Most, hogy beköszöntött az ősz, mind több borzongatónak szánt alkotás érkezik a mozikba: először a múlt heti, esedékes Kaptár-epizód köszöntötte a legszínesebb évszakot, majd rögtön egy családi horror következik, ez a mostani iromány tárgya. A műfaj talán a leginkább keresett zsánerek közé tartozik, azonban az utóbbi időben egész egyszerűen kiüresedett mind tartalmi, mind formai értelemben. A sokadik lehúzott bőr egy-egy emblematikus vagy legalább említésre érdemes kortárs alkotás részéről már a teljesen okafogyott folytatásokat erőlteti, arról nem beszélve, hogy ugyan utólagos piaci eredmények alapján létjogosultságot nyernek ezen alkotások, azonban még mindig a nagy klasszikusokhoz nyúlunk vissza, ha igazi horrort akarunk nézni…

A sztori rémesen egyszerű és ennek megfelelően kommersz társadalomkritikával is bír: a kosárlabdaedző Clyde (Jeffrey Dean Morgan) mind több problémával kénytelen szembenézni. Egyrészt válása után új életet kénytelen kezdeni, miközben egyetlen bűne az, hogy nem tudta megtalálni az arany középutat a család és a karrier közt. Volt felesége, Stephanie (Kyra Sedgwick) továbbra is a közös házban él lányaikkal, aki más-más módon igyekeznek túltenni magukat szüleik hibáin. A nagyobbik lány, Hannah (Madison Davenport) az iskola szebbjei közé tartozva egyengeti leendő populáris nagylány-életét, míg húga, Em (Natasha Calis) visszahúzódóbb és nem annyira közkedvelt lányként elemészti magát a történtek miatt. Egy apás hétvége során Em szert tesz egy vésett fadobozra, melynek már előző tulajdonosa sem volt épp szerencsés természet. A lány egyre inkább a doboz „lakójának” hatalmába kerül, mint megmagyarázhatatlanabb viselkedést öltve magára. A megszállottság tényét egy ortodox zsidó rabbi igazolja a doboz láttán, majd megindul a harc a lány ártatlan lelkéért!

Most őszintén: a félelem teljes hiánya még megemészthető, elvégre a mai ingerküszöb mentén már lassan tényleg csak a gore-filmek lesznek képesek meghatni az embereket, de ez a fajta film már az egyszeri megtekintés kútjába sem esik. Na jó, ha naiv jobbikosként beülök, csorog a nyálam a zsidó démon hallatán, arról nem beszélve, hogy tisztes polgárokat száll meg ez az eltévedt és kitaszított lélek. Kivételesen nem aranyat rejteget, ami miatt már Cartman is felemelte szavát a South Parkban, de a testben mintegy alienként megjelenő démon ábrázolása már nem kiverte a biztosítékot: szépen komótosan kicsavarta, fásultan letette a földre és embertelenül lassan elkezdte összepréselni a felismerhetetlenségig.

Nem csak kiszámítható a film, de kiábrándítóan bugyuta is, melyet az sem enyhít, hogy a pedofília határait is feszegetve mutogatták a fürdő- vagy hálószobában pihegő csipkés-fodros kislányokat. Értem én, hogy kiszolgáltatott kiskamaszokról van szó, de a nagylány tekergős táncjelenete, na meg a fürdőben erősen fókuszált operatőri munka csak arra készteti az embert, hogy a türelmetlen voyeur felszínre törjön: ugyanis volt egy pontja a filmnek, ahol azt a látszatott keltik a szövegkönyvvel, a démon célja a lánygyermek ártatlanságának elveszejtése, mégpedig annak apja révén. Nem szándékozom belemagyarázni semmit a történetbe, szó szerinti értelmezésekre építkezve növekedett bennem is a gyanú, hogy itt bizony messze nem merték mindazt meglépni, amit eredetileg terveztek. Vastagon foghatott a producer és a gyártói cenzor ollója, mert még a kőkemény démon elleni harc is csak gyermeki riogatás lett volna. A kis költségvetés leggyalázatosabb pontja pedig a démon fizikai megjelenése és az ominózus jelenet világítástechnikája: a gaz dibbuk vérfagyasztó látványát stroboszkóp-effekttel dobták fel, mintegy megspórolva a CGI-költségek jelentős részét.

A színészi játék szót se nagyon érdemel, a felnőttek kissé súlytalanok, kapkodóak (mint a szkript is), míg egyetlen igazi színfolt Grant Snow mellékszereplői megjelenése volt: A Melrose Place Jake-jeként szívtipró színész idén ötvenéves!, mégis potenciális FILF - még ha annyira nem is használt szófordulat ez! Mellette még Matisyahu szerepvállalása érdekes, azonban nem emlékezetes - az egyetlen igazi poén ténylegesen hozzá köthető, mikor az imára gyülekező ortodoxok közül lemaradva az egyik fémlépcsőn énekel - és pont. A gyermekszínészek viszont még messze nem nőttek fel a feladathoz. Nem életkori, inkább személyiségbeli hiányosság, hogy nem tudták átérezni a drámai vagy horrorisztikus részeket – arról meg tehetnek, hogy néhányan pedókarácsonyi indulónak szánták jeleneteiket. A rendező Ole Bornedal gyorsan felejtse el ezt a munkáját, mindenki jobban jár, ha visszatér a thriller műfajához. Igaz, angol nyelvű alkotásai egyébként sem sikervárományos munkák, az Éjjeliőr a hullaházban is inkább Ewan McGregor miatt emlékezetes. Ha nagyon nincs más lehetőség és mindenképp moziban akarja tölteni az ember a hétvégét, akkor… nézzen meg valami régebb óta futó, de valamilyen oknál fogva eddig kimaradt nyári-kora őszi alkotást, sőt, az újranézés is több élményt jelent nézőként.