Prolihisztor

Nem csak honi szinten érdemes figyelemmel kísérni a Magyar Filmszemle versenymezőnyét, hiszen az utóbbi évek kiemelkedő filmjei rendre európai és világkörüli fesztiválturnéra indul(hat)nak, nem beszélve a külhoni mozis forgalmazásról sem. A Johanna, a Fekete kefe, a Fehér tenyér, a Delta már mind bejárta Európát, az Utolsó idők, az 1, a Papírrepülők úton vannak még szerte a világban, míg a Bibliothéque Pascal most kezdte meg öles léptekkel saját hírét kelteni.

A magyar film cseppet sincs tetszhalotti állapotban, elég a felsorolt filmeket felidézni, vagy végiggondolni, milyen szakértelem van a háttérben. A probléma sokkal inkább az, hogy milyen az állami támogatás elosztási rendszere, mivel kell megküzdeniük az ún. művészfilmeseknek, szemben a populáris szórakozást ígérőkkel.

Jelen esetben egy újabb keresztmetszetét látjuk a magyar művészi filmes hagyománynak a szórakoztató játékfilmes irányzattal. Egyik oldal sem szenved csorbát, sőt, erősítik egymást.

Alien-kvadrológia, Halálhajó, Lost in Space, Napfény. Mindazon űrben játszódó filmek, melyek típusjellemzői megtalálhatóak ebben a kicsit félreértett filmben. A négy film közül, melyből látványra is merítettek, egyedül az Alien-franchise aratott osztatlan nemzetközi sikert (anyagilag), A Halálhajó borzongatóan remekül frusztrálta a nézőt és vette el a kedvünket a bármikori űrutazástól, a Lost in Space a Titanic után bemutatva eleve sikerre ítéltetett, hisz a nézők szomjaztak valami másra a sok jeges romantika után. A napfény esete kicsit kettős, hiszen míg moziban épphogy 32 millió dollárt szedett össze, azaz vált nullszaldóssá, addig dvd-megjelenés tekintetében az egyik legkeresetebb űrhajós sci-fi volt, mindezt hibátlan képek egész sorával kombinálva.

A Pandorum merít mindből, de csavar is rajta egyet, azonban a tény, hogy a 40 milliós költségvetés ellenére nem tart 20 milliónál sem (első bemutató szeptember), arról árulkodik, valami hiba csúszott a gépezetbe. Pedig aki megtekintette az előzetest, az joggal reménykedett abban, hogy ismét egy kiemelkedő paranoid sci-fit láthat, amely nem nélkülözi a rettegést sem.

2009 Peter Jackson éve lehetett volna. Olyan zseniális animációs filmhez adta a nevét és a producerkedést, mint a 9 (posztapokalitikus bábfilm), valamint olyan modern társadalmi sci-fi felett bábáskodott, mint Neill Blomkamp Oscar-díjra jelölt low-budget filmje, a District 9. Ezek után/alatt rendezésre is elszánta magát, megfilmesíteni szándékozva Alice Sebold regényét.

Igazán jó gettó-önéletrajzi filmből kevés van, még kevesebb, amelyik sikeres és minőségi. A rapszakma jeles alkotóinak életét pedig elenyésző mennyiségben filmesítik meg. Talán az utolsó számottevő alkotások a 8 mérföld (r: Curtis Hanson), melyben Eminem (Marshall Mathers) kitörésének kezdeteit követhettük végig, azonban egy fiktív szereplőn keresztül; valamint a Nyomulj és Nyerj Terrence Howard főszereplésével, mely Oscar-díjat is nyert a legjobb betétdal kategóriában; ezen kívül pedig a Pénzed vagy életed 50 Cent főszereplésével, amely azonban már elhasalt mind a pénztárakban, mind a kritikusoknál.

Jelen írás tárgya, a Notorious című film azonban teljes életrajzi betekintést enged névadója, Notorious B.I.G., aka Biggie Smalls, alias Christopher Wallace életébe, a kezdetektől a szomorú végkifejletig.

