Alice menekülni készül, az Umbrella kísérleti víz alatti telepe, ahol a víruskísérleteket tesztelték a klónokon. Eközben a felszínről is indul egy csapat, akik a felfelé vezető utat tisztítanák meg, csakhogy összetűzésbe keverednek a telep őreivel.

Amerika történelme telis-tele van számtalanszor megénekelt hőskorszakokkal, egy ilyennek lehetünk most mi is szemtanúi. A nagy gazdasági világválság idején foganatosított szesztilalom idején erősödtek meg a gengszterek is, félelmet és törvényi fennhatóságot nem ismerő alakokként szálltak szembe a karhatalommal. Elég csak megidézni a Gengszterkorzó című sorozatot, mely az HBO egyik legsikeresebb projektjeként szakmai és anyagi sikereket aratva idézi meg a '30-as évek lokálhangulatát, a legendás bűnözők idejét. Ebbe a korba kalauzol minket Matt Bondurant családi ihletésű regénye is, melyben elődeit, a nagyhírű Bondurant-testvéreknek állít emléket. A forgatókönyvet Nick Cave vette gondozásba, míg a rendezést John Hillcoat vállalta.

A három Bondurant-fivér közös családi vállalkozásként üzemelteti útmenti fogadóját, melynek bevételeit nem kis mértékben egészítik ki szeszfőzéssel - ahogy teszik azt a környéken a jóravaló amerikai polgárok tömegei. Az egész hegy szinte úgy világít, mintha szentjánosbogarak lepnék el minden éjszaka a vadont. A törvény őrei egytől egyig megvesztegetve, elvégre a vidéki amerikainak nem egy szövetségi törvény fogja megszabni, mikor és hogyan ütheti ki magát a házi főzésű lőrétől! A törvény azonban új erőre kap, mikor Chigaco-ból megérkezik a hivatal új embere, Rakes ügynök (Guy Pearce) megérkezi: az új szelek révén még nagyobb részesedést várna a helyi hatóság összes tagja. Forrest (Tom Hardy), a Bondurant Brothers szellemi vezére legendás természetének behódolva megtagadja a behódolást, magára haragítva az egyébként is belső problémáktól szenvedő ügynököt. A hajtóvadászat során előtérbe kerül Jack (Shia LaBeouf) is, aki a legkisebb testvér örökös elnyomásából próbálkozna meg kiszakadni egyedi meglátásai és vakmerősége révén.

Alig öt év alatt csúcsra járatták Robert Ludlum főhősének történetét: Paul Greengrass rendező, Tony Gilroy forgatókönyvíró és Matt Damon mint főszereplő a 2000-es évek egyik legsikeresebb akció-trilógiáját prezentálták. A történet egy amnéziás, lőtt sebektől vérző férfi identitáskeresése rövid úton átcsap a modern, hidegháború utáni titkosszolgálati tevékenységek mocskának ábrázolásába. A 2002-2007 közt játszódó filmek íve tökéletes összhangban működött a korszellemmel, a mindent uraló ügynökségek és droidszerű működésre programozott terepmunkásai csak tovább növelték a paranoid hangulatot. A záró rész premierjére már tudhattuk, a főszereplő és a rendező elhagyja a cseppet sem süllyedő hajót, magára hagyva a leginkább héttérbe szoruló szkript-szerzőt. Gilroy azonban nem esett kétségbe, testvérével tető alá hozták egy spin-off tervezetét, megnyerték hozzá az Universal jváhagyását, találtak is kellően befutott férfiszínészt Jeremy Renner személyében.

