Egyszerűen nem akar ez menni senkinek az Alkonyat-akolból: míg Taylor Lautner akciósztárként csődölt be, addig Kristen Stewart indie-karrierje nem akar igazából nekilódulni, csak újab strigula kerül a neve mellé, Robert Pattinson pedig mind több műfajban igyekszik tehetségét megvillantani, melynek kettős a kimenetele. Míg romantikus, művészi felhangjaival általában megbukik a produkció, addig a populáris témájú és közegű alkotásai sikeresek. A lassan a "könyvadaptációs srác" jelzőt is sikeresen kisajátító Pattinson idén második alkalommal jelentkezik a szélesvásznon, az ismétlés azonban megint nem a tudás, csak a híresség anyja. Maupassant történetének pesti vágóképekkel és fásult sztárokkal megpakolt adaptációja minden, csak nem nézőbarát.
A történet szerint ott a mi kis Bel Amink, George Duroy (Pattinson) épp mihaszna életének napjait tengeti Párizsban a leszerelés után, a kurvák és a bordélyházak olcsó örömei mégsem elégítik ki a feltörekvő fiatalt. Volt katonatársának segítségével nem csak publicista lesz a szépfiúból, de egyenesen a nők kegyeltje: nem sok nő hagyja zárva erényének George előtt. Férjes és özvegyasszonyok váltják egymást ágyában, mígnem házasember és milliomos férfi nem lesz belőle. Melleken való felkapaszkodásának ára a férfiúi önérzet sutba dobása, melyet felvált az anyagiasság: már nem az újabb háború ténye dühíti hősünket, hanem az, hogy ennek anyagi hasznából nem részesülhet, elvégre kijátszotta őt a hatalmi elit. Egyetlen erénye egyben hátránya is: önerőből jutott ugyan oda, ahol elbúcsúzunk tőle (a vélhető csúcson), mégsem tekinthető hősnek, elvégre csak mások gyengeségeit használva válik belőle egyáltalán valaki, a párizsi szalonok kedvence és szégyene.
A skandinávok a spájzban vannak! Északi filmbarátaink olyan elemi erővel robbantak be a nemzetközi filmes világba, amivel csak keveseknek sikerült korábban. Tudjuk, hogy ott a rideg északon nagyon más rugóra jár az agy, hogy a gyakori mínuszok elveszik az ember józan ítélőképességét, rideg és precíz stílusban adják elő saját drámáikat. Az Engedj be és A tetovált lány nemzetközi sikere kikövezte az utat, már csak hagyni kell járni rajta a alkotókat. Stieg Larsson nagysikerű Millenium-trilógiája után a szerző korai halála miatt új nyersanyag után néztek a producerek, rögtön fel is fedezve Jo Nesbo vitathatatlanul zseniális regényeit. Ugyan jelen alkotás egyéves csúszással került kis hazánk mozivásznaira, mindenképp érdemes szélesvásznon megcsodálni, már csak a mesterien fagyos képvilág miatt is.
A heti felhozatalból üdítő módon emelkedik ki egy könnyed francia szakácsvígjáték, amelynek nagyon nincs könnyű dolga a héten: ellenfélnek megkapta Mel Gibson mexikói kalandjait, a Paranormal Activity egyre burjánzó vadhajtásai közül most épp Csernobil modernizált szörnyűségeit valamint Tom Cruise és Alec Baldwin főszereplésével egy klasszikusnak szánt rockmusicalt. Ilyen amerikai túlerővel szemben általában alulmaradnak a vén Európa küldöttei, függetlenül attól, milyen értéket is képvisel egy-egy alkotás. Lehet keseregni a közízlés torzuló voltán, azonban tény: az Én, a séf stílusában készülő filmekre nem váltjuk már meg a mozijegyet, ez a szívbarát margarinként simogató komédia megmarad a televíziós sugárzás szintjén, a szélesvásznú szórakozást kereső közönség körében érdektelenség hiányában eltűnik a süllyesztőben. Ez pedig igen nagy kár, mert öröm látni, ha francia filmet néz az ember, még mindig annyi érzelem, kellem és báj hatja át az egész filmet, aminek nyomába csak korszakos darabok tudnak felérni a teljes amerikai filmművészetet nézve.
