Prolihisztor

Nincs jobb szó, hiába is keresem majd 24 órája, minthogy Sacha Baron Cohen egy fasz, abból is a szőrös, méretes példányok közé sorolható. A színész pályája kezdetén aluliskolázott, elmebeteg zenészként figurázta ki az embereket, majd az egész világ megdöbbenésére V-alakú férfi bodyba bújva lett a kazah nép televíziós szószólója, hogy három évre rá a divatvilágot gyalázza homoerotikus felhangoktól sem mentes stílusban. Eltelt újabb három év, ideje volt hát egy újabb filmnek, ennek során pedig az arab-nyugati szembenállást, a diktatúra vs demokrácia ütköztetésének lehetünk szemtanúi.

A sztori szerint Aladeen tábornok (Sacha Baron Cohen) uralja Wadiya országát, teljes diktatúrával nyomorgatva olajban gazdag népét, miközben atomprogram fejlesztésén ügyködik. A jó diktátort jobban érdekli a nukleáris fegyver birtoklása, mint országának gazdasági felvirágoztatása, ezért jobbkeze, Tamir (Ben Kingsley) merényletet szervez ellene.

Oly közkeletű téhitként terjed az Alkonyat-franchise-nak köszönhetően, hogy a vámpír-téma reneszánszát éli… Először is, semmi múltidéző nincs Meyer kisasszony könyveiben, a lehetséges összes mitologikus elemet sikeresen mormonosítja, a minimális pátosztól és félelemkeltő faktortól szabadítva meg a Lugosi Béla által világsikerre vitt figurát. Emellé érkezik még két, szintén világszerte körberajongott széria, a True Blood és a The Vampire Diaries, melyek heti rendszerességgel alakítják célközönségük életkori sajátosságaihoz a történéseket, a számos kisebb sorozatról nem is beszélve. Most azonban jött egy igazi amerikai művész-rendező, Tim Burton és kedvenc férfi múzsája, Johnny Depp, ketten együtt pedig tényleg felvirágoztatták a vámpírtörténeteket, igaz, 1972-be helyezve a történéseket.

Premier előtti bemutatóként érkezett hozzánk a hosszú hétvégén Channing Tatum és Jonah Hill legújabb filmje, a 21 Jump Street - A kopasz osztag. Elöljáróban annyi, egy 1987-1991 közt futó drámai misztikus sorozat nagy mértékben átfazonírozott nagyjátékilmes verzióját láthatjuk, a sorozat hangulatához képest inkább buddy-movie ez, abból is a csöcsvillantós Pite-humor nélkül, igaz, farok azért villan.

Barom gimnazisták 2005-ben bebukják a szalagavatót, majd röpke hét év után már biciklis járőrpartnerként róják a parkokat. Elb@szott letartóztatás után az álruhás gimizsaruk osztagához kerülnek, mintegy utolsó esélyként. Munkájuk során egy újfajta drogot terjesztő sulihálózatot kell felderíteni, azonban a kétbalkéz páros még a gimibe visszakerülve is ugyanolyan idióta kamasz, mint korábban: a felépített álcát összecserélve kénytelenek egymás készségeit elsajátítani, hogy beépülhessenek a kiszemelt környezetbe.

Majdnem napra pontosan négy éve ragyogott fel a Marvel filmstúdió csillaga, mikor bemutatták saját berkeikben készült első élőszereplős filmjüket, a Vasembert. Ezzel nem csak Robert Downey Jr.-t repítették vissza a világ élvonalába, de saját maguknak is új pályát szabtak, egy csapásra branddé válva. Az eltelt négy év alatt berámoltak még másik négy filmet a zsákba, hogy mindezt megkoronázhassák egy csúcsra járatott csapatfilmmel!

A mitológiára érdemes egy kis bekezdésnyit áldozni: 59 éve látott napvilágot a csodacsapat, Stan Lee és Jack Kirby közös munkája a képregény-történelem egyik legerősebb, legtöbb változáson átesett alakulata. Ez a szűk négy emberöltő nem csak arra volt elegendő, hogy a filmesek is szomjúhozzanak a szélesvásznú megvalósításra, de a technikai fejlődés is elért arra a fokra, hogy ne csak olcsó makettek és számítógépes trükkök szembágyasztó áradatát kapjuk.