Az idei év talán leginkább várt és legsikeresebb vígjátéka befutott hozzánk, mintegy másfél hónapos késéssel. Ezalatt volt lehetőség felmérni és mérlegelni, egy ilyen sikert elérő alkotás érdekli-e a magyar nézőt. Mert ugye a rendező, Seth MacFarlane személye itthon még mindig csak kevesek előtt ismert, pedig már több mint tíz éve ott van az amerikai televíziózás élvonalában, először a Family Guy, majd az Amerikai fater, végül pedig A Cleveland-show című sorozataival. Ezek mellé még a külföldi celebégetés, a Roast modern kori vezéralakja. Amikor tehát azt olvasod, hogy ez a kissé elmebeteg, tudathasadásos személyiség élőszereplős játékfilmet forgat, melyben egy plüssmackó életre kel, elönt a remény…

Ami negyed óra után semmivé is lesz. Egész egyszerűen ez a játék- és művészi keret nem az az alkotói korlát, ahol MacFarlane érvényesülni tud. Előismeretek nélkül persze abszolút élvezetes az alkotás, azonban annak ismeretében, hogy a sorozatok hangadóinak emblematikusabb alakjai megfordulnak az alkotásban, kifejezetten kiábrándító. Mindaz a poénmennyiség, ami egy húszperces epizódot frenetikussá tesz, egy másfél órás film esetében teljességgel elsikkad. Hiába a hasfalszaggató utalások, a megbotránkoztató, mégis olyannyira jellemző amerikai társadalomjegyek halmozása, ha a keret, a romantikus jellemfejlődés egészestés változata szó szerint sok, nem a túlcsordulás, szimplán az érdektelenség talajára rángatva a filmet.

Ugyan nagyon általánosítva, de kijelenthető, idén remake-nyarunk volt: a képregény-világból Pókember került ráncfelvarrásra, az elődhöz képest nem annyira kiemelkedő anyagi siker bebizonyította, van még kraft a hálószövőben. Mellé érkezett Az emlékmás című 1990-es, mára egyértelműen kult-státuszt élvező sci-fi újraértelmezése, Schwarzenegger baltaarca helyett Colin Farrell huncut mosolyával átitatva.

Egyértelmű anyagi bukás a történet, a pénzeszsák félig sincs megtöltve, Amerikában abszolút a bukások közé sorolva. Pedig nem rossz, sőt: egynyári popcorn-filmnek teljes mértékben megfelel, a látványvilág csodálatos, a hasonló filmek költségvetésének a feléből hozták ki a brutális mennyiségű CGI-munkát. Emellé sikerült egy újszerű megközelítéssel átértelmezni a korábbi mondanivalót, a hangsúlyt a Marsról a Földre helyezve: sokkal emberibb és realistább, az emberiség és a Brit Föderáció történelmére jobban építkező poszt-apokaliptikus világképpel a zsáner nagyjaihoz jobban illeszkedő történetet faragtak az olyan forgatókönyvírók, mint Kurt Wimmer (Equilibrium) és Mark Bomback (Die Hard 4.0).

Rendezői szinten Mr. Underworld, azaz Len Wiseman tevékenykedett, aki ezúttal női főgonosznak szerződtette le hites feleségét, Kate Beckinsale-t, hogy Sharon Stone korábbi eyecandy-szerepét tovább vigye. A pozitív női karakter ezúttal nem latin származású, Jessica Biel lesz a buksiból kitörölt igaz szerelem, ráerősítve a csajbunyó szemet gyönyörködtető voltára. Összességében tehát van miért megnézni a filmet, tényleg látvány terén az egyik legjobb idei induló, azonban valahogy mégsem működött annyira a gépezet, hogy berántsa az embereket…

Ütött a végítélet napja, most már nem csak Jane Austen világsikerű könyve lett a zombik martaléka, de Lincoln elnök életpályája a vámpírok árnyékában került újraírásra! Seth Grahame-Smith saját könyvéből írt forgatókönyvére csaptak le Hollywoodban, a megkérdőjelezhető sikerű adaptációra pedig Timur Bekmambetov rendezőt kérték fel. Első blikkre jó választás, elvégre a derék orosz rendező bizonyította már rátermettségét mind a témában (Éjszakai őrség), mind amerikai terepen (Wanted). Ha teljesen őszinte akar lenni az ember, akkor kénytelen bevallani, valahol motoszkált a gondolat, milyen lenne egy hasonló történelmi-fikciós mash-up, főleg egy karakteres rendező által levezényelve, vámpíros témában ilyen minőségét tekintve ínséges időkben, amikor csak a csillogó vámpírok futnak…

