Nagyon nehéz szülés volt, mire kis hazánkban is bemutatták a masszív képregényes alapokon nyugvó új Dredd-filmet. Az amerikai bukás el is rettentette az első körben próbálkozó Pro Video-t, hogy a helyét hónapokkal később a Parlux vegye át. Eme üdvözítő tény eredményezte a tegnapi országos premiert, ráadásul a 3D-változattal tovább emelték a tétet. Hogy miért nagy szó ez? Mert a film ott van az év nagy bukásai közt: hiába az 50 millió dolláros gyártási költség, a marketinggel együtt nagyjából 80-100 milliós kiadási oldal mellé sikerült hazai földön egy igencsak nevetségesnek tekinthető 13 millió dolláros bevételt termelni. Nem csoda, hogy dobta a magyar forgalmazó! Azonban mégis elért hozzánk  (addigra, mikor kint már Blu-rayen érkezik házhoz), így a 2012-es év B-filmes képregényadaptját mi 2013-ban köszönhetjük.

A történet a valaha volt legismertebb Mega City-beli bíró, Dredd (Karl Urban) egy munkanapját követi, mikor nem csak egy 200 emeletes toronyházban dekkoló, komplett hadseregként működő banda ellen lép fel a törvény nevében, de eközben egy a vizsgán megbukott bírójelölt mutáns, az újonc Anderson (Olivia Thirlby) éles helyzetben tartott értékelését is el kell végeznie. A toronyházban a Ma-Ma klán és vezetője, (igen, kitalálható) a Ma-Ma (Lena Headey) a célpont, miután azok meg akarják akadályozni, hogy a rajtaütés során a Lassító nevű drogot árusító Kay-t (Wood Harris) bevigyék kihallgatásra. Nem a betyárbecsület hajtja a gonoszt, pusztán a logika: ha megtörik a dílert, akkor kiderül, hogy a toronyházban állítják elő szinte az összes narkotikumot. A hajsza 200 emeleten keresztül zajlik, melyben a mind jobban elszáló Ma-Ma nem ismer kegyelmet és az ott lakókat is gondolkodás nélkül lövik péppé.

Felemelő, mikor nem csak a mainstream képregények jutnak el a filmadaptációig. Ugyan az 1995-ös, Stallone-féle eredeti felénk igen nagy becsben van, a képregényt ismerők mégis a fejöket rázzák, ha csak rá gondolnak. Egyrészt elkövették azt a szentségtörést, hogy Dredd levette sisakját, másrészt a könnyebb emészthetőség érdekében kaptunk egy Rob Schneidert, fogyaszthatóbbá tenni Stallone és a főgonosz Armand Assante élet-halál-harcát. Ehhez képest Karl Urban nyers és arctalan, csak az internetes mémmé vált grumpy cat-arckifejezés látható végig, miközben a kemény és végtelenül tökös karakter hasonlóan kemény szövegekkel és töltények sokaságával tör át bárkin, aki az útjába kerül. Ez főleg annak tükrében szép teljesítmény, hogy a szereplőválogatás eredménye és az első forgatási fotók tükrében temették a filmet (hasonlóan az idén debütéló Robotzsaru-filmhez). Ehhez képest nem csak a nosztalgikus hangulatban magasba tartott lécet, de a kortárs akciófilmek szintjét is lazán megugorja Pete Travis filmje. A főleg televíziós sorozatok terén jeleskedő rendező már a harmadik nagyjátékfilmet készíthette, egyre javuló színvonalon: a 2008-as Nyolc tanú és a 2009-es Végjáték után már tényleg vártam a Dreddet, amely nem is okoz csalódást. Ugyan nem akkora geek-faktor, mint egy Bosszúállók, de akciók terén megállja a helyét!

Színészi játék terén Urban mutatott teljesítménye ugyan kimerül a merev szájtartásban, a kemény szövegekben és a feszes rendteremtésben, ennek ellenére nagyon is maradandót nyújt. A kevés eszközzel dolgozó színész a semmiből újjáteremtette a karaktert, aki legalább annyira meghatározó képregényes körökben, mint Hellboy. Azonban míg az új Dredd piaci eredménye nagyjából elvágta a folytatás 10-15 éven belüli lehetőségét (hacsak nincs egy vérmes és megszállott pénzember Hollywoodban), addig a Hellboy 3. része még csak kilátásban sincs a maga 140 millió dolláros tervezett költségvetése miatt. Ez igencsak kiábrándító, elvégre a Marvel-tanya borjai ellen eddig csak a Nolan-féle Batman volt képes kiemelkedő eredményt elérni (na meg az egyszem új Pókember), így a legújabb kori képregény-adaptációs verseny egyelőre egyoldalúan zajlik. A kisebb, de kultikusabb karakterek  végképp nem jutnak levegőhöz, pedig lehetőség sokkal több rejtőzik bennük...

A hölgykoszorú esetében ezúttal az ellenpólus Headey említhető meg, aki elég szép vágással elcsúfítva kerül a szemünk elé. Saját drogjának rabjaként az egykori prosti kíméletlen és gyakorlatias maffiavezérré válik, nemét tekintve kifejezetten örömteli szerepben. Vele szemben Thirlby csak hozta a kötelezőt, hiteles kis agyturkász mutáns, akinek meg kell küzdeni saját magával is, hogy alkalmassá válhasson a jelvényre. Mindkettejük kezében jól állnak a masszív mordályok, nem kevés szexuális feszültséget csempészve így az igencsak férfias alkotásba.

Mivel azonban anyagi bukta a film, így nagyon nagy valószínűséggel nem látunk ebben az évtizedben több akciót Mega-City One-ból, marad a két feldolgozás váltogatott újranézése.

Értékelés: 8/10