Emésztettük egy darabig a hírt, hogy a Hasbro egy újabb játékából (a Transformers és a G.I.Joe után) készül egész estés nagyjátékfilm, ez pedig nem más, mint a klasszikus, a mai kamaszok számára csak rémmesékből ismert manuális taktikai játék, a Torpedó. Jómagam emlékszem még arra, mikor megboldogult édesapámmal az áramszünet idején gyertyafény mellett vívtunk élethalál-harcot a kis műanyagtáblák előtt görnyedve. Ezek ismeretében kissé kétkedtem, mikor szóba került, hogy a Hancock és a Friday Night Lights (FNL) rendezője kapta meg a direktori posztot, mintegy emberek-idegenek ütközetté módosítva a retró alapanyagot. Mindehhez a amerikai foci drámasorozatából ismert és Berg által befuttatott Taylor Kitsch-csel a főszerepben, na meg némi Rihanna-zással.

A sztori szerint Alex Hooper (Kitsch), az önfejű és céltalanul lődörgő fiatalember egy szokványos esti sörözést zár le amódon, hogy a kiszemelt szőke hölgy kedvében járván betör a sarki boltba, csirkés burrito-t szállítva le szíve és libidója választottjának.

Kilenc év telt el az esküvő óta, kaptunk is pár, nem véletlenül csak dvd-re szánt folytatást, kitekintést a Pite-kalandokból. Elérkezettnek látták az időt, hogy megmutassák nekünk, mire vitte a pitetöcskölő, a zenetáboros, Kulagép, Finch meg a többiek - ja és Stifler, a Bránermájszter!

Sztori szerint 13 éve érettségiztek le kortársaim, ideje is egy jóvágású osztálytalálkozónak, mindenki villanthatja, mi lett belőle több mint egy évtizeddel a nagy amerikai víz..., akarom mondani, szűzválasztó után. Vannak itt családosok, bebuzultak (mindkét nemből), nosztalgiázók, örökifjak, szakállasak. Akit csak látunk, senki sem boldog, mindenhol van némi gebasz, ami csak nem akar megoldódni a csordaszellem nélkül. Kapunk hát egy nagy összeborulást, hogy ez a bárgyú visszatekintés ismét az agyunkba vésse, a nagy vízen túl a felnőttek nem boldogok, a gimis évek végeztével meghal bennük valami.

Úgy néz ki az, eheti premierekkel kapcsolatban a plakát lesz az első, ami kiveri a... biztosítékot. Míg a titánok barom szövegekkel rettentettek a standieken, addig szegény szerencsétlen Daniel Radcliffe hézagos arcszőrét és bántóan kék lézerszemét választották a hazai forgalmazás népszerűsítéséhez, szemben az általam is választott, sokkal hatásosabb és stílusosabb, a filmhez is jobban passzoló plakát helyett. Anélkül azonban, hogy lelőném a film "nagy" poénját, mondandójának és titkának lényegét, legyen elég annyi, ez a fotó illik a filmhez, a leginkább érintett korosztályt emelve a középpontba. Mert ez az alkotás, címében egy nőről szól, a főszerepben egy fiatalemberrel, aki a saját munkája előrehaladtával a helyi gyermekek tragédiájával szembesül, akik pedig a külföldi poszterek és forgalmazók szerint a középpont, amit képviselni kell.

Pár percig biztos emésztettem a plakáton található szöveg képzavarát, miszerint "Felszabadul az Alvilág!". Elképzeltem, milyen kemény kreatív meeting lehetett, ahol a történet ismerete nélkül ekkora baromságot fröccsöntenek a képre, mert az ütős szöveg lesz, csábítja befelé a nézőt. Aki ha becsábult, fogja a fejét Árész állandó "Öcsém"-ezése közepette, annyira suttyó módon hangzik ez egy hadisten szájából (azért az élmény lett volna, ha VV Cristofel megkapja ezeket az egymondatosokat)! A szinkron ebbéli hibája felett a második felröhögés után tovább is léptünk, a kisiklás után ismét kényelembe helyezve magunkat igyekeztünk befogadni azt a brutális mennyiségű ingert, ami a vászon felől éri a látóideget.

