2007-es záró epizódjával igencsak komoly szakmai töltetett adott Sam Raimia gyártó Sony stúdiónak, hogy új irányt szabjanak az addig legsikeresebb képregényhősüknek. A három film alatt majd 2.5 milliárd dollárt termelő trilógia végeredménye igencsak felemás, mert ugyan anyagilag nagyon is megtérült a befektetett munka és zöldhasú, addig a szakma és a rajongótábor már kevésbé lelkesedett a mind bárgyúbb hálószövő kalandjai iránt. A bajt tetézte egyrészt A sötét lovag 2008-as sikere, bebizonyítva, a komorabb történetekre is igencsak vevő a nézősereg, másrészt szintúgy nagy pofon volt az akkor még kis stúdiónak számító Marvel első egész estés alkotása, Vasember eredettörténete, bebizonyítva, hogy a humor, a látvány és a minőség együtt is képes kéz a kézben járni. A Sony nem restelkedett, előbb Raimi került ki a franchise-ból, majd amúgy Nolan-stílusban, új alapokra helyezésről szólottak a hírek. Reboot – mondták fennhangon, azt bizonygatva, teljesen komolyan gondolva helyezik új alapokra Pókember történetét. A sietségnek volt azonban egy másik, mocskosul financiális indoka: az idén 50. születésnapját ünneplő hős megfilmesítési jogai visszaszálltak volna a Marvel stúdióra, ha nem jönnek ki egy új filmmel még idén.

Peter Parker (Andrew Garfield) még gyermekként elveszíti szüleit, a titokzatos körülmények pedig hallgatólagos módon ott lebegnek minden nap a feje felett. Ben bácsi (Martin Sheen) és May néni (Sally Field) saját gyermekükként nevelik a magának való kamaszt, akit csak a tanulás, a fotózás, a gördeszka és Gwen Stacy (Emma Stone) érdekli. Egy véletlen beázás során a pincében rábukkan édesapja táskájára, melyben annak kutatási eredményei lapulnak. A nyeszlett és lúzer Peter nekiindul a városnak, hogy minél többet megtudjon szülei eltűnéséről. Saját kis nyomozása először édesapja munkahelyére, az Oscorp vállalathoz vezet, ott is apja régi kollégája, Dr. Connors fajkeresztezési munkássága kelti fel figyelmét. Az egyik laborba besurranva marja meg egy génmódosított radioaktív pók, mely még apja kutatásainak eredményeképp jött létre. A pókcsípés révén szupererőhöz jutó Peter önjelölt hősködése és állandó lázadása odáig fajul, hogy Ben bácsit lelövik egy rablás során. Peter bosszút esküszik, felelősségteljes harcot vállalva Ben bácsi emlékére. Eközben Dr. Connors  és Peter közös kísérletei is pozitív eredménnyel zárulnak, melyeket a mindvégig láthatatlan Norman Osborn nyomására saját magán próbálja ki a jó doktor. A kísérlet eredményeképp nem csak saját karját képes visszanöveszteni, de egy hatalmas testű és erőszakos óriásgyíkká változik, aki bosszút kíván állni mindenkin, miközben elhatalmasodik rajta a felsőbbrendűségi érzet. Szándékai szerint az egész várost übergyíkká változtató doki és az erre alkalmas eszköz közé csak Pókember, Gwen és annak édesapja, a Stacy rendőrparancsnok (Dennis Leary), valamint a nemeslelkű építőmunkások és azok toronydarui állnak csak.

Élesedik a vita, hogy remake vagy reboot szemtanúi lehetünk a film során? Remake, mert radikális változás nem tapasztalható, főleg, hogy ugyanaz a cég, ugyanaz az ember a fő-főgonosz (Osborn), csak most más ölt zöld gúnyát a romboláshoz. Remake, mert ugyancsak a kamasz évek és a fejlődéstörténet kerül előtérbe, ugyanazon események szemtanúi leszünk, még ha hangsúlyukat tekintve egyik-másik kisebb jelentőséggel is bír. Remake, mert szinte azonos történetvezetés mellett hasonló konklúziókat vonhatunk le, mégis vannak különbségek. Egyrészt azért is reboot, mert Raimi trilógiája erősen felborította Pókfej legendáriumát, Gwenhez fűződő tragikus románcát szimpla felszínes lehetőséggé degradálva. Pókember/Peter későbbi kapcsolatára súlyos bélyeget nyom mindaz, ami Gwennel történik, ezért sem igazán szerencsés kihagyni egy eredettörténet esetében. Reboot azért, mert egy sokkal hitelesebb és karakteresebb, valamint tehetségesebb színészt bújtatva a kék-piros jelmezbe már most erősebb drámaisággal és működőképes humorral vértezték fel a karaktert, ezzel is megágyazva a későbbiekben még erőteljesebb személyes drámára.

Elismerhető, Pókember sosem lesz olyan szinten, olyan mély drámaisággal átszőve, mint a jogosan egekig magasztalt Nolan-féle Batman. Aki ezt várja el, nemcsak nem ismeri a két hős közti hatalmas különbséget, de még csak a filmek közt sem érzékeli a hatalmas távolságot. Pókembert személyes tragédiái, fiatal kora és esetlensége mind arra ösztönzi, hogy a maszk mögé bújva nem csak erejével, de humorával is kompenzáljon. Gyermekkori traumáinak feldolgozhatatlan fájdalmával felvérteződve harcol az ártatlanokért, még ellenségei életének védelmére is figyelve. Ezzel szemben Batman mindig is az éjszaka sötét ura volt, gazdagságát és árvaságát felhasználva nem csak szellemét, testét is megacélozva vette fel a harcot az alvilág ellen, mely során sokkal inkább a félelmet használta fegyverként. Személyes mitológiájának ereje nem csak lelkének, de ténykedésének komorságában rejlik, mely során a humor szinte messziről elkerüli. Míg Pókember inkább Peterként borongós jellem, addig Batman inkább Bruce Wayne-ként harsányabb figura. Míg Pókember maszkot húz azért, hogy felvágós nyelvének utat engedjen, addig Batman maszkot húz azért, hogy teret engedhessen tengernyi fájdalmának.

Anyagilag sem volt rossz döntés az új Pókember-film, alig több mint tíznapos forgalmazás után már majd 370 millió dollárnál tart, simán a nyári sikerfilmek közé ugrott be kedvenc hálószövőnk. Emellett szakmai téren is jelentős fejlődésnek lehetünk szemtanúi, a színészek kvalitásai révén remekül megágyaztak egy remélhetően tényleg drámai és komor folytatásnak, mert aki ismeri a mítoszt, tudja, mi vár a szerelmesekre. Marc Webb rendező első nekifutásra furcsa választásnak tűnhet, de aki ismeri 500 nap nyár című zseniális romantikus filmjét, tudja, miért esett rá a választás. Az akció-orientált trilógia főhősei szájából esetlen volt minden szerelmes mondat (bár filmtörténeti jelenet volt az első csók az esős sikátorban), addig itt tényleg tombolnak a kamasz hormonok, nem csoda, hogy a főszereplők a vászonról kilépve is egymásba habarodtak. Igaz, az ütős jelenetek többsége nem sikerült maradandóan emlékezetesre, de így sem panaszkodhatunk, maximum csak amiatt, miért nem engedte át a Sony a Marvelnek az egész produkciót, mert ezzel a gárdával bizony hatalmas szakmai sikerre lehetne képes az anyacég.