Ugyan nagyon általánosítva, de kijelenthető, idén remake-nyarunk volt: a képregény-világból Pókember került ráncfelvarrásra, az elődhöz képest nem annyira kiemelkedő anyagi siker bebizonyította, van még kraft a hálószövőben. Mellé érkezett Az emlékmás című 1990-es, mára egyértelműen kult-státuszt élvező sci-fi újraértelmezése, Schwarzenegger baltaarca helyett Colin Farrell huncut mosolyával átitatva.

Egyértelmű anyagi bukás a történet, a pénzeszsák félig sincs megtöltve, Amerikában abszolút a bukások közé sorolva. Pedig nem rossz, sőt: egynyári popcorn-filmnek teljes mértékben megfelel, a látványvilág csodálatos, a hasonló filmek költségvetésének a feléből hozták ki a brutális mennyiségű CGI-munkát. Emellé sikerült egy újszerű megközelítéssel átértelmezni a korábbi mondanivalót, a hangsúlyt a Marsról a Földre helyezve: sokkal emberibb és realistább, az emberiség és a Brit Föderáció történelmére jobban építkező poszt-apokaliptikus világképpel a zsáner nagyjaihoz jobban illeszkedő történetet faragtak az olyan forgatókönyvírók, mint Kurt Wimmer (Equilibrium) és Mark Bomback (Die Hard 4.0).

Rendezői szinten Mr. Underworld, azaz Len Wiseman tevékenykedett, aki ezúttal női főgonosznak szerződtette le hites feleségét, Kate Beckinsale-t, hogy Sharon Stone korábbi eyecandy-szerepét tovább vigye. A pozitív női karakter ezúttal nem latin származású, Jessica Biel lesz a buksiból kitörölt igaz szerelem, ráerősítve a csajbunyó szemet gyönyörködtető voltára. Összességében tehát van miért megnézni a filmet, tényleg látvány terén az egyik legjobb idei induló, azonban valahogy mégsem működött annyira a gépezet, hogy berántsa az embereket…

A sztori szerint bolygónk szinte teljesen lakhatatlan, csak a mai Nyugat-Európa területén található Brit Föderáció és annak ellenpólusa, a szinte gyarmatként sínylődő mai Ausztrália területén található, rácsok nélküli büntetőtelep jelenti az emberi élet terepét. Az összeköttetést egy Transz nevű járat jelenti, mely napi szinten szállítja a dolgozókat a Föderáció területére, hogy a legalja munkát velük végeztessék el, míg a Föderáció lakói élvezhetik is az életet. Ez a bolygó magja mellett elhaladó járat jelképezi a legteljesebb függést, mintegy köldökzsinórként tartja összeköttetésben a kizsákmányolót a kizsákmányolttal. Ebben a kényes egyensúlyi helyzetben tengődik Hauser (Farrell) is, aki a robotrendőrök szerelőjeként keresi meg a kenyérre és a lepukkant betonfödémes lakásravalót. Szemre (is) való asszonykájával élvezik a mindennapok apró örömeit, csak a rémálmok miatt Hauser egyre kevesebbet tud aludni. A frusztráció mind jobban felkelti figyelmét a Rekall reklámjára, az utazás nélküli új emlékek világába invitálva őt. A kiválasztott titkos ügynöki túra azonban rendőri beavatkozás miatt meghiúsul, kiderül, hogy Hauser agyát már megpiszkálták korábban. Az asszonyka sem olyan csecse, inkább gyilkos indulat jellemzi, mintsem hitvesi hűség. Menekülés közben főhősünk kénytelen szembenézni saját múltjával és tetteinek következményeivel, döntéskényszerbe kerülve: a múltjához ragaszkodik, vagy ahhoz a személyiséghez, aki a jelenben élve alakíthatja a világot.

Ugyan a sztori nem nagy mértékben változott, de tényleg tud újat mutatni, annak ellenére, hogy tényleg egybecseng az egész. Lehet emiatt elégedetlenkedni, de akkor ne menjen moziba az, aki csak amiatt fújjol egy remake-re, mert hasonlít az előző verzióra – így bizonyítva, hogy nem igazán ismeri a remake filmművészeti fogalmát. Igaz, Wiseman nem az a rendezői karakter, aki formanyelvi újításaival viszi a pálmát, ő csak rakosgatja az akciópaneleket, igaz, azt élvezetes és pörgős stílusban teszi. Mert ezt az érdemet nem lehet és szabad elvenni a filmtől, az akciók terén igenis szórakoztató és ötletes, bár a robotzsaruk túl nagy mértékben hasonlítanak az Én, a robot hasonló feladatkörű karaktereire – persze látszik, hogy Dick-univerzum az is. Színészi játék terén egyértelmű az előrelépés, senki sem vitatja, Farrell kvalitásai az izomzatot leszámítva minden téren felülmúlják Schwarzi képességeit, ez a mimika terén is elképesztő különbséget mutatnak.

Azért is ez a magabiztos kijelentés, mert két nappal korábban tekintettem meg a Vajna-Kassar páros alkotását. Pont emiatt érezni, nagy volt az igyekezet felülmúlni az elődöt, minden képkoca, ahol egybecseng a másfél sztori, teljes mértékben a hódolat és a régi rajongók elkápráztatása végett kerülhettek csak be a régi képkockák hű másolatai. A hölgykarakterek is megkapták a maguk vérfrissítését, míg Lori karaktere a vékonyka Stone-féle eyecandy mellé kemény harcosként kerül bemutatásra. Nyilván Beckinsale nem bírta volna elfogadni, ha nem csaphatja párszor meg Farrellt és Bielt is. A korábbi csajbunyó helyére professzionális harcművész képzés került, ha már 22 év eltelt, látszódjon meg a női szerepek terén is. A férfi főgonosz Cohaagen kancellár képében szinte már csak skiccelt karakter, Brian Cranston marad továbbra is a sorozatos nagy kedvenc, semmint emlékezetes rosszarc.

Tény, ziccert hagytak ki az alkotók, mert egyedül csak a látványt sikerült maradéktalanul korszerűsíteni,a mondanivaló vázlatainak pozitívumai ellenére az összhatás ezen a téren még csiszolásra szorult volna. Marad a vizuális orgia, a történet majd máskor nyűgözheti le a nézőt…