Alig öt év alatt csúcsra járatták Robert Ludlum főhősének történetét: Paul Greengrass rendező, Tony Gilroy forgatókönyvíró és Matt Damon mint főszereplő a 2000-es évek egyik legsikeresebb akció-trilógiáját prezentálták. A történet egy amnéziás, lőtt sebektől vérző férfi identitáskeresése rövid úton átcsap a modern, hidegháború utáni titkosszolgálati tevékenységek mocskának ábrázolásába. A 2002-2007 közt játszódó filmek íve tökéletes összhangban működött a korszellemmel, a mindent uraló ügynökségek és droidszerű működésre programozott terepmunkásai csak tovább növelték a paranoid hangulatot. A záró rész premierjére már tudhattuk, a főszereplő és a rendező elhagyja a cseppet sem süllyedő hajót, magára hagyva a leginkább héttérbe szoruló szkript-szerzőt. Gilroy azonban nem esett kétségbe, testvérével tető alá hozták egy spin-off tervezetét, megnyerték hozzá az Universal jváhagyását, találtak is kellően befutott férfiszínészt Jeremy Renner személyében.

Az alapvetés, ahogy az előzetesben is hallhatjuk: Bourne csak a jéghegy csúcsa volt, az az ügynök, akinek balesete ugyan kanyargós módon, de a kiképzőprogram nyilvánosságra kerülését eredményezte. Mikor a tízemeletes ugrás után magára hagytuk Bourne-t, miközben úszott kifele a vízből, addig láthattuk, Landy ügynök munkája révén leállhatnak a kiképzett gyilkológépek „gyártásával”. A filmtörténetileg kronológiai folytatás valahol Bourne 3. részbeli felbukkanásával párhuzamosan zajlik, annak is inkább utóhatásaira reflektálva. A most már nyilvánosságra került titkos projekt eltussolásának folyamatába hiba csúszik, Aaron Cross (Renner) életben marad és azok nyomába ered, akik le akarták írni őt, mint járulékos veszteséget. A bosszúhadjárat során egy korábban őt is felügyelő kutató, Dr. Shearing (Rachel Weisz) életéért is küzdeni kell, elvégre mit kezdenénk közel két órán keresztül egy olyan férfihőssel, akinek csak saját magát kell féltenie!

Aki spoilerekre vágyik, azt most elkeserítem, nem fogok többel szolgálni. Már csak amiatt sem, mert a személyes felfedezés öröménél nincs szebb, másrészt pedig a felfejtett kontextusok olyan mélységig viszik a konspirációs teóriákat, amennyire azt mostanság ritkán teszi egy ilyen volumenű film. Egyszerre kapjuk arcunkba a terepen dolgozó ügynök munkájával kapcsolatos mocskot, az élet-halál harc izzadtságszagúan realista félelmét, valamint a papíron sosem létező ügyosztályok és programok puszta létének igazságérzetet bántó tényét. A párhuzamosan játszódó történések ugyan nem reflektálnak egymással, de remekül megmutatja a mostani struktúrákat, melyekben az ilyen jellegű eseménysorozatok láncolata egymásba fonódik: ahol elbukik az egyik, máris egy másik tarsolyból varázsolnak, amiről még azok se tudnak, akik döntéshozó szerepben vannak. Gilroy írói vénája végig érződik a történetszálak szövésekor, talán csak az akciójelenetek során érezni némi tapasztalatlanságot: korábbi két filmje, a Michael Clayton és a Kettős játék is páratlan módon ötvözte a paranoid történetet a feszültségkeltés eszközeivel, mostanra azonban ahogy Cross esetében, az IQ-növelő kék tabletta mellé az izmosító zöld bogyót is beszedték, izmot pakolva az agy mögé.

A színészválasztásra nem lehet panasz, sőt! Renner már a Mission 4-ben bizonyította, jól áll neki a minőségi pofozkodás és a menekülés, mégis hiteles a rafkós ügynök szerepében. Ugyan sajnos valószínűsíthető, hogy ezek ellenére is inkább Sólyom skatulyája jut neki a Bosszúállókból, mégis látni, van más céltábla is, melyre ügyesen tud célozni. Rachel Weisz pedig megunta, hogy férjura, az aktuális Mr. Bondot alakító Daniel Craig sztorijait hallgassa a nemzetközi élőháttér előtt játszódó kalandokról, maga is belevágott, a kevésbé elegáns és kultikus verzióját választva az ügynökfilmeknek. A főszereplők kémiája ugyan nem elementáris, de több mint elegendő, hitelesen mutatja be nekünk a kettejük viszonyát meghatározó egymásra utaltság esetét.

A nemzetközi visszhang elég vegyes, de semmiképp sem említik egy lapon a korábbi filmekkel. Ez egyrészt azért is kár, mert arányában erőteljesebb, mélyebben gyökerező problémákat emelnek be a történetbe. A Cross utáni hajtóvadászat sokkal inkább emlékeztet a trilógia szerkezetére, bár voltak olyan rendesen, hogy most kihagyták a szerelmi szálat, csak sejteti a Gilroyok-féle szkript, hogy születőben a szikra. Tökéletesen megágyaztak a folytatásnak, pontosan ugyanúgy, mint tette azt a 2002-es első film: a játékosok, a keretek felfestve, ismertetve, a főhős radar alatt „repül”, meghúzódhat mindaddig, míg ismételten a nyomára nem bukkannak, egy esetlegesen újjászerveződő program frissdiplomás markos legényei!