Abraham Lincoln (Benjamin Walker) kisfiú kora óta retteg, ekkor vesztette el édesanyját: a háziasszony vámpírharapás áldozata lett, melynek a fiú szemtanúja volt, még ha az eseményeknek nem tudott ilyen jelentőséget tulajdonítani. Édesapja haláláig csak tervezgette a bosszút a fiatalember, majd egy alkoholgőzös éjszakán bosszút kívánt állni édesanyja gyilkosán. A kísérlet majdhogynem az ő halálával ért véget, a vámpírrá alakuló férfi vérszomjától csak egy kocsmában megismert vadidegen, Henry Sturges (Dominic Cooper) közbelépése menti meg. Henry vámpírvadász, aki célt ad Abraham bosszúvágyának, mind jobban megzabolázva a Springfield városában ténykedő vámpír-populációt. Lincoln mind nagyobb szerepet vállal a közéletben, melynek nem kis mértékben Mary Todd áll a hátterében, egy tehetős család lánya, akinek vőlegénye politikai karrierről álmodozik. Főhősünk azért, hogy egyrészt védje embertársait a vámpíroktól, másrészt védje saját gyarlóságuktól a rabszolga-tartás miatt, egészen az Amerikai Egyesült Államok elnöki pozíciójáig küzdi fel magát. A polgárháború során azonban újabb nehézségek érik, a föderációs seregeket vámpírok tömegével töltik fel, ezzel is megnehezítve az elnök vámpírellenes harcát.

Riszálják úgyis-úgyis a kis tangákba bújtatott izmos férfi seggeket majd két órán keresztül, mégsem lesz rosszul a heteroszexuális férfinéző. Egyrészt mert ugyan a cseppet öncélú magamutogatásba torkolló táncjelenetek a film során sok esetben nem csak női szemeket gyönyörködtető jelenetek, hanem komoly poénforrások is, másrészt pedig sikerül jó néhány női mellett és segget is belecsempésznie Steven Soderbergh-nek a játékidőbe. Elismerés azért, hogy ennyi férfitanga láttán sincs az az érzése a nézőnek, hogy itt csak a szexuális töltetről szól minden. Okosan beleszőtték a drámát és a romantikát is az eseményekbe, mégis megmaradt és realisztikusan arcunkba is vágják az iparág salakját is!

Mike (Channing Tatum) megannyi vállalkozásai közt őrlődik, hogy minél hamarabb összejöhessen egy banki hitelhez az önerő: távlati terveiben egy saját kézzel készített, olcsósága ellenére egyedi és tetszetős bútorokat készítő vállalkozás álmát dédelgeti, addig pedig a pénzt, tetőfedő, autómosó és férfi sztriptíz profilú vállalkozásokkal teremti elő. Ebbe a megszokott kerékvágásba robban bele Adam (Alex Pettyfer), aki a tetőfedésben mutatott járatlansága után bizonyíthat a sztriptíz klubban, előbb mint kellékes, majd mélyvízbe dobva már a színpadi tudásával. A semmiből jött fiú sztár lesz, annak minden negatív allűrjével, míg Mike mind kevésbé táplálja a sztriptíz-csapat közös tervét, a nagy Miami-dobbantást. A nagy lóvé felé tartó úton bőségesen elég akadályba ütközik Mike, mind a tulaj Dallas (Matthew McConaughey) céltudatos ámításai, mind Adam újabbnál újabb balhéi miatt.