Kortárs filmművészetünk mind nagyobb figyelmet szentel a kosztümös darabok megfilmesítése során az adott korszellemmel szembeszálló férfi vagy női szereplők történetei ábrázolásának, egyre nagyobb rajongótábort szerezve a birodalmi filmeknek. Míg Közép-Kelet-Európában a kegyetlen és véres középkori történetekkel igyekeznek nagyobb nézőszámot elérni, addig a nyugat-európai filmipar a nagyívű történetmesélés mellett tette le a voksát. Ezen filmek elsősorban királyi udvarokban játszódnak, a történetek pedig elsősorban az udvari intrikák témaköréből kerülnek ki, és csak ezek árnyékában bontják ki a szerelmi szálat. Példa erre az Elizabeth-dupla (r: Shekhar Kapur) Cate Blanchett-tel, valamint a Marie Antoinette (r: Sofia Coppola) Kirsten Dunst főszereplésével. Jelen filmben a főszerepet egy kisebb kaliberű hölgyeményre bízták, míg a mellékszerepekben kvázi Európa színészi élvonala tündököl.

Posztapokaliptikus kora tavasz vár mindenkire, aki a moziba járók táborát erősíti. A héten mutatják be a Hughes-testvérek (Allen és Albert) cikkben taglalt filmjét, majd ezt követően hétről hétre várnak minket olyan jobbnál jobb filmek, amelyek az emberiség végóráit igyekeznek valamilyen módon körüljárni (Égenjárók, Pandorum, Légió, Daybreakers). Jelen alkotás esetében is elmondható, ami mostanában szinte trenddé vált; nem a végítélet óráit mutatják be, illetve nem is terveznek foglalkozni mindazzal, ami kiváltotta azt. Amit láttatni akarnak, az a káoszból kivezető út, az emberiség új hajnala, fajunk fennmaradásának akadályai és lehetőségei.

Mindezt a filmjeikben általában remek társadalomkritikákat megfogalmazó Hughes-testvérek látószögéből, akik már olyan alapműveket tettek le az asztalra, mint a Veszélyes elemek, A pokolból, és ezen filmjük sikerén felbuzdulva a stúdió (Warner Brothers) már rájuk is bízta egy sokkal nagyobb mű levezénylését, nevezetesen az Akira élőszereplős változatát, melybe már fel is kérték szerepelni mostani címszereplőjüket, Denzel Washingtont is.

Majd két évet vártunk arra, hogy normális minőségben, a stúdió elvárásainak is megfelelő Farkasember kerüljön mozikba. A végső anyagot látva elgondolkodtató, hogy egyrészt ezen mi nem ment elsőre, másrészt ha komolyan kellett belenyúlni a filmbe, akkor milyen (pocsék) lehetett az eredetileg elkészített verzió. Mindezt talán a rendezői dvd-kiadványon megtapasztalhatjuk, mindenesetre tény, látványban szép, mondanivalóban és történetben kissé sablonos vérfarkas-adaptációt láthatunk. Azt azonban a minimum elvárásként illő 18-as karikás kegyetlenséggel.

Az első előzeteseket még valamikor 2008-ban lehetett látni, amelyek alapján egy nagyjából átlagos, de véresebb filmet várhattunk. Aztán nagy sokáig csend az alkotás körül, majd még azon év végén, de legkésőbb 2009-ben be szándékozták mutatni. Ebből lett a mostani, 2010-es februári dátum, amely ráadásul kevéssé szerencsés, lévén a szerelmesek napja arra hivatott, csöpögni és romantikázni tódul a nép a szélesvásznak elé. Ilyen előzmények és aktualitások mellett nem is várható kiemelkedő siker, lévén az utóbbi időkben bőségesen elég volt a felnőtteknek szánt alkotás a kínálatban (külföldön jelesül a The Legion, The Book of Eli, Edge of Darkness, The Daybreakers), s ezen sort nem kívánta megszakítani a forgalmazó Universal, ezért egy régóta dédelgetett, babusgatott és csinosítgatott gyermekét küldte a csatába.

Az elmúlt közel egy év alapján kijelenthető, Guy Ritchie visszatért. Az oly sokszor (főleg szakmai okok miatt) kárhoztatott házasságának felbomlása lehet az oka annak, hogy e röpke időszak alatt két igen komoly filmet tett le elénk. Míg az első, a Spíler elsősorban "csak" szakmai sikereket ért el, legutóbbi alkotása, a komor brit detektív történetének korhű, azonban mégis mai átirata már kasszasikerként könyvelhető el.