Lehet szapulni a filmet, lehet számon kérni a történelmi hitelességet, ami egy amerikai film esetében, ahol a nyitóképen az amerikai temetkezési szokások szerinti süllyesztett emlékkő (nem tudok rá jobbat mondani) angolul tolja az arcunkba az előző rész főbögyösének halálát, visszarántva a folyton magában viaskodó Perszeuszt (Sam Worthington) a kikötők és a halászat egyhangú világába, egyedülálló apaként szembenézve a való élettel. Bevillan aztán a büszke nagypapa, Zeusz (Liam Neeson), hogy megint figyelmeztesse szívének oly kedves zabigyerekét, megint elbaszcsiztak valamit az istenek, de most nem Kráken jön, lófaszt, egyből az istenek apja, Kronosz készül kiszabadulni Tartarosz mélyéről, hogy felégesse az egész világot. Persze a jó halász fia nevelését tartja elsőrendűnek, bongyor fürtjei közé nem furakszik be a görög logika, miszerint ha nincs világ, nincs hol nevelni a porontyot, ő maradna inkább pecázgatni. Szerencsénkre azonban Árész (Edgar Ramirez) és Hádész (Ralph Fiennes) együttes erővel megtámadja Zeuszt és Poszeidont (Danny Huston), előbbi az életereje miatt fontos Kronosz kiszabadításában, míg utóbbi halála csak előnyére válik a rebellis isteneknek. Az első hullámban érkező kimérát nem kis falurendezési művelettel karöltve teríti le félistenünk, hogy utána a helyi tanerő őrizetére bízva magvának gyümölcsét, nekilóduljon a nagyvilágnak, találkozzon Andromédával (Rosamund Pike), a harcos királynővel, együttes erővel szállva szembe az alattomos Olümposziakkal. Utazásuk során segéderőt a Perszeuszhoz hasonló istenfatty, Poszeidon fia, Agenor (Toby Kebbell) biztosít, hogy Héphaisztosz (Bill Nighy) térképének segítségével alászálljanak az alvilág labirintusába, megtalálva Zeuszt valamint az épp kiszabaduló Kronoszt. Istenek és titán apjuk ütközete lesz ez, némi félisteni szigony-dárda-villámegyesítő harcieszköz-bemutatóval, aminek a végén Perszeusz új anyukát szerez kisfiának.

Jól látni, nem a sztori fog a székbe szegezni minket, arra ott a látvány, ami az első résszel ellentétben bizony b@szott jó lett. Érezni, most nem spúroskodtak a konvertálással, helyből 3D-be vették az eseményeket, kétszeresen izzasztva meg az animátorok tökeit a légkondícionált tervezőstúdiókban. Akinek hasonló csalódás lesz a látvány, mint az első rész kabuki színházat idéző 2.5D-je esetén, az menjen szemészhez, mert a növekvő hályog csak rontani fog a helyzeten a későbbiekben. A gyártósor kamera mögötti részének komplett lecserélése (pl. Louis Leterrier helyett Jonathan Liebesman rendező) ugyan nem emeli isteni magasságokba a színvonalat, annyira mégis elég, hogy ne kerülgessen az agybaj a képkockák halmaza láttán. Kapjuk az ocsmány szörnyeket a képünkbe, a kétfejű kiméra után a küklopszok szinte valós jelenléte és fatelepítési szokásainak ábrázolása után, de még Kronosz terraformáló igyekezetének felbuzgása előtt, megkapjuk a legszebben animált mitológiai mocskokat is, a kéttörzsű, négykarú szörnyeket, a Makhai-okat! Komolyan, aki nem akarna így tömegoszlatni, ahogy ezek az alvilágban sínylődő kegyetlen gyilkos lények teszik, az ne is nézzen akciófilmet, mert nem neki való. Ott és akkor embertelen indulatok támadnak a nézőben, kapná is fel a két kardot, az egy pajzsot és egy dárdát, hogy lendületből bontsa a görög védővonalat!

A színészgárda illeszkedik a felületes sztori izomszagú átiratába, Neeson és Fiennes HP-idéző fegyvertelen tevékenysége annyira eszköztelen, hogy már zseniális, Worthington apai ösztönei annyira hihetőek, mint amennyire az előző rész barna Andromédájának kiszőkítése (Alexa Davalos helyett Rosamund Pike). Ezzel azonban nincs baj, nem a hitelesség, a teljes kép összeállása vagy a magas mondanivaló miatt nézünk meg egy ilyen filmet, mert azt Tarsem Singh Halhatatlanokjától vártuk (volna). Itt és most agy lekapcsol, kukorica és kóla bekészít, szemüveg felnyom az arcba és bő másfél óra pörgés végén búcsút mondunk pár istennek meg Perszeusz özvegységének. 

