Nagyjából ötéves intenzív munka volt az, hogy Mel Gibson eljusson a mélypontra: ezalatt az idő alatt csak a magánéleti gondokról kaphattunk híreket, az alkohol és a minél fiatalabb lányok teherbe ejtése és fizikai bántalmazása révén Gibson a pletykalapok kedvencévé vált. Majd eljött 2010, A sötétség határán című filmmel ugyan nem robbant vissza a lejtőről, de jelezte a kedvenc koros ausztrál aktor, bizony érdemes még számolni vele. Majd ahogy az mostanság a kapuzárási pánikkal küzdő színészekre jellemző (Jean-Cleaude Van Damme önéletrajzi ihletésű JCVD című filmje mellett) elkészült Jodie Foster rendezésében A hódkóros, melyben a főszereplő karakter megformálásán keresztül Gibson igazi Canossa-járását láthattuk, az év egyik legjobb nem élő szereplőjének megszólaltatásán keresztül.  Most ütősebb, mint a visszatérése óta bármikor, igyekszik felnőni a Liam Neeson által támasztott, majdnem kisnyugdíjas tökös 50-es korosztályhoz, némi mexikói kiruccanással alapot adva mindennek.

A gringó (Mel Gibson) egy piti tolvajnak tűnik, aki megfogta az Isten lábát, majd kétmilliónyi dollár büszke eltulajdonítója lehetne, ha nem üldöznék a mexikói határként üzemelő lemezfal mellett a marcona amerikai járőrök. A vérszemet kapó mexikói közegek is részt vesznek az üldözésben, majd bőséggel kamatozik is a befektetett energia: a lemezfalon áttörő gringó és a zsákmányolt pénz is a két rangidős tiszt nyakába szakad, a valós tolvaj névtelenül börtönbe kerül. Nyugdíjas Michael Scofield-ként felméri a terepet, az erőviszonyokat, leleményesebben alkalmazkodik a körülményekhez, mint tette azt a népszerű sorozat főszereplője. A békés és anonim börtönévek helyett csak napok, 1-2 hét jut a rácsok mögött, szövetkezve a börtön bentről parancsoló valódi főnökével előbb a dollármilliókat szolgáltatja ki a délieknek, majd a pénzt hajkurászó igazi tulajdonos ellen indul a gringó. Cselekedeteiben azonban nem az önzés a fő motiváció, hanem egy kölyök és annak elítélt anyja védelme. A kölyök kulcsfigura, szinte érinthetetlen a falakon belül, elvégre ő lenne a következő donor a maffiafőnök májátültetéséhez – közvetlenül saját apja nyomdokaiba lépve.

Elfogulatlan néző gyomrának nagyon nehéz megemészteni azokat a körülményeket, amikkel a film szembesíti a játékidő során. Egyrészt nincs különbség amerikai és mexikói rendőr, de rosszfiú között sem, maximum annyi, hogy északon jobb a légkondicionálás és az ügyvédhelyzet. Ahogy a mexikói rendőr el is ismeri, a fal két oldalán egyaránt dúl a korrupció, csak a déliek legalább nem hazudnak a témában. Ez az őszinte kendőzetlenség végig áthatja a celluloidot, ugyan szórakoztató köntösbe bújva, de megkapja a magáét az elkényelmesedett nyugati civilizáció büszke lakosának gyomra: a szüleikkel évtizedeket rács mögött töltő gyermekek sorsa egyenesen felháborító, de a börtön vezetésének nyilvános behódolása is minimum bosszantó az igazságszolgáltatásban legalább minimálisan is bizakodó ember számára. A gátlástalan bűnözők, akik a határ két oldaláról ugyanazokat a pénzes táskákat keresik, ugyan sablon figurák, de nyersességükhöz kétség sem férhet: míg a mexikóiak az áram erejében, addig az amerikaiak a végtagcsonkításban hisznek – melyeket mindkét fél gyakorol is rendesen.

Egyáltalán nem formabontó filmmel van dolgunk, de mindenképp öröm látni, hogy Gibson nem vesztett kvalitásaiból, még ha az alkohol cseppet sem jótékony hatásai már látszanak fizimiskáján. Ennek ellenére, bár nem ér fel Neeson tomboló viharként igazságot  és halált osztó karakteréhez, gringóként Gibson is igencsak hatékony, emellett céltudatos és önzetlen. A jellemfejlődés előre ki van kövezve, csak egyenes háttal rá kellett lépni a forgatókönyv által megírt útra. A sztkript Gibson és a rendezői feladatokat először ellátó Adrian Grunberg közös munkája, aki eddig inkább csak rendezőasszisztensként ténykedett Gibson mellett az Apocalypto óta – ideje is volt, hogy felnőjön a feladathoz, a hangulat és a sztori nagyszerű szórakozást biztosít a nézők számára.

Fájóan kis hírverést kapott az alkotás, de tény, Gibson visszatérése óta cseppet sem az az arany tojást tojó kakas, mint ami korábban volt: a Jelek óta nem volt kasszasiker Gibson karrierjében, így lassan elkönyvelhető, hogy már csak az ehhez hasonló low budget, de műfaját tekintve fajsúlyos és stílusos alkotások várnak rá, mint a jövőre bemutatásra kerülő Machete Kills.