Amerikai történet amerikai szemszögből, amerikai mocsokról gyermekszereplővel, rengeteg szívvel és odaadással. Mi ez, ha nem Oscar-kedvenc? Igaz, hogy előtte már úton-útfélen jutalmazták is az alkotást, ráadásul ma jön a Golden Globe-átadó, ami ritkán okoz meglepetést. Ha ezek után nem lesz legalább egy jelentős díja akár ma éjjel, akár bő egy hónap múlva az Oscar-díjátadón, akkor a világ kisiklott szokványos folyásának medréből. Pedig van, akinek nem tartozik az év filmje közé.

Itt élnek a Teknőben, ebben a szó szerint Isten háta mögötti, önkéntes vadvilági gettóban. A gyerekek egy javasasszony révén jutnak oktatáshoz, a szokványos családmodell romokban, alig látni apa-anya-gyerek(ek) típusú felállást. A helyiek az önfenntartás mellett más tevékenységet nem végeznek, illetve de: isznak, mint a kefekötő. Van itt színes és színtelen szesz is, a lényeg, hogy marja az agyat. Ebbe a megrekedt környezetbe születik Hushpuppy (Quvenzhané Wallis), aki korához illő naivitással csodálkozik rá minden élőre az őt körülvevő világban. Nincs az a madár, disznó, kutya, aminek ne érdekelné a szívverése. Édesapja, az alkoholista Wink (Dwight Henry) egyedül neveli, miután édesanyja magára hagyta őket. Nyugati szemmel puritán életükbe berobban a hurrikán, aminek révén a Teknő, ez a gáttal lezárt terület víz alá került. Az igazi túlélésért vívott harc csak ezután kezdődik, nem csak az elemekkel, de a segíteni igyekvő nyugati civilizációval, valamint Hushpuppy az idejekorán beköszönő felnőtté válással is meg kell küzdeniük.

Az igazi, mind a mai napig ápolt igazi amerikai szellem része, hogy ott élsz és úgy, ahogy akarsz. Ezért is van létjogosultsága a filmnek, mert még az önveszélyes életvitelt is szépséggel tudja megtölteni, miközben mindenki tisztában van a ténnyel, szégyen az, amit például gyermeknevelésként láthatunk. Az alkoholista, súlyos beteg édesapa az „etetésen” kívül nem sok mindenre alkalmas, ösztönszinten tudja csak megadni mindazt, ami lányának az életben maradáshoz kell. Szülőként alkalmatlan, de gyanítjuk, férjként is annak bizonyult, ha gyermekével együtt magára hagyta a szerelme. A kisgyermek pedig a maga dacos módján egyszerre az apja halálát és annak örök életét is. A gyermeki logika és világlátás átsüt minden képkockán, az őstulkok kiszabadulásától egészen a záró képkockákig kiemelt szimbolikus szerepük mellett nagyszerű asszociációk a természet hangjaira. Mindezek után tényleg nehéz elhinni, hogy Benh Zeitlin rendező még csak az első nagyjátékfilmjét tudhatta le.

Nem mehetek el azonban amellett, bennem mennyire nem állt össze az élmény. Hiába a szívemnek kedves történetvezetés, a tartalmi mondanivaló, a remek asszociációk, a jó színészi játék, az összhatás és a végeredmény nem ad lehengerlő élményt. Végigülve a filmet csak dühöngök belül, a felelőtlen szülő, a veszélyeztetés, a gondatlanság azonban nem minden. Az, hogy egy egész közösség csak az alkoholizmus rabja, szinte már visszataszító számomra. Szeszfüggő véglények csak szaporodnak és tovább növelik a kilátástalanságot, bádogviskókban tengetik egész életüket, melyben az alkohol nyújtja a legstabilabb kapaszkodót. Mindezek után csak elutasítás lesz úrrá rajtam, hiába tudok számos ponton azonosulni a főszereplő küzdelmeivel. Lenyűgöző alakításokat követhetek figyelemmel egy megvetett közösség tagjainak végnapjairól. Ezek után csak remélni tudom, hogy a Steve McQueen rendezésében készülő Twelve Years a Slave erősebb keretet biztosít a két főszereplőnek, akik magasan a film minőségi szintje felett teljesítenek.

Értékelés 6/10