A heti felhozatalból üdítő módon emelkedik ki egy könnyed francia szakácsvígjáték, amelynek nagyon nincs könnyű dolga a héten: ellenfélnek megkapta Mel Gibson mexikói kalandjait, a Paranormal Activity egyre burjánzó vadhajtásai közül most épp Csernobil modernizált szörnyűségeit valamint Tom Cruise és Alec Baldwin főszereplésével egy klasszikusnak szánt rockmusicalt. Ilyen amerikai túlerővel szemben általában alulmaradnak a vén Európa küldöttei, függetlenül attól, milyen értéket is képvisel egy-egy alkotás. Lehet keseregni a közízlés torzuló voltán, azonban tény: az Én, a séf stílusában készülő filmekre nem váltjuk már meg a mozijegyet, ez a szívbarát margarinként simogató komédia megmarad a televíziós sugárzás szintjén, a szélesvásznú szórakozást kereső közönség körében érdektelenség hiányában eltűnik a süllyesztőben. Ez pedig igen nagy kár, mert öröm látni, ha francia filmet néz az ember, még mindig annyi érzelem, kellem és báj hatja át az egész filmet, aminek nyomába csak korszakos darabok tudnak felérni a teljes amerikai filmművészetet nézve.

A háromcsillagos, nagynevű Cargo Lagarde étterem névadó főszakácsa, Alexandre (Jean Reno) válaszút előtt áll: vagy teljes mértékben behódol a tulajdonosi elvárásoknak és konyhája behódol a molekuláris szakácsművészet trendi és térhódító műfajának, vagy elveszti éttermét, annak 3. csillagát és az évtizedes presztízst, amit kivívott magának. Ezzel párhuzamosan láthatjuk Jacky Bonnot (Michäel Youn) kurta élettörténetét, a gyermekét váró fiatal apát, aki még mindig nem találta meg a neki szánt utat, éttermek közt csapódik, anyagi megfontolásból azonban festő munkát vállal egy öregek otthonában. Jacky igazi önjelölt szakácszseni, aki a hivatalos utak kihagyásával képezte magát profi séffé, makacssága révén azonban marad a kétkezi munka. Kettejük találkozása katalizátorként hat mind az étterem, mind saját magánéletük terepén: a tavaszi menüsor tervezése mellett a két férfi elkezd tanulni a másik hibájából, a közös harc révén pedig új kalandok irányába veszik útjukat.

Nem lehet elégszer hangsúlyozni, milyen élet van egy európai filmben, különösen egy francia filmben. A karakterek, a történetek egésze olyan könnyedséggel kerül bemutatásra, annyi életöröm tud beférkőzni a nézők szívébe is általuk! Na persze nem a kiábrándítóan és kilátástalanul sötét drámákra gondolok, most egyértelműen csak a vígjátékokra. Míg a tengerentúlon a műfaj tényleg az altesti humor irányába mozdul el, addig annak civilizációs bölcsőjében még mindig sikerre viszik a könnyed, romantikus vígjátékokat, igényes humorral, tanulságos, mégsem szájbarágós következtetésekkel. Igen, mintha itt az élet tényleg szép lenne, a nehézségek ellenére megéri élvezni annak minden percét. Mintha a nők szebbek, az ételek ízletesebbek, a poénok pedig igényesebb lennének. Ezt pedig sosem fogják tudni igazán elsajátítani a gyorskaja hazájában.

Jean Reno most épp a komikus oldalát domborítja, persze a maga rideg és kimért módján, melynek köszönhetően még élettelibb Michäel Youn alakítása. Kettejük legjobb jelenetei a közös tévés főzések percei, mikor a klasszikus séf újításait épp az újító védelmezi a tradicionális értékek nevében. Ezek a percek felébresztik a showrunnert az emberben, milyen lenne egy olyan tévéműsor, ahol makacs férfiak vitatkozva készítenék el a nap fogását! Azért férfiak, mert ők képesek úgy vitatkozni, hogy tiszteletben tartják a másik véleményét – ugyanez, igyekezvén elkerülni a szexista felhangokat, nők esetében inkább hajtépésben tetőzne. Úgyis elege van már mindenkinek a klasszis főzőműsorokból, nemhiába Gordon Ramsay tapló konyhai valóságshowja az egyik legkeresettebb a műfajban.

Mivel már kicsit hűlni kezdett a levegő, érdemes egy ilyet ötletgazdag konyhafilmet választani, hátha kedvet kapunk mi is egy kis gázrózsa-használathoz, felfrissítve, netán megvariálva eddigi kedvenc recepteinket!