Ha a kezdeteket nézzük, Ritchie szinte izomból érkezett meg a nagyjátékfilmes világba. Kliprendezőként első nagyjátékfilmjével, a Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacsővel saját univerzumot hozott létre, a nagypofájú londoni maffiózók és piti bűnözők világának kortárs kultikus interpretálója lett. A folytatásban még eggyel előrébb lépett, a Blöff már amerikai sztárokat (Benicio del Toro, Brad Pitt) is hozott a forgatásra, hogy a Blöff igazolja, nem egyszeri kiütközésről van szó tehetség terén. Majd jött az említett szakmai visszaesés, először az aktuális asszonynak, Madonnának összedobott Hullámhegy című film, mely tagadhatatlanul a leggyengébb alkotása, aztán pedig egy érdekes kisiklás, az ismerős londoni maffia helyett új ízekre szomjasan óceánt ugrott át, hogy elkészítse a Revolvert, melyet ugyan nem övezett közutálat, de nem is emelték érte piedesztálra a rendezőt.

Azonban bekövetkezett a függetlenség új kora, melynek kösöznhetően a fentebb említett 2 új film ismét London feneketlen mocskába invitálta a nézőket, legyen az bármennyire csillogó köntösbe is bújtatva.

Ami az idei animált filmfelhozatalt illeti, kaptunk már UFO-s harcot földi csodalények ellen (Szörnyek az űrlények ellen), jutott egy kevés kőkorszaki dínóharc az elveszett világban (Jégkorszak 3), és most végre megérkezett hozzánk a régóta várt Fel, mely akár a Pixar első legjobb filmes Oscar-jelölését (és a díját) is hozhatja.

Amikor az első ajánlók megjelentek a filmről, még szerző, Bob Peterson sem remélt sokat az alkotástól. Nem azért, mert alapjáraton negatívan áll hozzá a túlpörgetett megjelenésekhez, éppen ellenkezőleg. Csak a rendelkezésre álló információk alapján nem nagyon tudta elképzelni, hol is van ebben a filmben a magát minden eddigitől megkülönböztető egyediség, a zsenialitás és szórakoztatás, amint mondjuk a Wall-E esetében láthattuk (Andrew Stanton rendező itt "csak" a produceri feladatokat látta el). Aztán eljött a bemutató napja, és Peterson, mint lelkes kritikus, be is ült a terembe.

Bevallom őszintén, első (tudatos és egyoldalú) kontaktusom a társ-forgatókönyvíró-színész-rendező Tóth Barnabással a TV2 által kissé ridegen tartott Moziverzum magazinon keresztül történt. Nos, első nagyjátékfilmje kapcsán úgy éreztem, van is mit pótolnom. Első megdöbbenésem az volt, hogy bizony jelen fiatal filmes adta hangját egyik kedves szereplőmnek, a Trainspottingból Sick Boynak, valamint, egy még kedvesebb régi emlék kapcsán is felemlegethető a neve, a Gumimacik című rajzfilmsorozatban is felcsendül Barnabás hangja.

Na de ennyi a szerzői nosztalgikus én (másrészt lenne még mit sorolni, de nem erről szólna a bejegyzés...), lássuk az okot adó alkotást.

A cím sokatmondó, ennyire jól körülírt cím utoljára az Amerikai pite kapcsán volt hallható (plakát a nyitóoldalon, lehet felfejteni a rejtélyt). Amint túltettük magunkat a kezdeti elgondolkodáson, máris a történet közepében vagyunk, mindenféle felvezetés nélkül ismerve meg központi karaktereinket, Tibort és egyszem fiát, Danit. Ez a fajta apa-fiú kapcsolat már jópárszor visszaköszönt a filmtörténetben(de még Tóth filmográfiájában is, Eldorádó Eperjes Károly oldalán), az aktualitását azonban kár vitatni. Lehetne most egy kisebb bekezdésnyit szánni arra, hogy felfedjük a posztmodern magyar társadalom nukleáris családjaiban "beköszönő" eltávolodást, a generációs különbségeket, a személyiségek egymás közti viszonyának taszító hatását, de ezeket tekintsük kézenfekvőnek és eleve elrendeltetettnek.