Magával ragadó és filmtörténeti szempontból is mérföldkőnek számító utazás végére értünk, melyen Christopher Nolan volt a pilótánk és vitt el örömmel és nem kevés szakértelemmel felvértezve az általa elképzelt Batman-univerzumba. Nolan hiperrealista látásmódja és David S. Goyerrel végzett közös munkája olyannyira emberi és evilági módon láttatta velünk a DC egyik emblematikus karakterét, ahogy arra korábban soha nem volt példa. Lecsupaszították hősünket, elhagyva a képregényes túlzásokat, nyomasztó háttere lelki traumájának nyers valójában pedig a legemberibb szuperhőssel ajándékozták meg a filmművészetet. Úttörő vállalkozásuk során mind anyagi, mind szakmai elismerések sorát kivívhatták, még ha a való életben is áldozatokat követelt a munka: a pár nappal ezelőtti filmszínházbeli lövöldözés mellett ott van Heath Ledger máig érthetetlen halála, mely látva a színész alakítását a 2008-as középső epizódban, feldolgozhatatlan űrt hagynak maguk után. Felfokozott elvárások, ismételten negatív töltetű események lengik körbe a bemutatót, melynek végkimenetele megkérdőjelezhetetlen…

2007-es záró epizódjával igencsak komoly szakmai töltetett adott Sam Raimia gyártó Sony stúdiónak, hogy új irányt szabjanak az addig legsikeresebb képregényhősüknek. A három film alatt majd 2.5 milliárd dollárt termelő trilógia végeredménye igencsak felemás, mert ugyan anyagilag nagyon is megtérült a befektetett munka és zöldhasú, addig a szakma és a rajongótábor már kevésbé lelkesedett a mind bárgyúbb hálószövő kalandjai iránt. A bajt tetézte egyrészt A sötét lovag 2008-as sikere, bebizonyítva, a komorabb történetekre is igencsak vevő a nézősereg, másrészt szintúgy nagy pofon volt az akkor még kis stúdiónak számító Marvel első egész estés alkotása, Vasember eredettörténete, bebizonyítva, hogy a humor, a látvány és a minőség együtt is képes kéz a kézben járni. A Sony nem restelkedett, előbb Raimi került ki a franchise-ból, majd amúgy Nolan-stílusban, új alapokra helyezésről szólottak a hírek. Reboot - mondták fennhangon, azt bizonygatva, teljesen komolyan gondolva helyezik új alapokra Pókember történetét. A sietségnek volt azonban egy másik, mocskosul financiális indoka: az idén 50. születésnapját ünneplő hős megfilmesítési jogai visszaszálltak volna a Marvel stúdióra, ha nem jönnek ki egy új filmmel még idén.

Mint minden folytatás esetében, most is csak a mocskos anyagiak vezérelték a nagybecsű producereket: a nyitó epizód átlagosnak mondható 380 millió dollár feletti bevételét a már a második rész kimagaslónak mondható 655 millió dolláros bevétele követte, ez pedig épp elég indok volt arra, hogy egy harmadik részbe fektessenek, laza 886 milliós bevétellel pedig már az egeket ostromolva. Mindez csak a mozikban majdnem két milliárd dollárt hozott, míg összesen épp csak kicsivel került 200 milliónál többe. Ki lehet matekolni, közel tízszeres megtérülésről beszélhetünk, a franchise egyéb hozadékairól (játékok, figurák) nem is beszélve. Ezek után várható volt, jön egy negyedik rész, elvégre csak talált valaki 100 millió dollárt arra, hogy legyen egy újabb nyári fagyos animáció, amit sajnos tényleg megkaptunk.

Azért sajnos, mert már megint csak a pénz és az ötlettelenség volt a motiváció. Kellett valami nyárra, ami olcsón is sokat hoz, főleg a családosokra építve. Azért is nagy biznisz a "gyerekfilm", mert a gyerek nem zavarható el egyedül, mint az Alkonyat esetében, itt bizony megy anya és apa is, elvégre családi program, így simán négyszerezhető a jegyszám.