Kilenc év telt el az esküvő óta, kaptunk is pár, nem véletlenül csak dvd-re szánt folytatást, kitekintést a Pite-kalandokból. Elérkezettnek látták az időt, hogy megmutassák nekünk, mire vitte a pitetöcskölő, a zenetáboros, Kulagép, Finch meg a többiek - ja és Stifler, a Bránermájszter!

Sztori szerint 13 éve érettségiztek le kortársaim, ideje is egy jóvágású osztálytalálkozónak, mindenki villanthatja, mi lett belőle több mint egy évtizeddel a nagy amerikai víz..., akarom mondani, szűzválasztó után. Vannak itt családosok, bebuzultak (mindkét nemből), nosztalgiázók, örökifjak, szakállasak. Akit csak látunk, senki sem boldog, mindenhol van némi gebasz, ami csak nem akar megoldódni a csordaszellem nélkül. Kapunk hát egy nagy összeborulást, hogy ez a bárgyú visszatekintés ismét az agyunkba vésse, a nagy vízen túl a felnőttek nem boldogok, a gimis évek végeztével meghal bennük valami.

Na nem ennyire dramatikus az alkotás, de tény, komolykodó darabbal van dolgunk, az eddigi filmek összesen nem tartalmaznak ennyi komorságot, most pedig a bágyadt harmincasok összes baját a nyakunkba kapjuk: gyermekáldás utáni szexhiányt, közepesen értékes tévésztár látszatboldogságát, a semmiből feltűnő világutazó kétes mivoltát, valamint az otthon maradók sok esetben változatlan életét. Tényleg olyan az egész, mintha mi csöppentünk volna bele a saját találkozónkba (ami a szerző esetében pont idén lesz esedékes, szóval nálam betalált a film itt-ott rendesen), egy-két kínos feszengést leszámítva, másodpercekre feltűnő mellékszereplőkkel vegyítve a nagy találkozás előtti kis koccanások örömmámorába is becsúsztak a kamaszos csöcsös-faszos-szarós poénok: azért így egybe, mert ezek hozzák az eredeti hangulatot, a többi már útkereső felnőttes köldöknézegetés.

A szereplőgárdára nem lehet rosszat mondani, kicsit ráncosabbak, kicsit öregebbek és elnyűttebbek, mint a kezdetekkor, de velük együtt nőttünk fel, illetve ahogy egy zsenge bimbó méltóztatik elgyalázni a kora harmincasokat, klasszikusok vagyunk mind: klasszikus zenén nőttünk fel, klasszikus filmeket néztünk (még moziban, nem letöltve), mi még az udvaron szórakoztunk, nem a monitor előtt. A Harold és Kumar-filmek író-rendezői hozzánk hasonlóan kezdenek megkomolyodni, érzik ők is az idő múlását, ezen direktori munkájuk is pozitív szakmai előrelépés.

Most érzem csak öregnek magam... vágok is egy szeletet a régi Pitéből, hogy simogassa a lelkem kicsit.