Folyt. köv.? Majd 500 millió után megmondjuk.

Újabb könyvsiker a vásznon, éljen Hollywood találékonysága!

Újabb tini szerelmi háromszög, tiszta Alkonyat-koppincs!

Unalmas és lapos, amerikai piacbarát másolata a Battle Royale-nak, igazi vérontás nélkül!

Hogy néz ki egy erőtől duzzadó, jól táplált színésznő egy éhező és nyomorgó lány szerepében?

Ahogy fórumokon olvastam, nagyjából ezek voltak az általános, nem pozitív hangvételű kommentek. Alapvetően igaz állítások ezek, azonban érződik, mennyire nem ismerik a köteteket. Suzanne Collins tévesen Stephanie Meyer örökösének tekintik, mert úgy egyszerűbb a birka népnek elmagyarázni, miről (NEM!) szól a regénytrilógia. Mert igaz, van benne szerelmi háromszögnek nevezhető érzelmi szituáció, van benne igencsak társadalomkritikus gyermekek közti gyilkosság, melyet az uralkodó elit szórakoztatására és az elnyomottak fájdalmainak szítására rendeznek. Rengeteg alapvetés származik máshonnan, ez tény, azonban a végkövetkeztetés eltérése teszi érdekessé és élvezetessé ezt a kallódó kamaszoknak szóló, életcélt és erőt kölcsönző alkotást.

Egy talán majdan bekövetkező atomháború végeztével Amerika maradék romjain létrehozzák Panemet, ezt a 13 körzetre osztott és a Kapitólium teljhatalma alatt szenvedő országot. A gazdasági felosztás következtében a legkevésbé populáris körzet, a 12. körzet lakói a szénbányászatból élnek, vagyis inkább halnak éhen. A Kapitólium által kiszámított fejadagok és megszabott életkörülmények következtében apró, lázadásnak számító vadászattal tartja fent magát és családját hőslányunk, Katniss (Jennifer Lawrence). Életének csorgásába ismételten közbeszól az Aratás, ez a brutális emlékező ünnepsége a bukott lázadásnak, mely során a 13. körzetet elsöpörték a föld színéről, valamint be nem vezették az éhezők viadalát, ahol a 12 körzetből 1-1 fiút és lányt kiválasztva megtartják évenkénti gyilkos valóságshow-jukat. Az idei sorsolán Katniss húga helyett jelentkezik önkéntesként, a fiúk közül pedig Peeta Mellarkot (Josh Hutcherson) sorsolják ki. Kettejük története és ezen film csak a kezdet, mely során eleinte felületesen, harcospárjain keresztül ismerhetjük meg a többi elnyomott körzetet, Panem történelmét (már ami maradt belől), az elnyomók határt nem ismerő önimádatát.

Collins regényének ereje és ötletessége éppen a mások által kárhoztatott történetek szálainak egyesítésében rejlik: a Battle Royale értelmetlen mészárlása, amit a kamaszok egymás közt rendeznek a túlélés reményében, az Alkonyatban található szerelmi háromszög esetében a lány olthatatlan és irányíthatatlan szerelmének ezúttali kilúgozása és a női rész racionálissá tétele; Orwell 1984 című regénye és a mögöttes mondanivaló iránti érdelkődést felkeltő történelmi látlelet egy kontrollált társadalomról. Lehet szapulni ugyan, hogy lopás az egész, ami ezen szálak ismeretében elismerhető, de a kotyvalék működik és szórakoztató is. Könnyen olvasható, nemtől függetlenül azonosulhatsz a szituációval, nemhiába világsiker az írott sorozat évek óta. Most pedig egetrengető siker a filmváltozat is: először a 15 milliós jegyelővétellel állított fel rekordot, majd nem folytatásos megjelenésként a legtöbb bevételt magáénak tudó éjféli bemutató címe következett, majd újabb pofon a már bejáratott franchise-oknak, hogy minden idők harmadik legjobb hétvégi bevételét tudhatta magáénak, első alkotásként pedig a legjobbat. Undorító matematika, de a pénz beszél a filmgyártásban is, márpedig ez a film nyitóhétvégén kitermelte a teljes költségvetést (a bevétel nagyjából fele kerül, innen már minden dollár csak nyereség, a szokásos visszaesések ellenére is hatalmas sikernek számít, a hasonszőrűnek titulált Alkonyat-széria első filmjének eredméyneit majd megtriplázva!

