Korosodó kritikusként egyre nehezebb asszimilálódni a modern animációs történetek mondanivalójához, stílusához, főleg, ha több évre tekinthet vissza egy-egy franchise kapcsán. Valahogy úgy érzi magát az ember, hogy most már tényleg gyerekkel érdemes csak ezen alkotásokat megtekinteni, hogy legalább annak örülhessen a film játékidejének lejártával, a kis csöppség ideig-óráig maradandó emlékekkel és élményekkel gazdagodhatott, míg a lelkiismeretes szülőt másfél órányi kikapcsolódással jutalmazta előrelátó hozzáállása. Sajnos azonban ahogy az várható volt, a trilógiává bővített Madagaszkár-széria elveszteni látszik varázsát, a már több ponton kérdéses második epizódot is sikerült alulmúlni, alig található már említésre méltó és emlékezetessé váló jelenet. Ugyan adni igyekeznek bőségesen a tanulságokat (felnőttnek, gyermeknek egyaránt), a nagy igyekezet kifulladni látszik az animáció minőségén túl. Míg megrajzolni és mozgatni zökkenőmentesen megy, addig megírni és szórakoztatóan szóra bírni már jóval kevésbé.

A négy kalandvágyó New York-i állatkerti jószág, Marty, Melman, Gloria és Alex honvágya mind erősebb, Afrikából Európán ét térnének haza a Nagy Almába, lezárva kalandos utazásaik sorát. A nagy utazás tervébe hiba ugyan nem, de európai szakszervezeti hozzáállás becsúszik, a léghajóként üzemelő repülőgép-törzs meghajtásáért felelős majmok a francia munkajogi lazaságok révén magukra hagyják hőseinket, szenvedjék csak ők át magukat a légtéren. Eközben a franciák állatcsendőre, DuBois hadnagy is nyomukba ered, egyetlen még hiányzó darabját üldözve gyűjteményéből, az oroszlán fejét. Hőseink és utazótársaik egy hanyatlásnak indult cirkuszi társulathoz csapódva megpróbálnak élni a lehetőséggel, hogy egy amerikai turné révén átjussanak az nagy kék vízen.

Első körben nem saját véleményt, csak a szövegkönyv egy sorát idézném, amivel nem csak a megfáradt és tévúton járó cirkuszi társulatot, de az egész filmes stábot is nagyszerűen jellemezték (akár indirekt módon): „ A családok már nem szórakoztak túl jól, mert már rutinból nyomjátok a műsort. Hiányzik a szenvedély!” Ez az egy mondat teljes egészében lefedi a tudatos és felnőtt néző érzéseit. A rendező Eric Darnell harmadjára futott neki a show levezénylésének, ami mostanra tényleg rutinszagú, sablonos és ötletektől mentessé vált. Egyetlen érdemi újítás, amikor a modernizált cirkuszi műsort a Cirque de Soleil szintjére emelik, a multiplayer és multilevel stílusban bemutatott műsor és hozzá Katy Perry Firework című számának felhasználása ugyan nem zseniális, de mindenképp formabontó és szórakoztató jelenete a filmnek.

Ezt leszámítva azonban sem a karakterek, sem a történet nem bővelkedik, sőt, egyenesen szűkölködik kalandok és izgalmak, főleg pedig poénok terén. A túl sok beérkező új karakter egyszerűen ellopja a régieknek szánt játékidőt, sőt, Julian király egyszerűen már csak árnyéka önmagának, a karakterben rejlő lehetőségek kiaknázása zsákutcába ért, önismétlő és olykor szánalmas, élvezhetetlen ripacsként tölti be szerepét. Igaz, a többi állat sem épp szórakoztató, Melman krónikus félelmei egész egyszerűen elfolynak Gloria iránt érzett szerelmének csöpögő tengerében, míg Alex és Marty csak úgy vannak, egy-két történetformálónak szánt jelenettől eltekintve csak csaponganak a sztori előrehaladtával.

Harmadik bőrként a Shrek-szindróma jeleit mutatja: kifáradt alapötlet, egy valószínűleg tervezett negyedik rész esetén pedig cseppet sem szolid, saját univerzumot is át-és újraértelmező történet mentheti csak meg a megtépázott nimbuszt.