Nagyjából ötéves intenzív munka volt az, hogy Mel Gibson eljusson a mélypontra: ezalatt az idő alatt csak a magánéleti gondokról kaphattunk híreket, az alkohol és a minél fiatalabb lányok teherbe ejtése és fizikai bántalmazása révén Gibson a pletykalapok kedvencévé vált. Majd eljött 2010, A sötétség határán című filmmel ugyan nem robbant vissza a lejtőről, de jelezte a kedvenc koros ausztrál aktor, bizony érdemes még számolni vele. Majd ahogy az mostanság a kapuzárási pánikkal küzdő színészekre jellemző (Jean-Cleaude Van Damme önéletrajzi ihletésű JCVD című filmje mellett) elkészült Jodie Foster rendezésében 
orosodó kritikusként egyre nehezebb asszimilálódni a modern animációs történetek mondanivalójához, stílusához, főleg, ha több évre tekinthet vissza egy-egy franchise kapcsán. Valahogy úgy érzi magát az ember, hogy most már tényleg gyerekkel érdemes csak ezen alkotásokat megtekinteni, hogy legalább annak örülhessen a film játékidejének lejártával, a kis csöppség ideig-óráig maradandó emlékekkel és élményekkel gazdagodhatott, míg a lelkiismeretes szülőt másfél órányi kikapcsolódással jutalmazta előrelátó hozzáállása. Sajnos azonban ahogy az várható volt, a trilógiává bővített Madagaszkár-széria elveszteni látszik varázsát, a már több ponton kérdéses második epizódot is sikerült alulmúlni, alig található már említésre méltó és emlékezetessé váló jelenet. Ugyan adni igyekeznek bőségesen a tanulságokat (felnőttnek, gyermeknek egyaránt), a nagy igyekezet kifulladni látszik az animáció minőségén túl. Míg megrajzolni és mozgatni zökkenőmentesen megy, addig megírni és szórakoztatóan szóra bírni már jóval kevésbé.
Alig másfél éve hozsannáztak a kritikusok és a B-filmek rajongói, mikor Alexandre Aja rendezésében mozikba került egy mára már klasszikusnak számító trash-horror modern változata, a Piranha 3D. Ötletes és (tömeges) mellbedobással igazán élvezetes és szórakoztató módját választották a riogatásnak, előszedve, leporolva és ráncfelvarrva az összes klisét, ami csak érintett a műfajban. Az sejthető volt, hogy érkezni fog valamiféle folytatás, elvégre egy költségvetéséhez képest szép anyagi és műfaja ellenére jelentős szakmai sikereket is magáénak tudható alkotásról lévén szó. A minőséget lehetett előre sejteni, elvégre a legnagyobb sztár a folytatásban a tokáig önironizáló David Hasselhoff (ld. Hoff) volt, mellette csak vágóképek és 1-2 közepes poén erejéig tért csak vissza Christopher Lloyd és Ving Rhames, míg a film csak limitált szélesvásznú forgalmazást kapott a trash-hazában, valószínűleg a DVD-kiadvány népszerűsítése végett.
Misztikus homályba vesző eredettörténet vászonra élmodása sosem könnyű, főleg nem 30 év távlatából. Ridley Scott hosszas műfajbeli hallgatás után ismét a tudományos fantasztikum irányába fordította direktori sapkáját, hogy saját hírnevét tovább öregbítve úja lapokra helyezze az egyik legfélelmetesebb földönkívüli idegen legendáját. Ez a fajta alkotói értelemben is kalandos utazásnak az eredményét tekinthetjük meg a mostani premierhéten, mely előre láthatólag nagyon is meg fogja osztani a rajongótábort.
Idén már másodjára értekeznek nekünk ide bele az arcunkba Hófehérke kalandjairól, míg az első kör pontozás alapján kiesett az érdemesebb feldolgozások közül addig az újabb változat már a masszív hentelésbe és Tolkien-mitológia megidézésébe menekülve igyekszik diadalt aratni, elődjéhez képest sokkalta nagyobb csavarokat hajítva a romantikus mesei gépezetbe.
1997-ben még stílusos és szórakoztató filmként aposztrofáltuk Will Smith és Tommy Lee Jones főszereplésével készült UFO-vadász titkosügynökként kapták el az óriáscsótányt. Eltelt öt év, amikor már edzett ügynökként ismét a világot kellett menteniük Ebony és Ivory fekete öltönyös kirakatemberei egy modellbe ágyazott földönkívüli hatalommániája ellen szálljanak harcba. Elmúlt azóta tíz!!4! év, már csak a kereskedelmi tévék alkalmi vetítésein találkoztunk ABC-betűs ügynökeinkkel, majd hirtelen IMAX 3D-ben dobtak elénk egy időutazós sztorit, amiben több a fekete lyuk, mint egy átlagos tudású ember tudományos háttérismereteiben.
Emlékszik még mindenki arra a 2004-es filmre, amelyben széparcú sztárok dugnak egy párcseréset, majd vissza az egész, már amennyire egy ilyen érzelmi és fizikai hullámvasút után lehetséges. Mike Nichols filmje nemcsak a témaválasztás miatt, a színészi alakítások, a forgatókönyv és a zene miatt is sokáig emlékezetes marad a műfajban, amelyet mostani, majd egy éves késéssel bemutatott hazai premier, a Tegnap éjjel ismétel ugyan egy kissé, ámde más hangsúlyokkal. Nichols megmutatta, milyen csalni és csalatva lenni, hosszú kifutású utazásra invitálva nézőjét, míg az elsőfilmes rendezőnő, Massy Dadjedin filmje nem ítélkezik ily módon, szimplán csak megmutatja, milyen az, ha párunk előélete illetve az a fránya zöld szemű szörnyeteg fejét felütve addig duruzsol a megvádolt félnek, míg beadja derekának nemesebbik részét, megroggyant térdekkel, kétszer is.
Utolsó kommentek