Emésztettük egy darabig a hírt, hogy a Hasbro egy újabb játékából (a Transformers és a G.I.Joe után) készül egész estés nagyjátékfilm, ez pedig nem más, mint a klasszikus, a mai kamaszok számára csak rémmesékből ismert manuális taktikai játék, a Torpedó. Jómagam emlékszem még arra, mikor megboldogult édesapámmal az áramszünet idején gyertyafény mellett vívtunk élethalál-harcot a kis műanyagtáblák előtt görnyedve. Ezek ismeretében kissé kétkedtem, mikor szóba került, hogy a Hancock és a Friday Night Lights (FNL) rendezője kapta meg a direktori posztot, mintegy emberek-idegenek ütközetté módosítva a retró alapanyagot. Mindehhez a amerikai foci drámasorozatából ismert és Berg által befuttatott Taylor Kitsch-csel a főszerepben, na meg némi Rihanna-zással.

A sztori szerint Alex Hooper (Kitsch), az önfejű és céltalanul lődörgő fiatalember egy szokványos esti sörözést zár le amódon, hogy a kiszemelt szőke hölgy kedvében járván betör a sarki boltba, csirkés burrito-t szállítva le szíve és libidója választottjának. Laza hétéves kihagyás után már stabil párkapcsolatban látjuk viszont hősünket, aki a tengerészet tisztjeként épp a hölgy admirális édesapja kötelékébe tartozik, küszködve a lánykérés formalitásával. A szokásos évi hadgyakorlatot azonban pár morcos idegen szakítja meg, akik az évek óta űrbe lőtt célzott üzenetekre válaszolva érkeznek meg planétánkra, némi kizsákmányolás-szagú megszállás keretében. Az össznemzeti flotta kötelékéből kiválik 3 gyors romboló, hogy vizsgálat címszó alatt felvegyék a kapcsolatot a furcsa fémtárgyakkal a nyíltvíz kellős közepén. Az izgalmak felpörögnek, mikor kiderül, csóró idegenek balesetet szenvedő hajója a kommunikációs hajó volt, így kénytelenek a mi csóró technikánkat alkalmazni, hogy hazalőjék az üzenetet. A megcsappant hajóhad és a szigeten magukban kószáló gyógytornász menyasszony-jelölt és új páciense a koki dokival kiegészülve igyekeznek meghiúsítani E.T. hazatelefonálását. Ezen folyamat során némi aknamunkát is láthatunk, a klasszik torpedó visszaköszön a tengerészeti mérőbóják felhasználásával létrehozott négyzetrács formájában, na meg a gonosz idegenek pörgő aknái is megszólalásig emlékeztetnek a játékban használtakra!

A dicső amerikai tengerészet ábrázolása egybecseng a Top Gun óta heroizált, mégis menő csávókkal teleszőtt ábrázolásmódba, nem kis Bay-utánérzettel: a narancsszűrő ipari méretű alkalmazása mellett a címben említett Bay-trilógia robothősei is visszaköszönnek, bár le is rombolják az élményt a sisak alá kukkantással. Rövid időn belül pedig Kitsch-ből csak világsztárt farag valaki, ha ilyen tempóban tolják blockbusternek szánt filmekbe az ügynökök. Ugyan a John Carter komoly veszteséget könyvelhet el, azonban ez a film annyira az amerikai partok közé szorult patrióta nemzetnek készült, hogy elképzelhetetlen, ez az alkotás ne legyen   pluszban a könyveléskor. Peter Berg érti és érzi az amcsi néplelket, nem csak ötszezonos sorozatával, de eddigi filmjeivel is ezt bizonyítja: A királyság és a Hancock által nagyjából körvonalazódó rendezői pálya egy újabb hasonszőrű ékkővel gazdagodott, igazi Bay-szintű rendezővé avanzsálva.

Lehet fogni a fejünket, hogy milyen gyenge a sztori, akkor tényleg ideje tisztázni, mi is a popcorn-mozi lényege: itt a történet egy lágy kohéziós alap, amire rá lehet építeni a brutális robbantásokat, a jócsaj szakaszos megjelenését, a realitásokat is feszegető CGI-orgiát, amit szorgos geekek álmaikat megvalósítva fröccsentenek az arcunkba. A színészgárda olyan, amilyen: Kitsch kicsit Riggs-es, az FNL-ben megszokott hajkorona és mentalitás adja meg a kezdőlökést, majd szépen belerázódik abba a fránya flotta-egyenruhába. Rihanna szerencsére sokat nem nyom a latba, pár műkemény beszólás mellé csak egyszer dúdol, az sem emlékezetes. Alexander Skarsgard dicső és hálás mellékszerepet kap, ahogy Liam Neeson is - sokat nem látjuk, de akkor vagy tökös katona, vagy a lányát féltő apa, ez utóbbi pedig már szinte futószalag számára.

A kólához és a kukoricához, divatolóknak a nachos mellé javallott alkotás garantált kikapcsolódás, azokat a boldog időket idézve fel, mikor ez a műfaj úgy dübörgött, hogy a rajongók tömegével rohanták meg a mozikat, majd a tékákat.