Nincs jobb szó, hiába is keresem majd 24 órája, minthogy Sacha Baron Cohen egy fasz, abból is a szőrös, méretes példányok közé sorolható. A színész pályája kezdetén aluliskolázott, elmebeteg zenészként figurázta ki az embereket, majd az egész világ megdöbbenésére V-alakú férfi bodyba bújva lett a kazah nép televíziós szószólója, hogy három évre rá a divatvilágot gyalázza homoerotikus felhangoktól sem mentes stílusban. Eltelt újabb három év, ideje volt hát egy újabb filmnek, ennek során pedig az arab-nyugati szembenállást, a diktatúra vs demokrácia ütköztetésének lehetünk szemtanúi.

A sztori szerint Aladeen tábornok (Sacha Baron Cohen) uralja Wadiya országát, teljes diktatúrával nyomorgatva olajban gazdag népét, miközben atomprogram fejlesztésén ügyködik. A jó diktátort jobban érdekli a nukleáris fegyver birtoklása, mint országának gazdasági felvirágoztatása, ezért jobbkeze, Tamir (Ben Kingsley) merényletet szervez ellene. Célja egy látszatdemokrácia kiépítése, hogy eladhassa az olajkitermelési jogokat a legnagyobb cégeknek. Az ENSZ meghívására New Yorkba érkező diktátort elrabolják, hogy megkínozzák és megöljék. A rutinos és könyörtelen uralkodó megszökik, hogy szőrtelen senkiként a Nagy Almában bolyongva keresse saját igazát, megakadályozva a hasonmás és Tamir tevékenységét, továbbra is elnyomás alatt tartva népét. A nagyvárosi és nyugati civilizációs hatások, valamint a szőrös, feminista irodalm szakon végzett, jelenleg bioboltot üzemeltető Zoey (Anna Faris) hatására azonban teljesen új világot ismer meg a bátor Aladeen.

Őszintén szólva, ez eddig a leginkább bejövős Cohen-film. Lehet, hogy a politikai korrektség anális sárba tiprása miatt is, de egyszerűen annyira realista és mégis szürreális az egész stílus, hogy nem lehet nem szeretni. A vetítés során egy teremnyi kritikus szakadt a röhögéstől, így ha bárki negatív kritikát olvasna a mainstream sajtóban vagy blogokon, az gondolkodjon el azon, mennyire tört elő az adott szerzőből a honos kultúrsznobizmus. Lehet ócsárolni a filmet, mert tényleg nem hoz újat a pisi-kaki filmeken edződött nézőknek, arra azonban tökéletes, sőt, azon is túlmutató, milyen mértékben bárgyú és értelmetlen az arab-nyugati ellentét. A diktátor jellemfejlődésén keresztül egy beteg utazás részeseivé válunk mi magunk is, ahol nem kímélnek nemeket, generációkat, rasszokat, kultúrákat. Mint mondtam, tényleg a legsikerültebb karakter a vásznon, amit Cohentől láthattunk, gusztustalanságig nyújtott stílusa nagyszerűen párosul a film mondanivalójához. Emellett az is rendkívül szórakoztató, ahogy Aladeen karakterén keresztül az alkotás más textúrákat is uralma alá vet: az arab-angollal előadott nagy hip-hop slágereknél már tényleg csak az idióta vigyor ül ki az ember arcára.

Amerika-ellenes rajongóknak csak ajánlani tudom a filmet, azon a ponton kezdhetnek el tobzódni, mikor az igazi Aladeen az aláírási ceremóniát megzavarva eszmefuttat egyet a diktatúra mellett szóló érveivel, amik sajnos szó szerinti idézetek lehetnének az elmúlt évek nagy amerikai botrányainak, szalagcímeinek, bel-és külpolitikai eseményeinek szövegeiből. Egész egyszerűen arcon csapták az Egyesült Államokat azzal, hogy mint a demokrácia fellegvárát és harcos hordozóját teljesen egy szintre hozták a sokat ócsárolt keleti elnyomó rendszerekkel. A kapitalizmus elleni kirohanások, majd a piacgazdaságba jótékonyan besimuló diktatórikus módszerek pedig csak megerősíthetik a multiellenes felhangokat: egyszerűen a nyugati civilizáció minden sarkallatos jelensége porig lett gyalázva azáltal, hogy csak bemutatták annak rémisztően hasonlatos vonásait az oly széles közönség által gyűlölt elnyomással.