Jennifer Lawrence alakítása megkérdőjelezhetetlen, ha a műfajt ismerve nem is lesz Oscar-jelölt, akkor is bámulatos, mennyi érzelem és fájdalom szorult eme hölgy tekintetébe, amit már A hallgatás törvénye című film Oscar-jelölt női főszereplőjeként. Ezt követően pedig megkapta a már előre az új sikersorozatnak elkönyvelt Éhezők-trilógia főszerepét, új irányvonalat adva a kamaszlányok viselkedési kódexébe. Most már a gyakorlatias, kitartó, erős és független lány kerülhet előtérbe, nem a két, egymástól eltérő anomáliában szenvedő fiúkarakterek utáni önpusztító sóvárgás. Mellette a férfi főszereplők eleve kevés szerepet kapnak, egy egész estés, még ha nyújtott idejű játékfilmben pedig pláne. A kevés lehetőség ellenére Hutcherson ha lassan asszimilálódva is, de belerázódik Peeta szerepébe, majdnem meg is kedvelteti ezt a hánykolódó figurát. A szerelmi szál harmadik ága pedig Gael-hez, Katniss körzetbeli vadásztársához fűződik, aki végképp háttérbe szorul a történet elején, egyike az hátrahagyottaknak. Liam Hemsworth játéka egyelőre kimerült a kimondatlan érzelmektől való gyötrődésben, de a későbbiekben várható lehetőségek komoly jellem- és karakterfejlődésre adnak lehetőséget. Aki cseppet sem meglepetés, az Woody Harrelson a mentor Haymitch megformálójaként: a tróger, alkoholista egykori és egyetlen 12. körzetbeli győztes egyértelműen Harrelson képére lett formálva. A Kapitólium és teljes lakossága tökéletes lenyomata mindannak, amit elképzelhettél a sorok olvasásakor, sőt, talán még visszafogottabb is.

Gary Ross rendező meglelte az aranytojást tojó tyúkot, mert egy hatalmas átívelő kaland megszállotjaként rendezheti is az alkotást. Az első résszel bizonyított, a stúdió pedig remélhetőleg nem lesz olyan balga, hogy Alkonyat- és Harry Potter-módra váltogatná a rendezőket, mert az bizony minőségbeli ingadozáshoz és nézői/rajongói elégedetlenséghez is vezethet. Harrelsontól pedig azt is tudhatjuk, négy filmre van előjegyezve, vagyis a harmadik kötet itt is ketté bontva kerülhet bemutatásra, a rajongók és a stúdió könyvelőinek legnagyobb örömére!

El kell ismerni, ma valahogy kikoptak a családi filmek a mozikból. Egyszerűen nincs lehetősége a szolidan romantikus szálakkal átszőtt, gyermekek számára is megnézhető, tanulságokkal teli, mégis szórakoztató és szeretnivaló filmeknek. Utoljára Csupó Gábor Híd Terabithia földjére című alkotása volt sikeres a műfajban, legalábbis nekem azóta nem rémlik ilyen jellegű film: lehet, hogy készült hasonló, csak vagy elkerülte a figyelmemet, vagy nyilván nem volt annyira emlékezetes számomra. Az előzetes láttán kicsit tartottam is attól, hogy jön Jason Bourne és keményen megmutatja, mi a család manapság. Ehelyett kapunk egy életigenlő, bájos és szeretnivaló filmet, tele meghitt momentumokkal és bizony a férfiak számára is szívszorító jelenetekkel. A Fehér pokol kapcsán többen is beszéltek az igazi férfiak problémáiról, helytállásáról, egyazon héten mutatják be nálunk Az igazi kalandot is, ebben pedig egy gyászoló családapa új életének kezdeteit követhetjük figyelemmel.

