Az idei év talán leginkább várt és legsikeresebb vígjátéka befutott hozzánk, mintegy másfél hónapos késéssel. Ezalatt volt lehetőség felmérni és mérlegelni, egy ilyen sikert elérő alkotás érdekli-e a magyar nézőt. Mert ugye a rendező, Seth MacFarlane személye itthon még mindig csak kevesek előtt ismert, pedig már több mint tíz éve ott van az amerikai televíziózás élvonalában, először a Family Guy, majd az Amerikai fater, végül pedig A Cleveland-show című sorozataival. Ezek mellé még a külföldi celebégetés, a Roast modern kori vezéralakja. Amikor tehát azt olvasod, hogy ez a kissé elmebeteg, tudathasadásos személyiség élőszereplős játékfilmet forgat, melyben egy plüssmackó életre kel, elönt a remény…

Ami negyed óra után semmivé is lesz. Egész egyszerűen ez a játék- és művészi keret nem az az alkotói korlát, ahol MacFarlane érvényesülni tud. Előismeretek nélkül persze abszolút élvezetes az alkotás, azonban annak ismeretében, hogy a sorozatok hangadóinak emblematikusabb alakjai megfordulnak az alkotásban, kifejezetten kiábrándító. Mindaz a poénmennyiség, ami egy húszperces epizódot frenetikussá tesz, egy másfél órás film esetében teljességgel elsikkad. Hiába a hasfalszaggató utalások, a megbotránkoztató, mégis olyannyira jellemző amerikai társadalomjegyek halmozása, ha a keret, a romantikus jellemfejlődés egészestés változata szó szerint sok, nem a túlcsordulás, szimplán az érdektelenség talajára rángatva a filmet.

A történet szerint egy nyolcéves, magányos kisfiú a karácsonyra kapott plüssmaciját kelti életre egy tökéletes karácsonyi kívánsággal. A világhírűvé váló mackó nem felejti el, honnan jött, örökre viharpajtik maradnak mindaddig, míg John (Mark Wahlberg) életébe be nem köszönt a szerelem, pontosabban annak a már fajsúlyosabb, lánykérésért epedező barátnő, Lori (Mila Kunis). Ted és John eddigi tróger életvitele semmivé válik, a 35 éves férfi válaszút elé kerül: vagy marad az örök füves lebegés a cimbivel, vagy megkomolyodás és elkötelezettség vár rá.

A kiszámítható menetrend szerint széthulló vágyálmok közepette mindenki megtalálhatja az aránypárjait, csak a forgatókönyv nem. A tényleg ütemezve érkező humor-mélyütések nagyon betalálnának, ha nem kapnák meg ezt a szirup-körítést. MacFarlane életművében eleve alig található sikeres romantikus előzmény, ami hirtelen eszébe jut az embernek, az is oly mértékben rendhagyó, hogy arcunkba vágott realitásaival keresni sem lehetne életszagúbb, mégis animált alternatívákat. Míg a forgatókönyv kihagyja a ziccereket, addig a színészek igyekeznek kárpótolni minket: Wahlberg önégetése egyenesen követendő péda, Mila Kunis végre nem csak a hangjával (Meg eredeti szinkronja a Family Guy-ban) szerez vidám perceket, de boci szemeivel és ürülékkaparó képességeivel is. Ted megformálása MacFarlane hangjára épült, ezt a kimeríthetetlen forrást azonban csak elvétve alkalmazzák, szinte csak felvillantják a lehetőségeket. Mellettük a cameót vállaló színészek sora az, ami emeli a színvonalat: Norah Jones, Sam J. Jones (Flash Gordon) és Tom Skerritt megjelenése minden képkockára üdítően hat.

Nagy volt a ziccer, sikerült is kihagyni. Hiába anyagi siker a végeredmény, hiába dicsérik a külhoni kritikák (na meg az itthoniak egy része), ez bizony vékony volt MacFarlane-től. Persze, lehet bevédeni, hogy első nagyjátékfilm, de egy olyan alkotó, aki párhuzamosan három tv-sorozatot futtat sikerre, mindeközben másfele is folyamatosan teljesít, ez bizony kevéske magyarázat. Megvolt az első film, jöhet egy igazán R-kategóriás trógerfilm Seth Nagyúrtól!