Az igaz történeten alapuló sztori Benjamin Mee egykori újságíró azóta már elhíresült kalandjait meséli el. Na nem a Guardian újságírójaként ábrázolják számunkra a kalandvágyó publicistát, a gyásztól megtört, családját minden akadály és nehézség ellenére összetartani igyekvő férfiember kiútkeresésének lehetünk szemtanúi, ezúttal a szélesvásznon: eddig BBC-sorozatban és a Nat Geo műsorán is megcsodálhattuk Mee kitartását, emberségét és erejét, most pedig az óceán túloldalára is átültették a kalandot, hogy nagyobb ismertségre tegyen szert a történet. Eszerint az özvegy férfi már nem képes a városban összetartani megmaradt családját, emiatt kiköltöznek egy bezárt állatkerten található házba, teljesen új élet reményében. A kamasz fiával és kislányával magára maradt férfi állandó harcot vív a világgal, hogy bebizonyíthassa, nem csak magát tudja talpra állítani, de a régen virágzó állatkertet is. A megcsappant létszámú csapattal energiát nem kímélve újítják fel az állatkertet, hogy a nyári szezonra, július 7-ére kinyithassák a kapukat. Az engedélyekért és a megértésért küzdő férfi azonban ismét farkasszemet néz az élet kegyetlen körforgásával, a haldokló bengáli tigris életéért folytatott harc feltépi azokat a sebeket, melyeknek már bízott a behegesedésében. Ehhez még hozzájárul a fiával folytatott állóháború, ahol a két generáció eltérő módon, de párhuzamosan küzd a gyásszal, az érzelmi nyitással és a mindennapokkal.

Tényleg az az ember benyomása, hogy egy Hallmark-filmet néz, de ezzel alapvetően nincs is baj. A fentebb említett Csupó-filmben is az volt a zseniális, hogy érthetően és emberien ábrázolt érzelmekkel ruházták fel a karaktereket, ahogy itt is. Hatásvadásznak is nevezhető mindkét film, azonban meg kell jegyezni, a nosztalgikus jelenetek (a fotók nézegetése közben megelevenedő családi piknik, valamint a szülők megismerkedésének elmesélése közben a gyermekek szeme előtt is megjelenő édesanya és szavai) egyszerűen zseniálisak, és olyan mélyet ütnek az érzelmeink zsákjába, hogy garantált a meghatódás, amire a saját fájdalmas élettapasztalataink csak ráerősítenek. Bizony fojtogat az emlékezés, kínoznak a fájó pillanatok, ahogy felébrednek bennünk is a hasonló érzelmek. Kicsit hasonló az érzés, mint a Komfortos mennyország esetében, annyi különbséggel, hogy Az igazi kaland képes elhitetni a nézővel, van tovább, van hova menni és van kiért folytatni nemcsak mindennapjaink harcát, de hátralévő életünknek is értelmet tud adni.

Matt Damon igazi apaként jelenik meg a vásznon, érezni rajta, hogy szívből játszotta el Mee szerepét. A gyászoló apa karaktere nagy hasonlóságot mutat hozzá, kicsit olyan, mintha Will Hunting feje lágya benőtt volna, az egykori zseni lázadó és útkereső jelleme tér vissza a vászonra, két évtizeddel és gyerekkel később, hogy bár nem lángelmeként, hanem tisztességes apaként biztosítson mindent gyermekeinek és magának a további boldoguláshoz. Meg kell hagyni, a gyerekszereplőkre sem lehet panasz, a kis Rosie-t alakító Maggie Elizabeth Jones annyira édes kislány, egy kis tündér a vásznon, nincs rá jobb szó. Vele ellentétes oldalon található a Dylant játszó Colin Ford, aki kamaszos lázadásával és magába fordulásával nem kis fejtörésre ad okot az így is túl sok probléma megoldását felvállaló apjának. Kapunk azért egy visszafogott Scarlett Johanssont is, aki kisugárzásával még az állatkerti főgondozó munkaruhájában is képes megdobogtatni a fásult és volt feleségéről álmodozó férfiember szívét is. Ami kicsit fájdalom, hogy Elle Fanning figurája kicsit butácskára lett véve, annyira csak a szerelmes kamaszlányt erőltették, hogy a karakter olykor a hétéves Rosie értelmi szintjén tanyázik, erőltetett manírokra késztetve megformálóját. Ennyi hiba azonban belefér egy erős atmoszférájú és érzelmes családi filmbe, ami azért a humort is igyekszik becsempészni a gyász utáni időszakba.

Nem kis feladatra vállalkozott anno Mee, de a film sem, de tény, mindkettő megállja a helyét, olyannyira, hogy még férfiszemmel sem giccses vagy erőltetett az érzelmek ábrázolása, és ne tagadjuk le, könnyek szöknek az ember szemébe, amikor ez a kedves és bájos alkotás betalál valamelyik érzelmi jobbegyenesével!